Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1873-04-27 / 17. szám
1 Iák boldogító hatását nem ismertük, nem i volt hazánkban felvilágosult szellem, nemzeti érzület, hazafiság:, erkölcsiség, szorgalom, munka és siker ? tehát a mi nélkül ezredéves államiságunk jövőre romba dőlne: a tiszta erkölcs • és polgári erények csak a községi iskola; produktumai ? s ezred évig szegény magyar hazánk tiszta erkölcs és honfiúi .^erények nélkül csak úgy vaktában állott fönn ? s átalában a keresztény államok, melyek 18 századon keresztül csak a felekezeti iskolák emlőin szívták a művelődés tejét, nem bírtak volna az állami existentia említett két föltételével ?Mindenesetre uj fölfedezés méltó arra, hpgy a „Békés“ szerény körén tál is kellemetlenül lepje meg mindazokat, kik elég naivok azt hinni, hogy hazájok eddigi történetében néhány dicső lapot találhatni, melyeken a hazafiság és polgári erények kitörölhetetlen betűkkel vannak folirva. Egyébiránt szentül megvagyok győződve, hogy K. ur ily messzire nem akarta elvetni a sulykot; de a logika kérlelhetetlen s ennek segélyével szavaiból ezt tökéletesen ki lehet okoskodni; — s habár az iránt is tisztában lehetett, csak agy mint én tisztában vagyok, hogy komoly embe- rek előtt ezen állítása paradoxonnak fog feltűnni: de a gyöngébbek kedvéért, kik a nyomtatásban olvasott csattanós frázisoknak hitelt szoktak adni, mégis jó lett volna óvatosabbnak lenni a kitételek megva- logatásában. Azonban vegyük ezt az állítást szelideb- ben. K. ur „mai követelményeket“ emleget, amit odamagyarázhatunk, hogy különbséget tesz a tegnap és a ma, a múlt és jelen közt. Ezzel némileg sejteti velünk azt a megengedést, hogy a múltban még csak megfelelt kötelességének a felekezeti iskola, de jelenleg már nem ; tegnap még hathatós eszköz volt a hazafiság és polgá- ; rí erények kifejtésére, de ma már nem. 1 S ennek okát is adja. ; Egyszerű oka pedig a felekezeti iskolák i kátéja, mely ma már az élet legbiztosabb kalauza neiu lehet. 1 i No lám, ki hitte volna, hogy nagy dől- j goknak ily csekély okuk van. Csak a kátét kellene kiküszöbölni a felekezetek isko- 1 Iáiból | azonnal képesítve lennének tovább• ra is magasztos feladataik teljesítésére. llja, mert az idők változtak ! Azokban • a sötét századokban, midőn a barbár népek milliói rohantok Europa szivébe, s itt a görög s római műveltség romjai fölött állandóan megtelepültek ; midőn a mai müveit nemzetek elődjei még szilaj csordák voltak | midőn az elmékben a babona és sötétség, a szivekben a vadság és féktelen szenvedélyek tomboltak : akkor a káté még jó volt, mert szeliditő és erkölcstiszti tó befolyásával lassan-iassan meghódította a durva néprajokat a civilizációnak ... De most már, midőn minden elmében tisztán ragyog az igazság napja, minden szívből kipusztultak a ronda és kapzsi vágyak, s az emberiség ez üdvös metamorfózis következtében minden értelmi és erkölcsi akadályon átugorva biztosan haladhat fejlődése pályáján ... most már a kátéra nincs többé szükség, sőt okozója a még meglevő bajoknak. Ha még most sem tad mindig boldogulni az egyén, sinlőduek a családok, forrongnak az államok ; ha a pauperizmus, communizmus és egyéb ily -izmus ijesztgeti a társadalmat: mind ennek oka a káté. Szegény káté, midőn a múltban oly szép és fontos szolgálatot tett az emberiségnek«, nem is álmodta, hogy idővel igy láb alatt, sőt ily nagy bajok forrása lehessen. Jobb is volna már azt mint valami kifacsart citromot az utcára dobni, vagy mint tisztes régiséget a múzeumba behelyezni, hogy bámulnák meg a késő unokák azt a tankönyvecskét, mely őseleikre áldást, később apáikra szerencsétlenséget árasztott. Azt mondja továbbá a czikkiró ur, hogy a felekezeti iskola czélja a községiétől különböző, hogy abban a hit, ebben a tudás a súlypont ; az a jövő életre készít, ez megtanít, mint kell