Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)
1873-04-13 / 15. szám
15-ik szám. Gyula april 13-án 1873. Második, évfolyam. ( \ Szerkesztőségi iroda: Dobay János könyvnyomdája, saját házában. Kiadó hivatal: Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház. V J ________VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Hi rdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Pesten Haasenstein és Vogler hirdetési- irodájában (úri utsza 13. sz.) — Bécsben Schmid Edmund hirdetési irodájában (Weihburggasse, Nro. 22.) Hirdetésdij: 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. — Nagyobb hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr. ^ Megjelen ' hetenként egyszer, minden vasárnap. Előfizetési dij: Három hóra . 1 ft Hat hóra . . 2 ft Kilencz hóra . 3 ft Egy évre . . 4 ft Előfizetési felhívás a 1873. második évnegyedére. Azon t. előfizetőinket, kiknek előfizetése múlt hó végén lejárt, felkérjük egész tisztelettel, annak szives megújítására, mi legköny- nyebben posta utalvány által eszközölhető. Az eddigi résztvevő pártolásért köszönetét nyilvánítva, kérjük azt részünkre tovább is fenntartani. Az előfizetési dij lapunk homlokán jelezve van. A kiadó-szerkesztőség. Lesz-e igy társadalmi súlya az iparos osztálynak? Hiszem, hogy nálunk az általános műveltség, az országos vagyonosodás, a solid alkotmányos élet mindaddig nem fog lendületet nyerni, a mig müveit iparos osztályunk nem lesz. Az iparos osztály feladata volna: közvetíteni az intelligentia eszméit lefelé, a föld- mivelökéit felfelé; egyesíteni a szélső elemeket nézetben, törekvésben, szeretetben. Mivel az iparos osztályt ennyire fontosnak tekintem, szükségképen figyelnem kell azon, időnként megjelenő adatokra, a melyek az iparos osztály műveltségét illetőleg tájékozókul szolgálhatnak. Ilyen adat a mi közvetlen körünkből, tehát a legilletékesebb helyről, jelenleg kettő van előttem. Az egyik adat az aradi ipar- és kereskedelmi kamara jelentéséből van kivonva a „Békés“ második számában, s igy szól: „Tanonczaink legnagyobb része már a második elemi osztályhói lép az iparos pályára; a ki pedig ismeri elemi második osztályunk állapotát, az megvan győződve arról, hogy az onnan kikerültek nemhogy értelmesen, de csak alig törve tudnak olvasni.“ — A másik adattal a „Békés“ tizennegyedik száma szomoritott megmondván, hogy a gyulai 400 mester-inasnak még a legjobb esetben is csak negyedrésze végezte el a négy elemi osztályt, a másik negyedrésze vagy az első, vagy a másodikból lépett ki, fele pedig csak hírét hallotta az iskolának. Ezen adatok hitelességét kétségbe vonni nincs 'okunk; meg arra sincs okunk, hogy a vidéket az ő saját fővárosánál műveltebbnek tartsuk ; következőleg a felhozott adatokon meg lehet indulni s kérdezni magunktól : Lesz-e igy közvetítő tulajdonsága, s a szélső elemeket összekapcsoló ereje? Lássuk. A tanoncz tovább fejlesztése három utón volna lehetséges! e czélra szolgáló iskola, öntanulás és környezet által. E czélra szolgáló iskola még ritka helyen van, s a hol van, ott sincs benne köszönet. Nem lehet benne köszönet azért, mert a mi hatóságainkat — tisztelet az illető kivételeknek, mint például a csabai1 nak — sem a fenálló iskolai törvények, sem az ezek alapján kibocsátott ministen rendeletek nem tudták meggyőzni arról, hogy becses figyelmök a gyermekeknek iskolába járására is kiterjesztendő; azért is ő miattok akár minden iskola üres lehet. Ha magának, a mégis csak képzettebb emberekből álló hatóságnak nem fekszik lelkén az ifjú nemzedék szellemi haladása, mikép kívánhatnánk a mestertől emelke- dettebb gondolkodást, azon mestertől, a kinek még pillanatnyi anyagi érdeke sem tanácsolja, hogy tanonczát az iskolába járásra rászorítsa ? No nem is szoritja. Ha auy- nyi emberség van is benne, hogy tanonczát az iskola idejére elbocsátja, már arra a fáradságra nem adja a fejét, hogy az en gedélyezett időnek mikénti felhasználásáról számot vegyen; következőleg a tanoncz arra fordítja az iskola czimén nyert időt, a mire épén akarja. Hogy pedig az ő sá- ját akarata