Békés Megyei Hírlap, 2007. június (62. évfolyam, 126-150. szám)

2007-06-16 / 139. szám

2007. június 15.

k Békés Megyei Online 2007-ben is az Ön első számú online hírforrása, közösségi tere és megbízható kommunikációs partnere! j

Beol.hu Virtuálisan a valóság

KULTÚRA

BéKés Megy» Hírlap előfizetési és terjesztési ügyekkel kapcsolatban várjuk a Munkácsy u. 4.

szám alatt! Tel.: 06 (80) 922-012.

NAGYAJTAI KOVÁCS ZSOLT

Matild néni legnagyobb tévedése

matild néninek előszörre, de legkésőbb másodszorra mindig igaza volt. Nem úgy volt neki igaza, mint az egyszeri főnöknek, akinek - mint tudjuk - ha véletlenül mégsem volt igaza, akkor automatikusan életbe lépett az első törvény, miszerint a főnöknek mindig igaza van. Matild néninek azért volt mindig igaza, mert ha mégsem volt igaza, akkor beismerte, hogy tévedett, ezt viszont senki el nem hitte neki. Ezért tehát csakis Matild néni tudta a lelke mélyén, hogy mikor nincs igaza, az őt ismerők és szeretők — ezek voltak jelentős kisebbségben — tudatába igazként fészkelte be magát Matild néni első, ámde véletlenül mégis téves állítása, cselekedete vagy gondolata.

A nőket hajkurászta

Ettől függetlenül Matild néni jónéhány tévedéséről vezetett volna nyilvántartást nemlétező fekete színű noteszében, mely csak a fejében találtatott, onnan viszont kitörölhetetlen volt. Nagy tévedései között tartotta számon azt, hogy feleségül ment Jozsóhoz, a linkalak nőcsábászhoz, aki soha életében nem dolgozott még egy jót sem, viszont állandóan a nőket hajkurászta, mindenféle nőket, kivéve Matild nénit. A történeti hűségnek Jozsó védelmében is tartozunk annyival, hogy leírjuk: aki Matild nénit hajkurászta volna, annak vagy nagyon züllött alaknak kellett lennie, vagy pedig valamilyen félresikerült, egyszemű, háromfülű pacák képében kellett volna üldöznie Matild nénit, és ez a manus még ráadásul az átlagnál nyolcszor hülyébb is kellett volna legyen. Matild néni ugyanis olyan csúnya volt, hogy a madárijesztő hozzá képest modellt állhatott volna da Vincinek, a virágok a kertben - ha Matild néni közelített feléjük — azonnali hatállyal elhullatták szirmaikat, és végérvényesen lekonyultak, mint az egyszervolt férfiasság.

A következmény: Ubul

Szegény Jozsó egyszer csontrészeg állapotban udvarolni kezdett neki a „Beszélő” nevezetű kocsmában, aminek ki tudja, mi okból, házasság lett a vége. Matild néni ezt még nem tartotta volna különösebben nagy tragédiának, azt azonban igen, hogy egy holdfényfüttyös éjszakán félálomban odaadta magát az alkohol mámorától a helyzetet megítélni képtelen Jozsónak, s ennek az erőfeszítésnek meg is lett az eredménye. A következmény az Ubul nevet kapta, aki még a mai világban szokásoshoz képest is igen hülye gyerek volt — már persze Matild néni szerint. Ubul ugyanis pici gyermekként is eszes volt, később szeretett iskolába járni, külsejére, ruházatára mindig vigyázott, zenedébe járt hegedűt és szolfézst tanulni és mindig volt nála tiszta zsebkendő. Matild néni élete legnagyobb tévedésének tartotta Ubult, nem értette, hogy ez a büdös kötök miért nem olyan életrevaló, mint a többi hasonló korú gyerek, akik gondtalanul szipóztak, loptak, verekedtek, tehát minden olyan hasznos cselekedetet műveltek, ami a mai nehéz világban hozzátartozik az általános műveltséghez, valamint áhhoz, hogy később valamirevaló tisztes (?) pénzkereső ember váljék belőlük. A Matild néni által rendesnek tartott gyerekek a tetejébe pedig még szemeteltek is az utcán, mondván, őnekik ne parancsolgasson senki, mert ők határozott egyéniségek, s gúnykacajuk kísérte a környék egy-két derék, jóravaló polgárát, akik vettek némi bátorságot és szólani merészeltek nekik ez ügyben.

