Békés, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1888-10-28 / 44. szám
44-ik szám. Cryula, 1888. október 28-án "VII. évfolyam r Szerkesztőség: Fő-ütcza 39. szám a. házban, hova -a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vitaza. Előfizetési díj: Egész évre .........5 Irt — kr Félé vre •............2 „ 5° » Évn egyedre .... 1 « 25 „ . Egyes szám ára 10 kr. Jj Társadalmi és közgazdászat! hetilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos: Dl IIBod.ols'jr Zoltán. Ziadó hivatal: Főtér, Prág-féle ház János könyvárus üzlete, hova a hirdetések és nyílttéri közlemények küldendők Hirdetése k szabott áron fogadtatnak el Gyulán a kiadó hivatalban. Nyllttér tora 10 kr, ' _____Á Do bay Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A, V. Váczi-utcza 9. sz. Mezei Antal Dorottya-utcza 6. sz. Schwarz Gyula Váczi-utcza 11. sz. Eckstein Bernát fürdö-utcza 4. sz. — Bécsben: Schalek Henrik, Moose Rudolf és Dukes M. — Majna-Frankfurtban: Daube G. L. és társa hirdetési irodáiban, a szokott előnyős árakon Gyulavárosa kérvénye a regále váltási törvényjavaslat ügyében. Mélyen tisztelt képviselőház! Az állami italmérési jövedékről szóló törvényczikk folytán adandó kártalanításról szóló törvényjavaslat a mint az a pénzügyministerium ideiglenes vezetésével megbízott miniszterelnök által a mélyen tisztelt képviselőházhoz beterjesztetett, élénk aggodalmat kelt az ital mérési jogtulajdonos községekben általában, kivá- lólag pedig az oly speciális helyzetű községekben, melyek a regálét a volt földes ur tulajdonosoktól az utóbbi években vásárolták meg. Békésvármegyónek több községe s azok között tisztelettel alólirottak 1886. évben amaz országszerte ápolt és az intéző körök véleményével egyezni látszó tudatban vásárolták meg a kisebb kir. haszonvételi jogokat, hogy amit akkor önként cselekedtek, arra közelebbi jövőben törvényhozási intézkedés fogja őket kötelezni. Eme hi- szemben bocsátkoztak a községek, törvényhozási intézkedést megelőzőleg évtizedekre kiható 8 százezrekre rugó kölcsön felvételekbe, úgynevezett communál kölcsönökbe, melyeknek fedezetére maga a megvásárolt kir. kisebb haszonvételi jogok s illetőleg azok jövedelme szolgál. Eine jogok vételárának megállapításánál az eladó földesurak korántsem helyezkedtek eladási feltételeikben ama álláspontra , melyet most a kártalanítási javaslat elfoglal, — hogy t. i. mily jövedelmet hozott nekik az italmérési jog az 1882—1886. vagy még korábbi keletű években, hanem inkább azt mérlegelték, mily jövedelmet fog az a vásárló községeknek behozni, és kénytelenek vagyunk Halottak napja. Ki tudná megmondani, mikor van halottak napja ? Talán a naptár? Az nem ; az megjósolhatja, mikor lesz derűs, mikor lesz borús idő; de ehez nem ért, ez már a szív dolga. Nagyon sok szívnek van egy-egy kedves halottja, ki neki drága volt, s megbecsülhet- len az életben, örökre felejthetlen a halálban. Magányos óráiban, a szemébe tóduló köny- cseppeken keresztül ... oh de hányszor látja annak megelevenült árnyát . . . társalog beszédes szellemével; panaszló szavakban hányszor önti ki előtte szivemésztő buját s vigasztalást, bátorítást nyerve a vele való társalgásból, szive felüdül, lelke erőt nyer. Az ilyen alkalom mind —halottnak napja; halottnak órája, melyben az őszinte bánat megjelenteti elhunyt kedveseit, melyben a képzelet meggyujtja az emlékezet fáklyáját, s an nak minden felejthetetlen emlékeit. Ki tudná meghatározni az ily visszaem