Békés, 1870. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1870-11-13 / 46. szám

nézve előre, s kinyújtva csonka karját. A mint úgy néztem mozdulatlanságát: eszmecsere utján rájöttem, hogy hurcolkodnom kell másnap, s rettegve e körülménytől, úgy szerettem volna, ha Napoleon fekszik helyettem kényszerűségből az ágyban s én állok ott az almáriom tetején. Na de aztán még is megbántam e vágyat, hátha odaütném fejem a padlásba, vagy pedig görnyedve kellene ott állnom, — még se lenne jó, meg szép sem. S ismét a következő nap fáradalmára gondoltam, s már is olyan bágyadtnak érezém magam. A tűz is hamvadéban volt. Gyakrabban tartott szünetet a lobogásban. A fény halványult, az árny nagyobbodott és sötétült. A csonka kar árnya megremegett még egyszer a falon, a tűz még egyszer fényesebben villant és — sötét lett. Én is elaludtam.

— — — Reggelre ébredve át voltam izzadva. Homályosan emlékezem, hogy rósz álmaim valának. Ez a Napoleon szobor nagyon megzavart volt és láttam szörnyű dolgokat, rémes jeleneteket, borzasztó alakokat, — láttam első, második és harmadik Napóleont, valameny- nyinek csonka volt jobb karja — és láttam még sok Napóleont, melyek közül egyiknek sem hiányzott kézfeje sem kardja.------------És úgy végig borzogatott

mé

g ébren is valami. — — —

Hurcolkodni óh! az kiállhatatlan; de megkelle lennie. Összeszedtem hemi-humimat, elbúcsúztam szobámtól, örülve, hogy többé nem háborgathat merevségével az a sötét szobor, melynek könnyedén vetém oda búcsúszóul: szervusz Napoleon!

Az utcákon ama régi sürgelmeskedés, melyet egy régibb levelemben vázolék. Hurcolkodás! itt az évnegyed, itt a hónap eleje. A nagy butorszállitó kocsik olyan nehézkesen dübörögtek végig a fekete, sáros utakon. Mintha minden ember lakást változtatott volna, olyan volt a nyüzsgés a hónap első napján délutáni 2 óráig. Azontúl vándoroltak ki a kerepesi ut melletti temetőbe, dacára a hives időnek, szélnek és permetező esőnek.

Halottak napjának előestéje volt. Kivándorolt a hivő nép azokhoz, kik boldogok, mert nem kell többé — hurcolkodniok.

Ez este a halottaké volt és a magyar vértanuké; a kilenc ártatlanul elveszett hazafi emlékoszlopának leleplezését tartották meg. Mint ár, hömpölygött kifelé a népség, leróni, mivel a halottaknak kegyeletből és hálából tartozott.

Menjünk a néppel s az ár vitt, mint evezötlen csol- nakot.

Itt-ott pislogott még csak a hamvas mécsvilág. A sírkövek felkoszoruzvák. A fák lombtalanok. A fű elsárgult, száraz. S az egész természet könnyezőben.

A kilenc vértanú sirja fölött eldörgött a hazafias ér- zelem-szülte beszéd, elzengett a honfibút visszaadó hym- nus és elhangzott a költői ihlettséggel irt dicsköltemény, — a lepel lehullott és a sírkő mezetlenül áll emlékeztető jelül az utókor számára. Oh! de nem ez, mely fenntartja e vértanuk emlékét. Benn a kebelben van az a húr, mely folyton rezeg, s folyton hallatja azt a siró, bús hangot nyögni, sóhajtozni a szabadságért, melyen oly nagy csorbát ütöttek még akkor régen, a mióta „Bevésve mélyen a nemzet szivébe :

Szent és örök a vértanuk emléke:“ —

S minden embernek volt halottja, minden ember gyújtott gyertyát, s rakta díszítményül a koszorút, s oly édes megnyugvással az arcon sóhajtott a múltba vagy a jövőbe.