Házasság tévedésből

Matild néninek tehát házassága tévedésnek nevezett tényében, valamint Ubul létrehozásának körülményeit tévedésnek való minősítésében is igaza volt. Abban azonban nem volt igaza, ahogyan Ubult, mint élőlényt megítélte és reménytelenül hülyegyereknek tartotta, mert Ubul ugyan tényleg hülye volt egy kicsit, de közel sem annyira és azért, mint amennyire és amiért Matild néni annak látta.

Tény, hogy Ubul nem akart sem marta- lóc, sem jól prosperáló leánykereskedő lenni, már csak azért sem, mert vézna, szemüveges, karikalábú gyerek volt, akkora fülekkel, mint egy-egy káposztás lán- gos. Rejtélyes oknál fogva igénye volt mindig tiszta ruhában járni, holott — mint tudjuk — ez ma már nem általánosságban divat. Szeretett és tudott is hegedülni, és

tizenöt éves kora ellenére kiváló énekhangja volt. Szeretett olvasni, főleg kalandregényeket, melyekben a főhős minden gonoszt legyőzve megmenti a biztos haláltól a királylányt, vagy esetleg a szegény ember legszegényebb, ámde feltétlenül gyönyörű leányát a regény környezetétől függően. Mindenesetre a nagy megmentés után Ubul, mint megmentő és megmentett szíve hölgye (exkirályleány, exszolgálóleány, exszegényleány stb.) boldogan fognak élni az évek során nem szükségszerűségből született hét gyerekükkel, míg el nem humnak majd egyszer, jó sokára, mint a petróleumlámpa, melyből kifogyott a nafta. (A bél vagy a petró.)

A tettek mezején

Egy gyönyörű szép nap gyönyörű szép délutánján Ubul trillázó léptekkel, hegedűtokkal (félreértések elkerülése végett: benne hegedűvel) a hóna alatt, Paganini virtuóz hegedűjátékával a fejében haladt hazafelé, nem túlságosan erős iramban. Két trillázás között éppen azt vitatta meg saját magával, hogy vajon Yehudi Menuhin hogyan játszotta volna el azt a darabot, melyet ő éppen most fejezett be a fejében, amikor lelki fülein keresztül agyába vágott a vészcsengő hangja, és ez

megálljt parancsolt neki. Agyából eltűnt Paganini és Menuhin, ijedtsége viszont az egekig szökkent. Vele szemben a környék négy leghírhedtebb brigantija röhögött, akik nem pont jóindulatú adományaiknak vagy segítő szándékú gyűjtögetéseiknek köszönhették hírüket, hanem annak, hogy a Matild néni által ideálisnak vélt módon ragasztót szipuztak, loptak, verekedtek, ily módon tanulgatva a saját, önálló életre való felkészülést. A négy ifjonc úgy gondolta, hogy Ubul tökéletes alany egy kis gyakorlásra, ezért rögtön a tettek mezejére léptek. Mindenekelőtt jól megverték Ubult, különös tekintettel a fejére, mert úgy tudták, Ubul amúgy is hülye, tehát a fejében nagy kárt már nem okoznak. Ezután elvették a hegedűjét, kettétörték, majd bedobták a járda menti bokorba, aztán biztos, ami biztos, Ubult magát is a hegedűje mellé helyezték. Ezután a jól végzett gyakorlat felemelő lelki örömével távoztak, új kalandra, új élményekre készülve.