lékezések idejét? Hiszen az egyes szivek mél'- gyászának évfordulója is más és más napra esik. Lehet-e az őszinte bánat visszaemlékezéseit meghatározott időhöz kötni? — Hiszen minden tárgy, mi drága halottunk után visz szamaradt; minden hely, hol vele együtt va- lánk; életünk annyi apró történetecskéje, jelenete . . . mind, mind a felejthetetlenre emlé^ keztetnek. Ki tudná tehát megmondani, mikor van „Halottak emlékezete“? Hiszen ez mind halottnak emléke, valahányszor elhunyt kedvesünkre visszagondolunk. S ha az élet útja messze vezérelt a helybeösmerni, hogy erős valószínűség forogván fenn — a mit a következmények is fényesen igazoltak — miszerint az italmérési jog a községeknek hasonlithatlanul nagyobb összeget fog jövedelmezni, mint a mennyit a jogelődnek jövedelmezett, különben is szabad alku eBete forogván fenn, az uradalmak vételár fettételeit nem is bírálhatjuk el méltánytalanoknak, a községek vételbe bocsátkozási tényét pedig könnyelműségnek, mert a községek tisztában voltak azzal, hogy az italmérési jog jövedelme nemcsak fedezni lógja a felvett kölcsönök annuitásait, hanem azonkívül tekintélyes összeg marad még számukra, mely összegeket előre kimondott közgyűlési határozatokkal csaknem kizárólag oly culturalis czélokra kötöttek le, melyek a községekre nézve ma már lótkérdósi teltételeket képviselnek. És hogy a községekuek eme feltevése nem maradt egyszerű illusio, hivatkozunk ama tényre, hogy mig p. o. az italmérósi jogért és pedig legridegebb monopóliumra fektetve a Wenckheirn grófi család a re gále áruba bocsátása alkalmával évi 14000 frt haszonbért vett be, addig Gyula városa nem is monopólium, hanem a bormórésnek szabad vérsenyre hagyása mellett bérlőjé vei kötött szerződés szerint, melyet bizonyára nem befolyásolt, de nem befolyásolhatott volna a t. képviselőházhoz beter jesztett törvényjavaslat, az 1887—1889. esztendőkre évi 24675 frtnyi, 1890—1892. évekre pedig évi 27165 frt bérösszeget vesz be, — megjegyezni óhajtván azon körülményt is, ha a város az italmérósi jog múlt évben történt bérbeadása alkalmával rideg pénzügyi álláspontra helyezkedett volna, módjában állott vala eme jogot monopólium utján (a mennyiben ilyenirányban kötelező ajánlat adatott be) évi 28565 rtórt bérbe adni s igy evidens dolog, hogy mig az italmérési jog a Wenckheirn grófi családnak évi 14000 frt, addig a jogutód Gyula városának hasonló feltételek mellett annak kétszeresénél nagyobb összeget jövedelmez. Nagyon jól tudta ezt a regálét árúba bocsátó uradalom és tudta a vásárló község is, — nem lehet tehát igazság szerint vádolni az utóbbit, hogy könnyelműen bocsátkozott volna az italmérési jog megvételébe, mert mint ismételni szerencsénk van, a jog nemcsak fedezi a jog egyszerre készpénzben való lefizetésére kölcsönvett 300,000 írtnak évi annuitását, hanem oly tekintó- lyes jövedelem marad még a városnak, melyet ez kizárólag kulturális czélokra fordít s ez irányban — annak jóhiszemű tudatában, hogy eme jövedelem biztos, sőt fokozódó természetű, — már messze kiható oly költségekbe bocsátkozott és terhelte meg a közeli jövőt, hogy a megtörtént tények következményei elől ma már vissza nem vonulhat és ha az ital mérési jog tőle elvétetnék, akkor kénytelen lenne eme kulturális természetű költségeit anélkül is magas százalékot képviselő adókban kivetni, amire helyzetében képtelen. Mélyen tisztelt képviselőház! Legirányadóbb államférfiunk ajkairól ismételt biztosítást hallott az ország