Sirok között jártam-keltem, minden cél, minden határozott irány nélkül. Elmerengtem. Néha gyorsabban kutattam ismerős sirjel után, lábam alatt lesüppedt itt-ott a hant, s még sebesebben lépkedtem megtalálni a dombot, mely alatt szeretett hamvak porladoznak. S oly jól esett e szórakozott érdeklődés, mig hosszas keresés után eszembe jutott, hogy nincsen nekem itt halottam, nem nyugszik itt, kit szerettem, messze-messze van az innen — — — csak a hasonló sirdombok vezettek tévútra. És rosszul esett e kiábrándulás, s rosszul hatott rám a köny, gyász-ruhák, melyek oly sejtelmesen suhognak, az emberek lassú suttogásai : e félve felidézett emlékeket tartalmazó hangok és az ezernyi mécses, lámpa, fáklya és gyertya imbolygó fénye. Hátha még az ember ez idötájt ünnepli bensejében szülője halálának évfordulatát. — — — Siettem el e helyről, mely úgy vonzott, s melytől úgy szerettem volna távol lenni.--------— A sivitó szél a zizegő faág, a sárgult fűszál, a szálló falevél és a ropogó száraz avar mind, mind azt suttogta : meghalunk. — — —

S gyász-szalagul ott szálldosott egy törött sirfán a fehér ökörnyál. — — —

Csakhogy kevés emberre illik, hogy „Eszmél, örül, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.“

Körösparti Norbert.

Gyula november. 10. 1870.

Nem tudom mi lehet oka, hogy a derék „cívis“ — ki a gyulai r. k. egyháztanács több rendbeli eljárását

remek tollával, mint a tűzhöz közel álló egyén híven a közönség elé tárta — oly hosszú idő óta hallgat ?.. Bizony pedig nagyon helyén lenne e becses lap hasábjain időközönként tudósítani a népnevelés szent ügyéért buzgó közönséget a taniigy lendületéről, s a tanitók helyzetéről. No de ha a „cívis“ hallgat, beszéljen helyette más, mert a szegény tanitók súlyos és aggasztó helyzete már is csaknem tarthatlanná vált. Minden nap ro- szabb helyzetbe sodortatnak, mert többnyire a város nagyhangú embereiből álló, s a nép nevelést nem ismerő, ezért lelkesülni sem tudó „prézsmiterek“ képezik a tanács tagjait, kik választóik várakozásának az által vélnek eleget tenni, hogy a tanítóknak különben is silány és csekély fizetését csonkítják, s ezen megnyirbált fizetést még utólagosan is alig képesek szegény tanitók az egyház basáskodó pénztárnokától kicsikarni. Tény ez uraim! s pedig oly tény mit tagadni nem lehet. Ez ugyan mind megjárná, mert oly emberektől, kik az ügyfontosságát és nagy horderejét nem ismerik, kívánni sem lehet, hogy ezért hevülni és áldozni tudjanak: de ezen körülményeknél az a sajnos, hogy az egyháztanácsban intelligens emberek is vannak, kiknek lelkiismeretes kötelmük közé tartoznék a tárgyhoz nem értő tagtársaikat felvilágosítani s éretlen határozatukat ellensúlyozni, meggátolni.

Volt már rá eset, hogy az értelmes emberek átlátták a tanácsnak a tanitók iránt foganatba vett igazságtalan eljárását, midőn a föld adóról volt szó, s szép dictiokat is tartottak a tanitók mellett, de midőn a tanitók szavazást kértek, az egyháztanács egyhangúlag kivétel nélkül odaszavazott: hogy azt minden tanító földjéért maga viselje; s e határozatot érvényre emelék azon 3 tanitóra nézve is, kik földjeikért soha sem adóztak. E tárgyról majd bővebben.

A múlt héten tanítóink egy iratot nyújtottak be az egyháztanácshoz, melyben kijelentik azon komoly elhatározásukat, miszerint ha egy hét alatt fizetés és failletményeiket ki nem adják, kénytelenek lesznek a tanítást beszüntetni. Erre Petik Ambrus csizmadia mester, ki egyszersmind megyei és városi bizottmányi és iskola széki tag, (tehát kétségkívül okos ember) ki mindig 18,000 ember nevében szokott beszélni íeláll s kijelenti, hogy ezen szót komoly nem érti. Nem fér szegény majsztramnak fejébe, hogy a tanitók komolyan is merészek határozni, s ezt irás által is tudatni az érdemes iskolaszékkel. E szőrszálhasogató, csak is politikus csizmadiától várható megjegyzést tek. Janó Sándor al- elnök visszautasítván kijelenté, hogy a város bölcse ne az irat egyes kitételeit boncolja, hanem arról beszéljen, hogy és miként lehet mielőbb fát keríteni, mert már november hóban minden rendes iskolát, még a falusit is fűteni szokták, s a tanitók is főzetnének ha volna mivel. S igy el is határoztatott mind a fizetés mind pedig a failletroény mielőbbi kiadatása — igaz ugyan, hogy e nemes határozat csak a papíron van, mert még sem fizetést sem fát nem kaptak a tanitók.