Ubul nagy nehezen felült a bokor alatt, és tizenhat másodperc alatt végiggondolta az életét. Úgy vélte, e pillanatban jött el az ideje annak, hogy változtasson rajta, mert ez így tovább nem mehet. Élete megváltoztatásának érdekében azonnal levette a veréstől még mindig forgó propeller-cso- kornyakkendőjét és zsebre tette. Az ismeretlen oknál fogva egészben maradt hegedűtokot, benne kettétört hegedűjével együtt elrejtette egy alig pár méterre található művészien megkomponált bokorcsoport alján, elégedetten konstatálva, hogy a hegedűt nem hogy a kutya nem találná meg, de még talán ő maga sem fogja soha. Dolga végeztével leporolta a ruháját, leszedegette a rátapadt elszáradt faleveleket, körülnézett, mint aki búcsút int szemével az eddigi életének, majd minden mindegy alapon, ám nagyon is határozott léptekkel elindult a legközelebbi, harcművészeteket oktató iskolába. Ott nagy szeretettel fogadták, újra összeverték, földhöz vágták, kicsavarták a kezét, lábát, nyakát, de mint mondták neki, ezt pusztán nevelő és tehetségfelkutató célzattal, valamint azért, hogy képet nyerjenek fájdalomtűrő képességéről.

Matild néni életében tán először kezdett aggódni amiatt, hogy Ubul este nyolc órakor még mindig nem volt otthon, holott ilyet ez a szerencsétlen gyerek eddig soha nem tett. Újabb fél óra elteltével — az elmúlt tizenhat év alatt szintén először — nem Jozsó fejét vette célba egy lekvárka- varóval, hanem csodák csodájára emberi hangot ütött meg az urával szemben. Azt próbálta megtudakolni hites urától, hogy merre lehet Ubulka, Jozsó azonban a házassága ideje alatti állandó fenyegetettsége miatt egy szót sem mert szólni, csak hüm- mögött és hápogott. Mellesleg legtitkosabb reményei szerint Ubul végre valahol fölszedett egy profi testi szerelem-szakos oktatót, és most éppen ezirányú tanulmányait folytatja, bízvást jeles eredménnyel. Matild néni legyintett egyet, kibotorkált a konyhába, előkotorta a kredenc aljáról a házi főzésű törkölypálinkát tartalmazó

üveget és ivott egy decis kortyot szíverősítő gyanánt. Aztán még kettőt, merthogy nyugtatóra és észjárás-gyorsítóra is szüksége volt. Ettől viszont rendesen eltompult, visszament a szobába és további ötlet híján nyugtatottan, de gyors észjárással elaludt.

A sérelemért bosszú jár

Ubul ezalatt hihetetlen változáson ment keresztül. Egyik — a bal — füle leszakadt, karja, lába zsibbadt, oldala erősen szúrt, bal szeme pedig ugyanezen oldali arca fel- dagadása miatt eltűnt, eredeti rendeltetése szerinti használatra alkalmatlanná vált. Azzal a szemével, amelyik még működött, viszont Chuck Norris-nak látta magát, aki mint önkéntes rendteremtő egyszál maga szembeszáll a kerület ösz- szes gonoszával, mindegyiknek egyenként, de egyidőben lepukkant egy-egy maflást, és a nyomaték kedvéért lehúz egy-egy sallert is. Ettől a gonoszok összecsinálják a nadrágjukat, elalélnak, ő pedig összeszedi őket, felpakolja a kis furgonjára és elviszi a még mindig ájult brigantikat a legközelebbi rendőrőrsre. Őt magát pedig, mint első Jozsovits Ubult kitüntetik és vígan él, míg meg nem hol.

Ezen költői gondolatokkal a fejében érkezett haza, ahol Matild néni, mint gondos anyuka, takarékossági okokból csak fél szemét kinyitva konstatálta, hogy Ubul fiát mégsem rabolták el a jó társaságok, Jozsó pedig dagadó büszkeséggel állapította meg, hogy a szexlecke igencsak jól sikerülhetett, ahogyan magzatát elnézte.

