Békés, 1872. (1. évfolyam, 1-39. szám)
1872-08-25 / 21. szám
Uj folyam. 21-ik szám. Gyula augusztus 25-én 1872. ( .^ Szerkesztőségi iroda: Dobay János könyvnyomdája, saját házában. Kiadó hivatal: Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház. V J BÉKÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Dij : 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. — Nagyobb hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr. Megjelen hetenként egyszer, minden vasárnap. Előfizetési dij: Három hóra 1 ft Hat hóra . . 2 ft Kilencz hóra . 3 ft L J Válasz a „kérdésekére. (Vége) Továbbá, komolyan meg van ön győződve következő sophismáinak igazságáról: 1. Hogy „a gyakorlati szakismeretek tanodáinkban az életre eléggé alkalmazva adatnának elő“ (tehát mégis? holott „nem a gym- nasiumokba valók“!) — Adathatnak-e elő eléggé időhiány miatt? Elég az, a mint előadatnak? Magyaráz és alkalmaz-e sokat és minden tanár ? Nem olvassa-e le némelyik 20 éves manuBcriptuinait ? Nem kénytelen-e a szegény gyermek sokat magyarázás nélkül bemagolni? Ah, de hisz ön ezt jobban tudja, mint én. 2. Hogy gyermekeinknél „a tanulás, mint minden szellemi működés, külső kényszentés nélkül való, teljesen önkénytes dolog“? Már ez ha nem malitiosus ál-okoskodás, akkor naiv bevallása a szellemi vakságnak! Hát a tanár nem kényszeríti, nem bünteti gyakran a gyermeket azért, hogy tanuljon? 3. Hogy „a gymnasiumok felett álló hatóságok gondoskodnak arról, miszerint a szellemi téren való túl feszítés meg ne történhessék“ ? — Ugyan kérem szépen, ha a gyermek naponként 6 órán át iskolában lenni 8 e hat tantárgyra másik legalább 6 órán (tanulva és irva) készülni kénytelen, hol marad a szegénynek ideje~arra, hogy lelke pihenéssel, szórakozással, játékkal felüdüljön, s mint a gyomor a tápra, a lelki eledelre megéhezzék? Nem örökös tanulása-e egész ifjúsága, és rettegés, mert ha nem tanul, megbüntetik. Hát ez nem túl terhelés? S ha ez ama hatóságoktól ered, akkor ugyan szépen gondoskodnak“! S kikből áll ezen hatóság ? Tanárok és papokbdl, kikre nézve a holt I nyelvek „ne nyúlj hozzám“ s kik testületi kizárólagos befolyásukat a tanrendszer előírására és az iskolák kezelésére a világiaktól féltékenyen őrizik! De mit is tudnának, nemde, ezen laikusok? — Csak annyit, uram, hogy egészen mások lennének az iskolák, más a fiatalság, másként nézne ki ez ország, ha az iskolákat ők kormányoznák, és e különbség mind annak, a mi nemes, előnyére ütne ki! Az után a „kérdések“-ben egy pár durva valótlanság is következik, pl. hogy én „gyűlölöm tanintézeteinket“ s azok „semmiségéit belátom“, mely álláspontnak „szemétdombján azon mérges gomba terem“, mely „jóltevŐi ellen átkot szór“ — és Jupiterként felegyenesedve dörgi felém, hogy „e blasphemiára a választ a müveit emberek erkölcstanában“ lelhetem meg. Oh picziny Jupiterke, ha tanulóid leikébe szerelmesebb volnál, mint a holt nyelveidbe, megértenéd, hogy a holt nyelvek gyűlölete a tanintézetek nagyrabecsülésévelnem csak megfér, de sőt mennél élesebben megróvjuk a holt nyelvekkeli megterhelést, ez által annál hatályosabbakká akarjuk tenni tanintézeteinket. On gyötri a holt nyelvekkel tanítványait, én felmenteni akarom