Ufferbach János egyházi pénztárnoknak pedig meghagyatott, hogy a tanító földek adója után járó késedelmi kamatot, mit nevezett ur a szegény tanítóknak fizetéséből illetéktelenül s önhatalmúlag lefogott, visszafizesse.

Hogy miként gazdálkodnak az egyház vagyonával, elég világos példa rá az alábbi. Fel áll Petik Ambrus (hát már megint P. beszél ?) és interpellálja a gyűlést, hogy feleljen meg neki: ki használja már régebb idő ol- ta a tagosítás alkalmával kapott uj temetőt, és ennek jövedelme eddigelé hova fordittatott ? Erre Ufferbach János mondja : t. Presmiterium! a kérdéses temetőt én már évek előtt kiadtam árrendába (így! s erről az egyház eddigelö mit sem tudott) a csősznek kukorica alá s ezért fizet évenként 5 frtot. — Többen : „hát a pénz hol van!“ U. A csősz pedig a temető őrzésért kap 5 ftot. Megjegyzendő, hogy ezen temetőben még senki sincs temetve, s igy ott csőszre szükség nem lévén, a csősz tehát mivel saját kukoricáját őrzi kap 5 frtot. Node ez oly tiszta számadás, hogy ezt egy szóval sem lehetett kifogásolni.

Ez aztán jó gazdálkodás; a fát nem bírták idejében beszállítani s most 16 írtjával vettek, holott ugyan e fakereskedö, kitől most a fát vették, a nyáron jutányo san akarta fáját adni, de akkor nem kellett.

Tisztelt egyháztanács! Jelen helyzetünkben leglelki- ismeretesb feladatunk a népnevelés napszámosai iránt a népben tiszteletet ébreszteni s oda működni, hogy a nép a tanítót mint a községnek közvetve a hazának a társadalomnak leghasznosabb munkását becsülje, s hogy ki embert nevel, ki a szivet és elmét nemesíti, azt ne nézze alárandelt béresnek vagy szolgának. „A tanító fizetését elfogni annyi, mint az oltárról az áldozatot ellopni, a tanítót roszul dijjazni annyi, mint a legnagyobb jótétemény iránt hálátlannak lenni. A népnevelés, a nép tanitók és az iskolák ügyei egymástól elválhatlanok. Együtt kell ápolnunk, támogatnunk és emelnünk mind a hármat: különben a népnevelés országa hazánkba eljönni soha sem fog.“ — Ezt mondja egy jeles nevelésbarát — s ezt mondom én is. Isten velünk!

Egy katholikus családapa.

Újdonságok.

— A sok esőzés meghozta gyümölcsét a kis Doboz községre nézve : kevés híja volt, hogy a múlt héten el nem úszott az árvizben, mely okt. 30-án tört ki a békési határban levő úgynevezett Roszerdönél, a Fekete- Körös medréből. Az ár megakadályozására tétettek ugyan a kellő időben intézkedések, de a nov. 1, 2. és 3-án bekövetkezett nagyszerű esőzések által megáradt víztömeg elsodorta a kitörés meggátlására számított gerenda erőditvényeket és kitört a mederből. November 6, 7. és

8-án tetőpontján volt a veszély; Doboz község lakói már kezdtek kihurcolkodni a faluból, melynek már közvetlen közelében voltak az árvíz fenyegető árjai. A gyulai járásbeli csendbiztos: Drexel Alajos erélyes föllépése s fáradhatlan kitartásának köszönhető, hogy a helység áldozatául nem esett a romboló elemnek s a mily kevés napjainkban s különösen megyénkben a kötelességüket igazán átértő és ennek lelkiismeretesen megfelelő tisztviselők száma, ép oly jól esik nekünk nevezett csendbiztosnak a dobozi vizveszély alkalmával kitüntetett, — s mint illetékes forrásból tudjuk — valóban példányszerü magatartását elismerőleg registrálni.

— A kormány által felkarolt Körös szabályozás tárgyában okt. 25-én Pesten tartott s lapunk ma egy heti számában részletesen leirt tanácskozmány kapcsában fölemlítjük, hogy az ez ügybeni kormánybiztos Tomcsányi József főispán ur ő mltsga nov. hó 29-ére ismét tanácskozást hivott egybe, melynek tárgya az alakítandó központi bizottság tagjainak a társulati érdekeltségek ré- szérőli megválasztása lesz. A központi bizottság tagjai azután élükre elnököt is fognak választani.