Ubul másnap sajgó testtel, de hatalmas tervekkel ébredt, mely terveket iskolaidő alatt, értelemszerűen az helyett kívánt végrehajtani. Mindenekelőtt a ruhásszekrényből előkotort egy szakadt farmernadrágot, apukája egy régi, kinyúlt pulóverét, amelyet jobbérzésű emberek már szénlapátoláshoz vagy vályogvetéshez sem szívesen vettek volna fel. A késői ősz ellenére sportcipőt húzott, melyen már régen több volt a lyuk és a szakadás, mint amennyit tervezője valaha megálmodott, tetejébe belebújt Jozsó kocsmábajáró fekete orkándzsekijébe és mindenre elszánt léptekkel elindult az őt előző nap ért súlyos sérelemért bosszút állni.

A visszavágó után

Mint azt más példákból is már mindnyájan igen jól tudjuk, a sors az élet legnagyobb rendezője. Alig tett meg pár métert Úbul a Fő utca irányába, amikor megjelent a négy ellenséges skipcihér. Az Uhuira eddig egyáltalán nem jellemző öltözék miatt első és második látásra sem ismerték fel előző napi áldozatukat, de a harmadikra igen, és ennek igencsak megörültek. Úgy gondolták, a reggel a legjobb időpont egy kis szórakoztató testedzésre, tehát körbeállták Ubult és válogatott sértegetésekkel illették őt, melyekből a legenyhébb a propelleres csokornyakkendő hiányára vonatkozott.

Ubul nem sokáig várt. Szó nélkül közelebb ment az egyik sihederhez, bal kezét ökölbe szorítva úgy vágta állón a palit,

hogy a reccsenést fülsértő zajként lehetett hallani. A koma elfeküdt és ordított, a másik három csak állt, mint a földbevert fakaró, és nemigen hitt a szemének. Ubul kihasználta pillanatnyi zavarukat, a legalacsonyabbat orrba rúgta, a harmadikat szájon vágta, a negyedik nem várta meg, míg sorra kerül, világrekordot futott ezer méteren. Ubul összepaskolta a tenyerét, mint aki jól végezte dolgát, és azt kérte a földön nyögdécselő harcosoktól, hogy másnap reggel ugyanerre a helyszínre hozzák el neki a hegedűje árát, nagyon szépen megköszönné. Azután nyugodt, komótos léptekkel elsétált a három maradék szánalmas rém mellett és közben azt várta, hogy mikor érik utol és verik agyon, de nem történt semmi. Ötperces séta után, a városi park bejáratánál leült egy padra, és akkor igazán kijött rajta a félelem. Minden porcikája remegett, foga vacogott, levegőt alig kapott, állandóan jobbra-balra tekintgetett, mikor jönnek vissza a legények, de csak munkába siető vagy kocsmába sétálgató embereket látott, akik ügyet sem vetettek reá. Fél óra múlva nagyjából megnyugodva, valami soha nem tapasztalt boldogságérzettel a tudatában elindult a harcművészeti iskolába további továbbképzést venni. A harcművészek ismét csak nagy örömmel fogadták, megvárták, míg átöltözik, azután szeretetteljesen össze-visszaverték, végtagjait kicsavarták, az egész Ubult úgy, ahogy volt, huszonötször a szőnyeghez csapták, de Ubul nem törődött vele. Boldog volt, hogy van egy közösség végre, ahol embernek nézik, még ha naponta körözöttet is csinálnak belőle. A foglalkozás végén a harcművészek megköszönték, hogy velük volt, mondták, hogy jöjjön holnap is, Ubul eufórikus örömmel tapasztotta a hasára tenyerét egy gyomorszájast kiheverendő, de boldogan összegörnyedve ígérte meg a másnapi találkozást és megköszönte az aznapit.

Mégiscsak ember lesz

Jozsó ezalatt bámulatos merészséggel kérdőre vonta Matild nénit az ügyben, hogy mégis hová dugta a szekrényből a kedvenc fekete, kocsmába járásra használt fekete dzsekijét, nem hozzátéve, hogy zseniális ötlete nyomán az ujjába varrt ötezres bankjegy, mint vésztartalék pillanatnyilag sokkal jobban hiányzott, mint maga a dzseki. Matild néni közölte, hogy miután Jozsó tegnap is olyan részegen jött haza a kocsmából, mint a segg, így hát az is lehet, hogy a dzseki ottmaradt a kocsmahivatalban, csak Jozsó nem emlékszik rá. Jozsó hajlamos volt hitelt adni ennek a teóriának, miután valóban fogalma sem volt, hogyan került haza tegnap, így hát fogta az ünneplősnek kinevezett harminckét éves ballonkabátját, melynek a zsebében nem volt egy megveszekedett peták sem, és bizakodva elindult a kocsmába.