közönsége, hogy az italmérési jog megváltásával nem ezé loztatik az ország közjövedelmeit emelni; — a törvényjavaslat maga, vagyis helyesebben annak ténye, hogy az italmérósi jog megváltását az állam eszközli, illetékes helyekről elhangzott biztosítás szerint ama kényszer-helyzeten alapulna, hogy a mi czéloztatott, nevezetesen az italmérési jognak a községek által való megváltási terve, a községek túlnyomó részének intellectua- lis és anyagi képtelenségén szenvedne hajótörést; — készségesen elismerjük emez érvnek súlyosságát, de szabad legyen mély tisztelettel kérelmeznünk, hogy ama különben sem túl nagyszámú községekre, melyekre ez a vád, illetve ténykörülmény fenn nem forog; ama községekre, melyek részben régi birtokosai, részben már megszerezték az italmórési jogot; ama községekre, melyek mint tisztelettel alólirottak az italmérési jog jövedelméből nem rideg háztartási költségeinket fedezzük, hanem a városi s hazai kultúrát fejlesztjük s igy közvetlenül oly érdekeket szolgálunk, melyek egyaránt kiható fontosságúak városunkra s az egész hazára nézve: ne mél- tóztassék a kártalanítási törvényjavaslatot kiterjeszteni, hanem kegyeskedjék az ital- mérési jogot 8 illetőleg annak jövedelmét továbbra is eme községek birtokában s használatában hagyni. Avagy, ha az államnak általunk el nem bírálható akár politikai, akár pénzügyi követelményei őszinte fájdalmunkra s községeink számokban ki nem fejezhető nagy károsodására meg nem engednék azt, hogy a községek a folyton fokozódó s kulturális czéljaikra mindig nagyobb ösz- szegek fordítását lehetővé tevő regále jövedelmeiket niegtarthassák: másodsorban alázatos tisztelettel esedezünk a mélyen tisztelt képviselőház előtt, hogy Magyar- ország ama különben sem számos községeit, melyek akkori helyzetükben utólagosan is reálisnak bizonyuló számításon indulva és a kor szózatát megértve, nem önérdekből, hanem kulturális czélokat gyá- molitandó, teljes jóhiszeműséggel bocsátkoztak a hűbéri jogok utolsó maradványának megváltásába, azt hívén, hogy ezzel a jövőnek építenek: ne méltóztassék azzal büntetni, hogy a kártalanítás egy nem általuk bevallott 1882—1886. évi adójövetöl, hol kedveseink nyugosznak, a temetőtől, melybe egykor lesújtva kisérénk a drága hamvakat ; a sírtól, melynek szélén tört kebellel áliánk egykoron: reánk nézve akkor nincs halottak napja? Hiszen mi hasztalan fogunk kimenni halottak estéjén a fénytengerben úszó temetőbe, ránk nem várakozik megkoszorúzott, kivilágított sir; — nem lesz hová leborulnunk, hol fájdalmunkat kizokognunk lehessen. — Ránk nézve hát nem lesz halottak estéje? . .. Ott járunk a fényártól csillogó temetőben. Szivünk részvétre indul; lelkünk a zokogó fájdalom jajjainak hallatára a múlandóság komor gondolatába merül . . . Járunk-kelünk a hantok között. Keblünkben is gyászfáklyája lobog a hü emlékezetnek. L“lki szjmeink elé lebben elhunyt kedvesünk árnya, felújul szivünk bánata, felfakad keservének árnya és . . . együtt „sírunk a sírokkal“. P tdig nincs fejfa, nincs sirkö, mely előtt néma fájdalommal megállhatnánk — s mégis felújul halottunk emléke . . . Kint a temetőben csak rideg sírok, csak élettelen hamvak vannak; de a mivel az enyészet nem bir: kedvesünknek képe szivünkben él, emléke lelkűnkből kitörölhetlen, mert az örök szeretet ápolja azt s hü visszaemlékezés őrzi kegyelettel. És mi benső lelki szükségtő' késztetve, nemcsak temetőben, hanem bárhol isnemcsak meghatározott időben, hanem évente