X Végre valaliára van valami látszata gyakori felszólalásunknak : a kőhidról kezdik elhordatni a sarat, s a lélekvesziö gödröket töltögetik. Ez ugyan még nagyon csekély valami, de elég arra, hogy örömmel üdvözöljük e tényt kezdetnek. Csak tovább, mert még nagy és sok munka vár önökre. Nagyon szeretjük hinni, hogy a megkezdett javítgatásokat folytatni fogják, s ez irány haladásában mindig készek leszünk önöknek a közönség nevében is elismerésünket nyilvánítani.

X A honvédzászlóaljak lobogói nemsokára mind fel lesznek szentelve, s az ünnepélyek alkalmára a szabadságolt állománybeliek közöl is többen be lesznek szólítva s rendes dijt fognak huzni, nem lóvén elég a rendes állománybeliek száma az ünnepély megtartására. Hát a 8-ik (a Gyulán állomásozó) honvédzászlóalj zászlajának felszentelését mikor érjük meg?

X Ad vocem honvédség: az őrálláson levő úgynevezett faköpönyeg mig mindig festetlenül áll, pedig ha jól emlékszünk, egy ministeri rendelet meghagyja, mikép azok nemzeti színre festessenek. Nem volna talán felesleges e rendelet teljesítése.

X A napokban a csabai szállító lova elég meggondolatlan volt egyik lábával a járdára lépni. Szerencsétlenségére azonban a városi mérnök arra menvén előrántja a fuvarost rendőri kihágásáért s viszi a városházához. Az ember türelemmel megy s követi öt neje is a szekéren, a városháza előtt megállt, várván a fatum kimenetelét. Azonban a város erélyes hajdúi a biró elé vitt szekeresben nem látván elég biztosítékot, a szekeret akarták lovastól együtt lefoglalni, midőn azonban e buzgó mükedésében a szekeren ülő nő őket akadályozni akarná, hatalmuk egész súlyát kezdék éreztetni a védtelen asszonyon, fokosaikat gyengédtelen érintkezésbe hozván annak hátával. Azonban megjárták, mert a két hőst az asszony annyira megveré, hogy dicstelenül voltak kénytelenek odahagyni a csatatért. Az asszony ugyan, mert magát védelmezd, letartoztatott, de a hajdúk bántatlanul maradtak. A szekeres 5 írtig lett megbüntetve. Hány helybeli szekeres s lovas áll, megy vagy vág- tta el a járdákon s ezeken mily ritkán esik meg ily fatum.

X József főherceg a honvédség főparancsnoka valamennyi honvédzászlóalj és lovasszázadokhoz — s igy a helybeliekhez is — küldött napiparancsban 0 felsége egy elismerő nyilatkozatát közli a honvédség kiképeztetése körüli érdemeiért, melyben egyszersmind a honvédség őszi gyakorlatairól is dicséretesen emlékszik meg. A főherceg a Felség nyilatkozata után lelkesítő s buzdító szavakban ad kifejezést a honvédség előmenetele s dicső hivatása iránt.

Hetivásári tudósítás.

Gyula nov. 11. A mai piac átalában gyenge volt, jóformán csak káposztás szekerekből állott, melyek száma 160—170-re, mig a gabonás szekereké 30—35-re alig ment, s ezeken is csak 5/4 rész teher volt.

Mindenféle gabonanem árát változatlanul megtartotta, de csak lassú kelendőség mellett, mert jó nagy csizmájának kellett lenni annak, ki a piacra ki mert menni. Mutatókból is kevesen árultak a helybeliek, abból is alig kelt valami, a jobbacska búzáért túlságos követeléseket tevén a sár rovására a gazdák.

A káposztát legjobban a békési csolnakokra s nehány csabaira vették, vidékről nem igen mervén szekérrel jönni az emberek teher alá. — 20—24 csolnak rakodott a csatorna partján legkevesebb 12—14000 fej káposztával.

Folyó ára volt a káposztának 3—4 frt, egy-két szekérről a különös szépnek 4.20—40 krig száza. — E pénz nem a káposzta ára, de csak fuvarbérnek mondható, a káposztát a tulajdonos valóban ingyen adja, — oly lógyilkos utakon kellett Székudvarról Gyuláig itt-ott jönniök a sok eső és árvizlepte több eren, hogy összefogva, egymást vontatva s csapófázva, alig tudtak bejutni.

Szarvasmarha 60—65 drb, ló valamivel több volt, mindenik kelendőség nélkül. — A sertósvásár középszerű; maglókat többen vettek a hibás penészes kukuri- cára. Félhusu javított sertés is 50—60 drb volt már, hihetőleg étük kezd romlani, az idő lágysága miatt azonban nagyon kevés kelt el belőlük, fntját 21—22 kron lehetett venni. Sz. L.