a földi pályát megfutni. Valóban bámulni kell azt a bölcseséget, mely a kétféle iskola közti különbséget ily kézzel fogható elmésséggel meghatározta. Bizonyára ez a világos felfogás, az ellentéteknek ily észbeszökő kifejtése becsületére válik annak az iskolának, melyben ő kiképzést nyert. Csak attól tartok, hogy ez az iskola felekezeti volt! Na de a szép frázis ne tétesse le velünk mindjárt a fegyvert! Hát a hit és tudás csakugyan egymást kizáró fogalmak volnának ? hivő ember tudós; vagy tudós ember hivő nem lehetne ? Hála Istennek ! a tapasztalás még eddig ellenkezőt bizonyított, — s mindenesetre ez nem oly dolog, melyet egy kis elmefuttatásban mint valamely elismert igazságot csak úgy könnyedén odavessünk, s rá, miut rendíthetetlen alapra terveink várát a meglevőnek lerombolásával építsük. Ezt azonban hosszasabban fejtegetni itt nincs helyén. Sokkal közelebb érinti tárgyunkat az az állítás, hogy a felekezeti iskolákban a tudásra csak mellékes, vagy talán éppen semmi súlyt nem fektetnek, hanem e helyett „a tálvilág ábrándszülte boldogsága után való áhitozás“ a főczél. Erre már csakugyan meg kell az okos ember eszének állani, kivált mert olyantól halljuk, ki állítólag városunk felekezeti iskoláinak beléletébe bepillantott. Bárcsak mielőtt ezt a vádat papirosra tette, nem csupán bepillantott volna az ügy állásába, hanem azt komoly vizsgálat tárgyává is tette volna. Mert szép dolog, midőn fiatal emberek komoly ügy iránt érdeklődnek, csak hogy ehhöz néhány szónoklati közhelynek hangzatos összeállítása még nem elegendő, hanem szorgalmas utánajárás is szükséges, főleg oly esetben, midőn az érdeklődés tárgya a tapasztalás körében esik. Úgy látszik, bogy K. urnák oly fogalma van a felekezetek iskoláiról, mintha azokban folytonosan csak azt a veszett hire- költött kátét s egyebet semmit sem tanítanának. Mert ha megengedi, hogy ott egyéb tantárgyak is szerepelnek, kérdem : akadályozza-e az a történet, földrajz, természet- tan, természetrajz, nyelvtan, számtan, gazTÁRCZA. Az utolsó Árpád-leány. Történeti beszély.*) Jutalmat nyert pályamű. Irta: Miskei-Jugovlcs Béla. (Folytatás.) II. Az 1305 ik év nyarán, egy komor éjjelen, pazar világításban asztak a környék fölött messze kimagasló ttencsényi vár falai. Az ég sttrü felhőktől volt fedve, néha czikázott el egy-egy villám, melyet siket dörgés követett, tovább pattogva és soká visszhangozva a hegyok Ormain« A villámok fényénél jól ki lehetett venni egy férfit ki a várfokán állt, s minden fényes villámbarázdára kalpagját leemelve, nem annyira félelem mint inkább vallásos szép szokásból magára keresztet»... hajh, még akkor nem raételyezték be a hivő sziveket, a mostani isten tagadó század vallástgúnyoló eszméi 1... A magas várnak ablakai nyitva valának, s belülről zajos hangok hallatszának le, mintha a vígan mulatozó társaság túl akarná harsogni a kinn dúló vihart és mennydörgést. Az eső apró szemekben esett, s a szél sivitva BZakgatá szét és kergette maga előtt a rongyokba foszolt felhőket. Most njra vakító villámfény derité föl perezre á puszta tájat, és a sötét éjszakát, — s a hirtelen eltűnő fénynél, — egy kis lovas csapat lön, a vártól nehány száz lépésre látható. — Végre jönek tehát! szólt a várfokon álló férfi, oly hangon, mint ki hosszas várakozás után már már türelmét veszti, — se szavak után a palotába ment: honnan azonnal néhány szolga jött ki égő fáklyával, — leereszték a felvonó hidat és bebocsáták a-jöttékét. Számra nézve ezek heten valának, s lovaikat átadva a szolgáknak sietve haladtak föl a széles márvány lépcsőkön. A tornáca közepén egy roppant magaságu, barnára festett és itt-ott aranyozott diófa ajtó előtt megálltak, melyen épen e perezben lépett ki, a várfokán látott férfi, s kezet szorítva a jöttek min- denikével, örömtől sugárzó arczczal, szívélyes nyájassággal szólt: — Isten