Útközben gyanús alakra lett figyelmes. Egy, az ő dzsekijéhez teljesen hasonló dzsekiben egy ugyanolyan alakot látott saját magával szembe közlekedni, mint Ubul fia. Jozsó abban a pillanatban elhatározta, hogy a jövőben kevesebbet fog inni, mert íme, már látomásai vannak, mint azt a példa is mutatja. Az Ubul-szerű alak azonban közel ért hozzá, a személy azonosságához a továbbiakban semmi kétség nem fért. Jozsóval madarat lehetett volna fogatni, mert lám-lám, az ő fia, mégiscsak ember lesz tán belőle, majd kioperálta az ötezresét a dzseki jobb ujjából és örömében megígérte Uhuinak, hogy egy ezrest estére nekiad belőle. (Ezt később nagyon megbánta, még később elfelejtette, így nem érte semmi kár.)

Ubul nem ment még haza. Bár a november eleji levegő meglehetősen hűvös volt, időközben kisütött a nápocska, és hosszú idő óta, sőt talán életében először őt is megsimogatta, jótékonyan szeretget- te. Ezért Ubul leült egy padra, és erősen fájó fejével gondolkodni kezdett. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy a négy koma másnap reggel nem viszi el neki a megbeszélt helyre a hegedűje árát, emiatt tehát nem aggódott. Inkább azon elmélkedett, hogy a gimnázium első éve után még elvégzi a maradék hármat, akkor azután mihez fog kezdeni. Pénzügyi munkához érzett magában kedvet és tehetséget, így tehát eldöntötte, hogy ezen a téren képezi majd magát.

Ámor nyila talált

Nagyobb bajban volt a lányokkal, mivel a hozzá hasonló korú srácoknak már mindegyiknek volt egy-két barátnője, sőt jelenleg is van, csak egyedül ő az, aki még soha egy szót sem váltott egyetlen leányzóval sem. A nap langyos sugarai azonban tovább simogatták Ubult, melynek eredményeképpen — szinte álomszerűén — megjelent előtte az egyik nőnemű iskolatársa és megkérdezte, nem kér-e valami segítséget, merthogy eléggé megviseltnek tűnik az ábrázatja, és ő úgyis az orvosnál volt, szívesen visszaklséri Úbult. Ubul azt mondta, hogy nem, köszöni szépen, jól van, igaz ugyan, hogy nem csak az ábrázata, de az egész teste agyon van verve, de örül neki. Majd kérés nélkül egy óra hosz- szán keresztül elmesélte érzéseit, vágyait, céljait, egész életét Hajnalkának, aki leült mellé és illedelmesen végighallgatta, a végighallgatás után pedig úgy döntött, Ubul mellett marad még egy kicsit.

Csak később derült ki, hogy ez az időszak egészen életük hátralévő hetven esztendejére vonatkozott. Uhuinak a négy koma másnap valóban nem vitte el a hegedű árát, ámde kárpótlásként egy vadonatúj hangszert vettek neki, egy jó közép- kategóriásat, amellyel Ubul hosszú-hosz- szú évtizedekig játszott a helyi szimfonikus zenekarban. A főiskola elvégzése után osztályvezető lett az egyik vezető bankban, Hajnalkával és három gyerekükkel boldogan éltek, és Ubul soha életében nem vett föl többet propelleres csokornyakkendőt. (Nem propellerest sem.)

Matild néni és Jozsó pedig abban az örök érvényű igazságban hisz azóta is, hogy tévedni emberi dolog, ámde néha nem lehet ártalmas.

2006. november