Békésvármegye Hivatalos Lapja, 1913. január-december (16. évfolyam, 1-48. szám)
1913-05-17 / 18. szám
I 101 Ezen alap t, i. a 290000 koronában megállapított esonkitatlannl fentar- tandó alaptőke kamataiból s a tisztviselők hozzájárulásaiból már ma sem képes a nyugdijterhet viselni. A hiány ezen alapnál már évek óta állandó s ezen hiány fedezésére az 1913. évre már 13000 koronát kellett felvenni az 1 százalékos közigazgatási pótadó terhére a pótadó költségvetés-előirányzatba. Itt tehát a vármegyei alkalmazottak 3200 koronás emelkedő évi hozzájárulása legjobb esetben is csak azt eredményezheti, hogy a törvényhatósági pótadóból fedezendő évi hiány 3200 koronával csökken. De újabb nyugdíjazások esetén az időleges csökkenést a hiány újabb emelkedése fogja felváltani s miután több alkalmazott van, kinek munka- képessége 6—10 év alatt már teljesen el lesz használva, bízvást remélhető, hogy 6—10 év alatt tömegesebb nyugdíjazások elkeriilhetlen szüksége fog felmerülni, amelyre körülbelül 60000 korona újabb fedezet lesfz szükséges már a legközelebbi 6—10 év lefolyása alatt. Tekintve, hogy az 1912. évi LVIIL t.-c. 20. §-a értelmében a törvényhatósági alkalmazottak nyugdíjalapjának céljaira pótadó nem vethető ki, a nyugdíjintézetet fenntartó rendezett tanácsú városokra s tekintve, hogy Békéscsaba község is minden valószinüség szerint a közeljövőben rendezett tarácsu város lesz, Gyula és Békéscsaba állami adójának leszámításával csak két millió lesz az az egyenes állami adó, mely a vármegyei tisztviselői nyugdíjalap javára pótadóval megszerezhető, ennélfogva már 6—10 óv alatt a jelenlegi hiány beszámításával 3—4 százalék pótadó lesz szükséges a nyugdíjalap hiányainak fedezésére. A fentebbi számítások szerint ezen 3—4 százalék pótadóból 1 százalék esik a tervezet által megállapított nyugellátás emelkedés fedezésére 3 százalék esik a régi szabályzat alapján is viselendő nyugdijterhekre. Az emelkedés maga tehát itt sem elviselhetetlen, sokká azt tulajdonképpen a régi szabályzat alapján is kijáró és elkeriilhetlen nyugdijteher emelkedés teszi. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a törvény- hatóságnak a vármegyei alkalmazottak nyugdíjalapja és nyugellátásának terhe eddig valóban igen kevésbe került, mert leszámítva az 5 év óta beállott hiányokra fordított circa 30000 koronát, 1884. év óta összesen csak 3 százalék pótadót fordított e célra, amely 3 százalék a kivetés idejében mintegy 80000 koronának felelt meg. Ezzel az áldozattal évek hosszú sora óta fedezve van a nyugdíjellátások összes terhe s emellett a nyugdíjalap tőkéje is közel 300000 koronára emelkedett. Ily, a többi törvényhatóságokhoz viszonyítva csekély áldozat mellett ezen fényes eredmény az alkalmazottak erős megterhelésének következménye, akik 1879. nem állami adójuk után, hanem fizetésükből áldoztak évi 4 százalékot, emellett 5 százalék belépési dijat s fizetés emelkedés után pedig esetenként 30 százalékot. Helyén volt ez a megterhelés mert a törvényhatóság anyagi ereje sem kimeríthetetlen és igazságos is, hogy azok, akiknek első rendű érdeke a nyugellátás, a tisztviselők, a törvényhatóság e címen fennálló terheihez erejükhöz és előnyükhöz mérten hozzájáruljanak. Ezen elv alapján a nyugellátás emelkedéséhez mérten újabb terheket rónak a tervezetek úgy a vármegyei, mint a községi alkalmazottakra. Bízom abban, hogy a törvényhatóság sem fog visszariadni a jobb ellátást biztositó szabályzat folytán előálló s reá háruló többletnek viselésétől. Ajánlom az alkalmazottak, az özvegyek és árvák sorsát a tek. törvényhatóság jóindulatába s mindkét szabályrendelet tervezet elfogadását kérem. Gyula, 1913 május 12. Ambrus Sándor, alispán.