nem az iskolát keresi, arról á vasárnapi iskoláknak, az igen hiányos látogatottság miatti panasza tanúságot tesz. De meg ha eljárnának is, már maga a tanon- ezok készültségének igen különböző volta lehetetlenné teszi, a mint ezt a „Békés“ említett száma is megjegyezte, hogy az iskola ott fogja fel mindegyiknél a fonalat, a hol az megszakadt, tehát, hogy az iskola sikeresen működjék. Annak, hogy a tanoncz önmagától tanuljon, feltételei vaunak: bizonyos meny- ségü alapismeretek, eszköz, idő, helyiség, egy-egy kis útba igazitó biztatás. Az öntanulás göröngyös, sok türelmet követelő, lassú ut; ezért ezen útnak csak az indul neki, a kit vagy a szükség, vagy a veleszületett tanuluivágyás sarkal. Tanoncznál a szükség még nem forog fenn, mivelhogy az ő foglalkozása sem az olvasással, sem az írással, sem a számvetéssel nem érintkezik. A veleszületett tudnivágyás ritka adomány, jókor nyilatkozik, talál is megfigyelőkre és megbecsülőkre, a kik aztán az ilyen gyermeket nem egy könnyen bocsátják az iparos pályára. Az az alsóbb rendű, uogy úgy mondjam, megszerzett tudnivágyás pedig, a melyet a már létező ismeretek kelteuek, a még nem, avagy csak alig iskolázott tanoncznál épen azért lehetetlen, mert ismeretei nincsenek. De meg ha a törekvés valahogy megmozdulna is benne, hol vegye a szükséges taneszközöket ? Hisz azért volt kénytelen a gyermek Iskolázatlanul lépni pályájára, mert szülei vagy tehetetlenek voltak, vagy nem törődtek nevelésével. Ezen okokat a tanon czá levés megnem szüntethette, következőleg a tanoncz nem is tarthat arra számot, hogy ilyen szülék őt taneszközökkel támogassák. Hiába is támogatnák. Az eszköz használ- hatása helyiséget, időt, buzdítást kiván. Az a mester, a ki még legelemibb ismeretekben is szűkölködő gyermeket tanoneznak magához veszi, vagy maga is merőben tudatlan, s igy a tudásnak fontosságot nem tulajdonit, vagy annyira lelketlen, hogy a tanonezot csak mint az ő személyes hasznára való dolgot tekinti. Ilyen mestereknél aztán a tanoncz nem tanoncz, hanem mindenes, hordár, néha még napszámos is. Ilyen tanoncz elcsigázott testtel várja az éjjet, s örül, ha ez arra elégséges, hogy a következő nap gyötrelmeire uj erőt nyújtson. Ilyen mesternél az öntanulásnak való kedvezésről szó sem lehet. Ha megvolna, egy körülmény még hathatna fejlesztöleg arra a szegény tanoncz- ra: a környezet. Értem ez alatt a mester családját, segédjeit, tanonczait. Igen, de vidéken vagyunk. Vidéken a műveltebb iparos nem mindennapi jelenség, még kevésbé az a műveltebb iparos család; abból pedig, a mink nincs, másnak sem adhatunk. Ehhez járul, hogy a tanoncz viszonya a családhoz igen alárendelt, igen szol- I gai; ennélfogva attól nem is várhat egye- I bet parancsnál és dorgálásnál. Ezek ugyan nem igen simítják. A vidéki mesternek rendszerint segédjei is vidékiek, vagy ha nem, akkor sarkalatos erkölcsi hibában szenvednek. Az elsők még elhanyagoltabb korból valók, mint a mai tanoncz, tehát azoktól nincs mit tanulni; az utóbbiakkal való érintkezés meg rosszabb a nem tudásnál. Végül a tanoncz-társak társak a tudatlanságban is. Ekkép a tanoncz nemcsak nem haladt éppen legfogékonyabb éveiben, hanem még azt a kicsiny elemi ismeretet is levedletté, a melyet az iskolából netalán kihozott. Ily szellemi és erkölcsi szegénységgel lép a tanoncz iparos életének második korszakába, a segédibe. A segédről kevesebb a mondaúi való, mint a tanonczról, mert hisz a segéd a tanonczból lett, minősége tehát emezéből magától folyik. Kivévén azon igen kevés, de annál dicséretesebb ki veendőket, a kik* segédi éveiket nagy városokban töltik el, a segédek legnagyobb része ugyanabban, vagy ugyanolyan körben mozog, mint a minőben pályáját megkezdte. Ez lévén vidéken a rendes eset, ennek kell a következtetés alapjául szolgálTÁRCZA. Az utolsó Árpád-leány. Történeti beszélj.*) Jutalmat nyert pályamű. Irta: Miskei-Jugovics Béla. I. Az 1301-ik év fekete betűkkel volt bejegyezve Magyarhon végzetének könyvébe, e minden jó honfi kebelt fájdalom és aggódással töltse el. ... „Meghalt Endre király, s vele Árpád törzsöké dőlt ki, melynek négy század látta, csodálta diszét!