hozta kegyelmeteket barátaim .... már azt hivém, mai gyűlésünk is elmarad, most tehát mindnyájan együtt vagyunk. A fényesen öltözött szolgák és csatlósok kitárták az ajtókat, melyen át tágas és pompás terembe léptek az érkezettek. Jöttökre a bennlevök tiszteletteljesen felálltak, s szóval és kézfogásokkal köszönték egymást. A jöttek egyike, ki iránt mindenki kiváló tiszteletet tannsitott, alacsony, vaskos termetű férfi volt. Hossza selyem öltönyét vörös selyem kardköto- zsinor fogta át, melyről pompás görbe kard lógott le; — arcza komoly, tiszteletet parancsoló volt; hosszú, vállára lehulló haja, s szakála is már őszbe vegyült, de fekete szeméből még ifjú tűz és bátorság sugárzott} — mellén pompás mivü Ián- ezon, drágaköves kereszt csüngött alá, mely azonnal elárulá magas egyházi méltóságát. E feltűnő és nríndnyájok által különös tisztelettel illetett férfi —•• János, kalocsai érsek volt. Kíséretét képesé és vele, jött a hat Omode testvér, — mindannyi deli, szép alak, milyeneket a mai elsatnynlt nemzedék felmutatatrri már nem is képes. Szemeik bátorságot, lelkes tekintetűk és arezvonásaik fennkölt gondolkodást árult el, mig megjelenésök bizonyos harczias, lovagi volt. A házi ur, a környéktől rettegett Csák Máté, szívesen, de mégis bizonyos levetközhetetlen büszkeséggel fogadá vendégeit. Csák Máté egyike volt azon töltünŐ alakoknak, milyeneket a történelem is csak ritkán képes fölmutatni; kiknek már puszta megjelenésök fölsó- ges, kiknek minden mozdulata tiszteletet parancsol. Ez időben Csák Máté még élte delén állott, de szüntelen! zordon foglalatossága és rendetlen élete anyira megviselték, hogy kész öregnek látszok habár 45—50 évesnél nem vala több. Gyérülö fürtéi, az akkori ikor szokásaiként vállait verték; magas, nyílt homloka olyan volt most, mint a nyugvó tenger, de a legcsekélyebb ellentmondó bzó is, képes v olt azon »komor redöket idézni elő, a midőn tekintetétől, aki csak látta, reszketett. Római jellegű arczán bizonyos vadság, valami marezona kifejezés ült, mely a vele beszélőt szinte félelemmel tölté el. Széles mellére, és deli termetére pazarul aranyozott nemzeti öltöny feszült, s kincset érő kard- kötöjén óriási pallosa, ezen háborúk és lakomáknál mindig viselt ősi kardja lógott. — Foglaljanak helyet kegyelmetek! szólalt meg, s az érseket az asztal főn jobbjára ülteté, mig az Omode fiuk a társaságban elszórva telepedtek le. Magyarhon fönemessége vala itt együtt, ott voltak az egri, váczi és veszprémi püspö'kök, ott voltak a hatalmas németujvári grófok; ott volt a fötárnok mester és kincstárnok; a panonhalmi apát és számos várúr. A palota óriási terme királyi dísszel vala bútorozva, pompás aranyozások, bársony és selyem mindenütt. A falakon elejtett vadak kikészített bőrei; királyi aggancs szarvakon királyi fegyverek csüngöttek alá, mig a hosszú asztalon arany kannák és arany bilikomokban folyt két-három országnak legdrágább bora, melyet gazdag öltözetű cselédek hordtak föl, mig mások szótlanul lesték uraik intését, vagy tárták némán az óriási fáklyákat. Csák Máté ezalatt lassan társalgott, értekezett az érsekkel, ki majd helyben hagyó, majd tagadólag intett és szólt közbe. Most ugylátszik végmegállapodásra jutottak. Csák Máté fölemelé parancsoláshoz szokott hangját és szólt, és szavára csend lön, minő a temetőben van néma éjfélen, csak az ég dördült néha egyet-egyet s csak a szél sivitolt végig a kitárt ablakokon. Az ajkak felé félig útban levő biliko- mok, mielőtt kitűzött utjokhoz értek volna, nesz nélkül eresztettek vissza az asztalra, s mindenki visz- szatartott lélekzettel figyelt. — Barátira, honfitársaim 1 . . . szükségtelen hosz- szasan fejtegetnem, miért gyűltünk föl ez órában váramban, hisz azt mindnyájan tudjátok. A hazában egy nyavalya pusztít, mely nyavalyát orvosolni kell!.. . s miként a mérges sebet