őket; Ön elrabolja azokkal drága idejüket, én ez időt hasznosabbra akarom fordítani: melyikünk szereti jobban az ifjúságot ? S ön ezért engem az erkölcstanra utal ? Ah, úgy látszik, Ont egyébbnek hiányára kell utalni, a jó nevelésére 1 Ily és hasonló „Gallimathiasokat“ kavarván össze a „kérdések“ Írója sophismáival, gondosan kerüli a főtárgyat magát, mely körül forog az egész s mely e kérdések megfejtésében áll: Mire való voltaképen a holt nyelveknek jelen nagy ni érvben i erőltetése gymnasiumainkban ? Mi haszna, mi czélja? A haszon (ha van) arányban áll-e a gyötrelemmel és idő vesztegetéssel ? S ha czélja vau, nem lehetne-e azt más kelleinesb és hasznosb utón érni el ? — Ezek a főkérdések uram, melyekkel Ön csak mellesleg és igen röviden foglalkozik. Pedig ide kellett volna gondolkozó és bizonyító egész erejének fordulnia: ez a tér, melyen küzdünk, ez azon kérdés, mely a tanárokat és a szülőket két egyenlőtlen táborra osztja. Avagy talán tagadja Ön ezt ? Nem hallja a szülőket mindenfelé zúgolódni: minek az a túlságos sok latin? Nem látja, miként keresgélik a real-oskolákat s mint adják oda valósággal a bátrabbak és tehetősebbek gyermekeiket ? S hátha még a gymnasiumi bizonyítvány nem lenne eddig einem engedett feltétele az egyetembe léphetés- nek! — Vagy, hogy közelben maradjunk, nem ismeri a nehézséget, melyet megyénk két előkelő, miveit családja gyermekeinek a csabai gymnasiumba adásánál épen a holt nyelvek miatt támasztott ? Ne kerülje Ön e tárgyat, hanem bizonyítsa be, a minek én ellenkezőjét állítom, hogy a holt nyelveknek jelen nagy mérvű tanítása Szükséges és áldásos. Itt inkább lehet helye a szőrszálhasogatásnak és zabhegyzésnek; mert azt csak nem teszi fel rólunk, bármily parlagiaknak lásson, hogy elfogadjuk azon badarságot, melyet röviden és általánosságban a holt nyelvek védelmére felhoz: „hogy (csakis) azok képezik alakilag a lelket,“ — „hogy fegyelmezik az észt“ — „az erkölcsöt szilárdítják,“ (pl. ha eredetiben olvassuk Jupiter szerelme8kedéaeit és Ovidius* leveleit ?) és a „kedélyt melegítik.“ Bizonyítsa be, hogy az újabb nyelvek közt nincs tökélyesebb a latin és görögnél, hogy az újabb írók az észt kevésbé „fegyelmezik“ az „erkölcsöt és kedélyt“ nnm jobban nemesítik! Vállalkozzék e nagy munkára! Talán kö- vetendem Önt. Talán mondom, mert tanáraink nagy része hasonlít Hári Jánoshoz. Valamint ez a sok beszéd után szentül hitte, hogy baka létére lova volt, úgy ezekben is megcsont08ult a magukra disputáit vélemény, hogy egyedül a holt nyelvekben van az üdvösség. E vessző paripákon nyargaló idiótákkal veszedelmes a harcz, mert ha őket arról a mit az egész világ vall, meggyőzni akarjuk, még inkább megrögzenek és e miatt tovább szenved — — a fiatalság. Hanem végül egyért mégis köszönetétmon- dok Önnek. A pedáns és poshadt szavak értelmét oly kimerítőn és alaposan taglalta, miként ha valaha, most még inkább megvagyok győződve, hogy a holt nyelveknek „terméketlen, formaságot hajhászó, kicsinyeskedő rendszerét (vagy ha úgy tetszik, e rendszer tervezőit és fentartóit) a pedáns szó igen találóan jellemzi és hogy e rendszerre mozdulatlanságánál, minden radikális reformtól váló irtózásánál fogva a poshadtság tökéletesen reá illik. Azért végzem igy : Mentsd meg Uram nevelésügyünket a most uralkodó, hamis próGyula, augusztus 21. 