“ . .. Elkomorult a honfiak arcza, miként az ég, ha rá terhes felhő nehezül, — hisz a tölgy, ha kidön- ti a vész, dőltében annyi mindent összezúz, b erős gyökerei felszakgalják a földet, mely mély sebként tátong hosszúidéig, mig csak az idő és gondos kezek be nem temetik azt. *) Történelmi kútfők: Budai Ézsaiás Közönséges História“-ja, Horváth Mihály „Magyarország története“, Virág Benedek „Magyar Századok“, — és „Magyar ember könyvtára, II.“ 41. laptól 50. lapig. Jól tudta azt mindenki a hazában, mily csapás ért egyeseket úgy mint az egész országot, — és megrendült bele minden. A temetés királyi pompával ment véghez ; — egy ország állta körül és könyezte meg a drága halottat, mert hisz a hon atyját, a nemzet királyát veszté a boldogultban. Megforditák a sírbolt előtt a czimeres paizsot, hisz nyugszanak már mindnyájan az Árpádok ; alusszák azt a nagy álmot, melynek szendere a földön kezdődik, álma ezredekig tart és fölébredése ki tudja mikor leend.... Elhangzott a koporsó fölött az utolsó imahang, — de ez sem hangzott még talán el teljesen, már ebbe is bele vegyült az a néma, és mégis oly kiáltó kérdés: ki legyen most méltó az Árpádok trónjára ülni ? . .. kinek a kezébe adja a nemzet a kormány-gyeplőt, — mely kéz elég erős legyon reszketés nélkül emelni a jogart, mely kéz zabolán tudja tartani a már-már fékét vesztett nemzetet. Midőn III. Endre a trónra ült, már akkor is mennyi viszályt, mennyi egyenetlenséget kellett el- háritni előbb, — pedig jogai elvitázhatlanok va- lának; s most halála után ujult erővel tört ki a kis ideig nyugvó párt-tusa. Miként a hamu alá rejtett parázs el nem alszik, csak titkon emésztődve ég: úgy az alattomos ármánykodás és féktelen 'szenvedélyek, bár az utolsó Árpádfi erőteljes kormánya alatt megtörve lenni látszottak, — de halála után annál tágabb tér nyílt féktelenségeik tízesére, s most annál büszkébbon emelhették fel fejeiket. S ki fizette meg legdrágábban e féktelensége, két? . .. . maga a pártoskodó nemzet, s a szegény zaklatott haza. A tizenegyedik században a magyaroknál — s majdnem Europa-szerte még — az uralkodók leány gyermekei, habár első szülöttek voltak is, sót még azon esetben sem tarthattak a koronára igényt, ha fitestvéreik nem voltak. — Nem csoda tehát, hogy a magyarok III. Endre halála, után, leányát Erzsébetet tekintetbe sem véve, oly külföldi fejedelem veték szemeiket, kik az Árpád házzal közeli rokonságban állottak. A magyar koronára igényt tartott még Endre életében Martell Károly, (V ik István magyar király Mária leánya, Anjou Károly nápolyi királyhoz ment férjhez, ennek a fia volt Martell Károly) — s a nemzet egy része a pápa ajánlatára öt királyul választá, sőt meg is koronáztató; — de ö azért törvényes király soha sem lett. — Halála Htán, fia Róbert Károly 12 éves korában a partosok vezérei által nágy sietséggel Magyarországba hozatott, hol Gergely választott esztergomi érsek a pápa parancsára megkoronázta. A magyarok önérzetét sérté ezen ráeröszakolás — másrészt féltékeny szemmel nézték a pápának, VIII. Bonifácziusnak tulságig fokozott beavatkozását, ki azon téves eszméből indulva ki, hogy — a magyar koronát adományozni egyedül a pápának van jogában, mivel szt. István azt, az országgal együtt a pápa védelme és fönnhatósága alá helyezé, mindent elkövetett védenezének érdekében ; — s hogy annál hatályosabban működhessen, Miklós ostiai püspököt küldé követül az országba, hogy Károlynak népszerűséget szerezzen, s a föura- kat Ígéretek által pártjának megnyerni igyekezzék. Azonban a nemzet nagyrésze, attól félve, hogy ha most a pápa kívánalmát teljesiti szabad királyválasztási jogát minden időre a pápák kezébe adja, — Károlyt mellőzve a cseh királyt Venczelt, IV. Bélának leány-ágról másod unokáját, — ki III. Endre Erzsébet leányának jegyese volt. — hívták meg a trónra ; — s ö daczára a pápa ellenvetései és fenyegetéseinek — cseh sereg kíséretében Magyarországba jött, és Fehérvárolt János kalocsai érsek által királylyá kenetett; s hogy