csontig kell égetni, úgy e bajt is szükséges gyökerestül kiirtani.... Magyarok vagyunk, s épen azért mi jogon tűrdálkodástan stbnek előadását és megtanulását, lia hetenként pár órát a hit- és erkölcstanra is forditnak ? vagy az a megrótt szegény káté úgy kiveszi a tanoncok zsirját, hogy nem marad elég szellemi tehetségük a többi tárgyak elsajátítására? vagy a felekezetnek hivatását helytelenül magyarázó pásztora mindig ott áll a tanító mögött, hogy az egyébről sem magyarázhasson, csak a tulvilági életről s ekként a kedélyes bon mot-val megemlített birkabőrt a báránykákról le ne fejtse ? Ila mindezen kérdésekre a józan ész és tapasztalás nemmel kénytelen felelni: akkor nem tudom belátni, miért okoz a tudás eszközlésére nézve oly eget-földet megrendítő különbséget az a körülmény, hogy az egyik iskola felekezeti, a másik pedig községi? .. .. . : ■ .. Tessék csak megkérdezni bármely felekezet iskolájának tanitóit: nem az van-e legszorosabb kötelességökké téve, hogy az elsorolt tantárgyakat tanoncaikkal lehető legjobban elsajátíttassák ? s ha igen, akadályozza-e őket ezen kötelességök teljesítésében az, hogy iskolájok felekezeti ? .. •. hacsak K. ur azt nem tartja a tudást kizáró körülménynek, hogy a felekezeti tanító nem fejtegetheti ex offo Strauss, Darwin et compagnienak a positiv keresztény vallást alapjában megtámadó rendszereit. Mindezeket csak általánosságban mondom, amint K. ur is csak úgy beszélt. Hogy pedig ezekből gyanithatólag városunk felekezeti iskolái sem oly czélellenes intézmények, mint K. ur jeremiádjaiból valamely gyönge idegzetű idegen borzalommal sejthetné, ennek föltüntetésére röviden csak azt mondom. .Tegyük fel azt az esetet, hogy például a kath. főelemi iskola 4-ik osztályát községivé dekretálnák. Hiszi-e K. űr, hogy ezen jól fölszerelt osztályban a tanoncok a fent elsorolt tantárgyakban ezentúl nagyobb előhaladást fognának tanúsítani csak azért, mert most már az az iskola községi ? Ha hiszi, legyen boldog e hitében! Én nem hiszem, mert még soh’ sem hallottam, nénk el, hogy fölöttünk idegen ország szülötte bitorolja a fölség jogokat — Szavai itt oly ingerültek lőnek, hogy fogait csikoritá össze, s vérben-forgó szemekkel nézett maga körül, s jobbjával úgy megszoritá az arany bilikomot hogy az behorpadt ujjai helyén; vendégei szintén oszták fölindulását, szemeikből harag villámlott, s kardjaik meg-meg csörrentek az asztal alatt; — Csák leküzdve fölindulását folytatá: — Azt mondják meghalt Árpád törzse .... de ez nem igaz!. .. El annak végsarjadéka még félve, elrejtőzve, távol szülötte honától; miként a kis galamb, mely fészkét is oda hagyja, ha látja hogy lombjaitól irigy, vérengző vadak meg akarják fosztani. r r El még Árpád törzse, barátim! ... s a mi kötelességünk öt trónjára fölsegélni; ö a miénk s mi inkább legyünk gyönge asszonyikéz kormánya alatt, mintsem gyáván fejet hajtsunk a.gőgös olasz jogtalan kívánalmainak. Aki igaz magyar, az velem kiáltja: éjjen Erzsébet, Magyarhon királynője! 1 Csáknak szavai, már az összecsengő bilikomok és lelkesült fölkiáltások zajában vesztek el. A jelenlevők, egy szivvel-lélekkel vele éreztek e perezben, s szavaival teljesen maga részére hóditá a főurakat, kik még némi elintézni valók után követséget rendeltek Csák móllé, mely követségnek feladatul tétetett Erzsébetet a trónra meghívni, és öt az országba hozni. Ezekután ősi szokás szerint „fecerunt magnum áldomás.“ — És Csák Máté palotája öröm tengerben úszott, és a honfiak arcza kiderült, mintha már elérték volna a czélt, mintha már a győzelem öröme tölthető volna el kebleiket. Ki gondolta volna, hogy ennyi deli, harczias alak kártyavárként fog megsemmisülni a sors egyetlen leheletére,... ki gondolta volna hogy e királyi tor csak előképe egy halotti tornak, melyet elleneik nemsokára felettök fognak tartani.. ... (Fólyt. köv.)