1872. A közönség iránt tartozó kötelességet vélek teljesíteni az által, ha a „Békés“ legköTÁRCZA. Gonda László utolsó müve. Haladó István és Maradó János beszélgetése a községrendezési törvénynek végrehajtásáról. II. Estve. (Folytatás.) H. I. Folytassuk tovább a törvény szakaszainak taglalását. — Azokhoz, kik a rendezett tanács beállítása esetére attól félnek, hogy felette sok lesz a városi tisztviselő, megnyugtatásul mondhatom, hogy — a mit nem tilt a törvény, az meg van engedve. Nem tiltja azt, hogy pl. a rendőrkapitány vagy a jegyző egyszersmind tanácsnok is lehessen. Bizonyos tehát, hogy meggazdál- kodást tehetni a személyzet létszámában. Bizonyos az is, hogy a most létező személyzetnél nemcsak több nem kívántatik, — de valószínű, hogy annyi sem. — Aztán mi előnye van még a rendezett tanácsi szervezetnek a nagyközségi felett?. Szépen előadva találjuk ezt a községi törvény 65. §-ában. Rövid értelme azon §-nak az, hogy a rendezett tanácsú- város önmaga állapítja meg, a megye jóváhagyása mellett, saját benső háztartása, ügykezelése szabályait; nagyközségben ezt a megye szabja meg. Mi előny van abban, ha szabadon elővehetem és fölszelem vagy holnapra meghagyhatom a kenyeret?, és ha kéztől adják azt ?. Egyik esetben gazda vagyok, a másikban — gyermek vagy cseléd. ítéljenek most t. polgártársaim, az egyszerű józan ész utasítása szerint. Ha mi önmagunk csináljuk a város kormányzati szervezetét, ha a törvény 22. §-ában a községi önkormányzat hatáskörébe eső ügyeken felül (lásd az á—h pontozatokat,) a 28, §-baü a rendezett tanácsú városok részére fenha- gyott „piaczi, mezei, vásári, építészeti és közegészségi rendőrséget, az árva és gyámhatóságot, az iparügyeket, a gazdák és cselédeik közt a szolgálati viszonyból keletkezett ügyeket a törvény és magunk alkotta szabályrendeletek (statútumok) értelmében“ házilag, saját legjobban érzett szükségeinknek megfelelően intézhetjük, — ide számítva még azt is, hogy a nagy községben 40-nél nem több választott és nemválasztott vagy virilis képviselő ellenőrzi az elöljáróságot; mig rendezett tanácsú városban 48—200-ra er-'" etö a képviselő testület száma (a törvény 47. §-a értelmében:) a ki csak ezen futólagos összehasonlítást megteszi, érteni fogja, mily nagy, felette nagy előnye van a rendezett tanács utján eszközlendő önkormányzatnak a nagyközségi állapot felett. A polgármester épenannyi mint a megyei szol- gabiró, — még fizetése is a szerint van megszabva (67. §.); más szóval: a polgármester végkép fölöslegessé teszi, mert teljesen betölti a szolgabiró hivatalát, s még többet is. Ugyan, — bízvást merem állítani, hogy nálunk senki más mint csak egy igazi polgár- mester vállalhatná magára s vihetné keresztül a polgárosítás nagy munkáját — nem önmaga, nem egy mindnyájunkért; de mi- velünk, és általunk támogattatva. Azonban — engedőimet kérek, most egyszerre igen nagy dolgot találtam kimondani. A polgárosítás nagy munkájáról szóltam. Tudom, fájlalva érzem, hogy ez az, melyet magyarázni kell. Ugyanazért engedtessék meg itt e pontnál egy kissé visszavezetni