számtalanszor szentelhetünk és szentelünk is drága halót tainknak kegyeletes emlékünnepet. . . . íme, mig ezren és ezren temetőbe sietnek, ott ül magános szobájában egy bánatos árva. Elszáll képzelete s boldog múlt virányain visszagondolva a felejthetetlen családi édenre, keres üdülést. Rég volt, de „sirig képben áll előtte“, midőn egy ily napon boldog megelégedésben kicsiny család üle együtt. — Azóta beh sok szenvedésen ment keresztül. Egymás után ragadta el a halál szeretteit. — Atyját vesztve, lesujtá a bánat, de vigaszul birhatá még a legjobb anyát. Majd az is elköltözék. Tört kebellel állt sirja felett, a bánatteher alatt — azt hivé — szive reped meg meg, de a kegyelmes ég adott lelki erőt, adott eny- hületet. Azóta a gondviselés messze vezérelte a szülői háztól s mióta a kedves sírokat nem láthatá, azóta azok talán már jeltelenek is, az enyészet talán már el is pusztitá azoknak hantjait . . . Hogy üli meg ez árva halottjai napját ? Hiszen — bár sajgó fájdalma enyhítéséül örömest tenné — nem világithatja ki a néma sírokat! Magányba vonul s elzokogja buját. Felmerül előtte a jó atya alakja; felujulnak intései, tanácsai s most, midőn az élet szenvedései megértették már vele azoknak bölcs voltát, felfogadja, hogy azokhoz hü leend. Megjelen előtte a legjobb anyának beszédes szelleme. Újólag hallja most szeretetteljes intelmeit, mikkel csókokban csepegtette szivébe az istenfélelmet, nemes erényeket. S a mint újra megcsendülnek fülében az anyai szeretet hangjai, szive feldobog, ajkai fogadást rebegnek, hogy ama lelki kincseket, miket a felejthetetlentől örökölt, soha sem fogja könnyelmű lélekkel az élet útján elvesztegetni. Ohl az elhunytakra való gyakori visszaemlékezés, kedves halottaink szellemével való társalgás a lehető legüdvösebb. Idők múltával nem bánatunkat neveli már, de megszenteli érzelmeinket; vigaszt, euyhületet, erőt, állhatatosságot nyújt, megállani az élet harczában. ... íme I kicsiny gyermekei közt ott ül az özvegy édes anya. Csak nemrég egy ily napon boldogak valanak még, de most a család fenntartó künn nyugszik a temetőben. — Gyermekei mind megannyi élő arczképek előtte, kikre tekintve, az elhunytnak emléke mindannyiszor felújul s „szive vérzik, szive fáj.* Rideg, kietlen az élet; önzők, szívtelenek az emberek; keserűség szivében, gondok terhe gyenge vállain ... S ha lelke néha-néha csüggedez, s az élet gondjaitól nyomatva, reményében egy szer-máskor ingadozni kezd: felidézi elhunyt férje emlékeit; könyek között ő vele társalog, s azonnal úgy érzi, hogy nincsen elhagyatva, lelkiereje megsokszorozódik s több-több önbizalmat nyer az élet küzdelmeihez. Oh az emberi szív mindig reményt nyer a holtakkal való társalgásból; reményt, biztatást ez életre, reményt, vigaszt a siron túlra: az egykori viszontlátás boldogító hitében. A halottak estéjén kivilágított temető is ide vezérli gondolatunkat. Egy fényárban úszó temetőről az égre nézni fel: valóban lélekemelő látvány.. .......... Kö röttünk fényözön, bent a sírokban enyészet, némaság ... A kesergő fájdalom hangjai, mik innen-onnan fülünkbe hatolnak, annyi édes boldogság megsemmisültéről, annyi boldogító viszony megszakadtáról tanúskodnak, hogy önkénytelenül is azt kérdezzük: feltehető-e, hogy ezeknek nem lesz folytatása? S az örök szeretet, mely a sírok felett is ott lebeg; a csillagos ég, melyre feltekintünk, s szivünkben egy titkos szózat azt feleli: nem, mert lesz feltámadás és örökélet. Kútas Bálint-