a figyelmet a 48 előtti korba. Ezen múlt idő fogja előttünk és a világ előtt igazolni a magyarhoni, kü-1 lönösebben a sík alföldi népes városi községek vagy inkább csak igen nagy falvak ál- Iapotját, mely állapotnak valódi neve : kiskorúság a polgárosodásban. Ezen kiskorúságból kinőni kiván most a haladó párt; — hogy kinőjjünk, kívánja azt városunk és hazánk köz szabadságának s ezen alapuló közjóllétének nagy érdeke. A kik felfogják megértik a kornak szellemét, a melyről tanító ur oly értelmes magyarázatot monda, azok előtt tán fölösleges tovább beszélnem. Hanem én úgy tartom, hogy az erről beszélgetés végett gyülekeztünk egybe. Csak azt teszem hozzá, miszerint nagyon is kifárasztaná a figyelmet, kemény ostrom alá vetné a hallgátók türelmét az e tárgy feletti érdemleges vitatkozás — e mai estvén. Indítványozom tehát: holnapután estvére jöjjünk össze, s ha úgy tetszik, a h . ... tizedbe- Ii olvasókörben. M. J. Nagyon helyes az indítvány. Hadd gondolkozzunk a ma estve tanultakról, s mint szokás mondani: aludjunk rá egyet!. Én csak azt kívánom, hogy midőn városunk közönségének a polgárosodás (czivilizáczió, kultúra) színvonalára emeléséről kivánunk szólani, -— jelöljünk ki némely főbb pontozatokat, melyek a tárgyalás alapjául fognak szolgálni. Ha jól sejtem, igen t. polgártársunk, az érdemes tanító ur legjobban tudna az ilyen munkához. Felkérem tehát, legyen szives nehány rövid szóval kifejteni, hogy a fentebb kijelölt czélra miféle tárgyakat vehetünk elő megvitatni. N. M. Eöszönem a nemes bizalmat. Állásom követeli, hogy az ily felkérdezésre mindenkor tudjak helyesen válaszolni. Felfogásom szerint — a legközelebbi vitatkozás tárgyai lehetnének: b) az iskolák s ezekkel rokon közművelődési intézetek ügye; 2) városunk helyrajzi fekvése, mely az árvizek miatt évenkint a vég elpusztulással van fenyegetve; 3) az egész magyar hazában talán épen minálunk legsiralmasabb közlekedés ügye. Mindezekről — amennyire tudom, igen sok érdekes mondanivalónk volna, — s mindezen nagy feladatok megfejtési kulcsa — nézetem szerint — egyedül a községi önkormányzat vagy rendezett tanács beállításában tanálható. Azonban, ama közmondás szerint, mely azt tartja : szénégetőnek tőkén a szeme, — én különösebben ajánlkozom arra, hogy az iskolák s ezekkel rokon ügyek mibenlétéről kimerítőbben fogok szólani. A többire nézve lesz közöttünk elég, ki többet és jobban beszélhet, kivált ha időközileg egy kissé összeszedi és átgondolja mondanivalóját. Közhelyesléssel fogadták a tanitó ajánlatát. Sok ember csak most kezdé belátni, menynyire bajos arról ítéletet mondani vagyis szavazni : kell-e vagy nem rendezett tanács ?. Mert hiszen még csak ez után fognak jobban meggyőződni annak hasznos és szükséges voltáról. Annyit már tudott s érzett mindegyik polgár, ki folytonos figyelemmel kísérte a mindkét estveli beszélgetést, hogy igazán érdekelve vannak, mintegy élet-halál kérdése felett hivatvák dönteni akkor, midőn a községrendezési törvény 135. és 136. §§- ainak önmagokra alkalmazása iránt fel fognak kérdeztetni. Éhez bizony felette kívánatos az előkészület, mint a csatára induló katonának az élettel s a világgal és önmagával számot vetni. (Folytatjuk.)
