Békés Megyei Hírlap, 2007. június (62. évfolyam, 126-150. szám)

2007-06-16 / 139. szám

2007. június 15. k Békés Megyei Online 2007-ben is az Ön első számú online hírforrása, közösségi tere és megbízható kommunikációs partnere! j Beol.hu Virtuálisan a valóság KULTÚRA BéKés Megy» Hírlap előfizetési és terjesztési ügyekkel kapcsolatban várjuk a Munkácsy u. 4. szám alatt! Tel.: 06 (80) 922-012. NAGYAJTAI KOVÁCS ZSOLT Matild néni legnagyobb tévedése matild néninek előszörre, de legkésőbb másodszorra mindig igaza volt. Nem úgy volt neki igaza, mint az egyszeri főnök­nek, akinek - mint tudjuk - ha véletlenül mégsem volt igaza, akkor automatikusan életbe lépett az első törvény, miszerint a főnöknek mindig igaza van. Matild néni­nek azért volt mindig igaza, mert ha még­sem volt igaza, akkor beismerte, hogy té­vedett, ezt viszont senki el nem hitte neki. Ezért tehát csakis Matild néni tudta a lelke mélyén, hogy mikor nincs igaza, az őt is­merők és szeretők — ezek voltak jelentős kisebbségben — tudatába igazként fész­kelte be magát Matild néni első, ámde vé­letlenül mégis téves állítása, cselekedete vagy gondolata. A nőket hajkurászta Ettől függetlenül Matild néni jónéhány tévedéséről vezetett volna nyilvántartást nemlétező fekete színű noteszében, mely csak a fejében találtatott, onnan viszont ki­törölhetetlen volt. Nagy tévedései között tartotta számon azt, hogy feleségül ment Jozsóhoz, a linkalak nőcsábászhoz, aki so­ha életében nem dolgozott még egy jót sem, viszont állandóan a nőket hajkurász­ta, mindenféle nőket, kivéve Matild nénit. A történeti hűségnek Jozsó védelmében is tartozunk annyival, hogy leírjuk: aki Matild nénit hajkurászta volna, annak vagy na­gyon züllött alaknak kellett lennie, vagy pe­dig valamilyen félresikerült, egyszemű, há­romfülű pacák képében kellett volna ül­döznie Matild nénit, és ez a manus még rá­adásul az átlagnál nyolcszor hülyébb is kel­lett volna legyen. Matild néni ugyanis olyan csúnya volt, hogy a madárijesztő hozzá ké­pest modellt állhatott volna da Vincinek, a virágok a kertben - ha Matild néni közelí­tett feléjük — azonnali hatállyal elhullatták szirmaikat, és végérvényesen lekonyultak, mint az egyszervolt férfiasság. A következmény: Ubul Szegény Jozsó egyszer csontrészeg ál­lapotban udvarolni kezdett neki a „Beszé­lő” nevezetű kocsmában, aminek ki tudja, mi okból, házasság lett a vége. Matild né­ni ezt még nem tartotta volna különöseb­ben nagy tragédiának, azt azonban igen, hogy egy holdfényfüttyös éjszakán fél­álomban odaadta magát az alkohol má­morától a helyzetet megítélni képtelen Jozsónak, s ennek az erőfeszítésnek meg is lett az eredménye. A következmény az Ubul nevet kapta, aki még a mai világban szokásoshoz képest is igen hülye gyerek volt — már persze Matild néni szerint. Ubul ugyanis pici gyermekként is eszes volt, később szeretett iskolába járni, külse­jére, ruházatára mindig vigyázott, zenedé­be járt hegedűt és szolfézst tanulni és mindig volt nála tiszta zsebkendő. Matild néni élete legnagyobb tévedésének tartot­ta Ubult, nem értette, hogy ez a büdös kö­tök miért nem olyan életrevaló, mint a többi hasonló korú gyerek, akik gondtala­nul szipóztak, loptak, verekedtek, tehát minden olyan hasznos cselekedetet mű­veltek, ami a mai nehéz világban hozzá­tartozik az általános műveltséghez, vala­mint áhhoz, hogy később valamirevaló tisztes (?) pénzkereső ember váljék belő­lük. A Matild néni által rendesnek tartott gyerekek a tetejébe pedig még szemetel­tek is az utcán, mondván, őnekik ne pa­rancsolgasson senki, mert ők határozott egyéniségek, s gúnykacajuk kísérte a kör­nyék egy-két derék, jóravaló polgárát, akik vettek némi bátorságot és szólani meré­szeltek nekik ez ügyben. Házasság tévedésből Matild néninek tehát házassága téve­désnek nevezett tényében, valamint Ubul létrehozásának körülményeit tévedésnek való minősítésében is igaza volt. Abban azonban nem volt igaza, ahogyan Ubult, mint élőlényt megítélte és reménytelenül hülyegyereknek tartotta, mert Ubul ugyan tényleg hülye volt egy kicsit, de kö­zel sem annyira és azért, mint amennyire és amiért Matild néni annak látta. Tény, hogy Ubul nem akart sem marta- lóc, sem jól prosperáló leánykereskedő lenni, már csak azért sem, mert vézna, szemüveges, karikalábú gyerek volt, ak­kora fülekkel, mint egy-egy káposztás lán- gos. Rejtélyes oknál fogva igénye volt min­dig tiszta ruhában járni, holott — mint tudjuk — ez ma már nem általánosságban divat. Szeretett és tudott is hegedülni, és tizenöt éves kora ellenére kiváló ének­hangja volt. Szeretett olvasni, főleg ka­landregényeket, melyekben a főhős min­den gonoszt legyőzve megmenti a biztos haláltól a királylányt, vagy esetleg a sze­gény ember legszegényebb, ámde feltétle­nül gyönyörű leányát a regény környeze­tétől függően. Mindenesetre a nagy meg­mentés után Ubul, mint megmentő és megmentett szíve hölgye (exkirályleány, exszolgálóleány, exszegényleány stb.) boldogan fognak élni az évek során nem szükségszerűségből született hét gyere­kükkel, míg el nem humnak majd egy­szer, jó sokára, mint a petróleumlámpa, melyből kifogyott a nafta. (A bél vagy a petró.) A tettek mezején Egy gyönyörű szép nap gyönyörű szép délutánján Ubul trillázó léptekkel, hege­dűtokkal (félreértések elkerülése végett: benne hegedűvel) a hóna alatt, Paganini virtuóz hegedűjátékával a fejében haladt hazafelé, nem túlságosan erős iramban. Két trillázás között éppen azt vitatta meg saját magával, hogy vajon Yehudi Menuhin hogyan játszotta volna el azt a darabot, melyet ő éppen most fejezett be a fejében, amikor lelki fülein keresztül agyába vágott a vészcsengő hangja, és ez megálljt parancsolt neki. Agyából eltűnt Paganini és Menuhin, ijedtsége viszont az egekig szökkent. Vele szemben a környék négy leghírhedtebb brigantija röhögött, akik nem pont jóindulatú adományaiknak vagy segítő szándékú gyűjtögetéseiknek köszönhették hírüket, hanem annak, hogy a Matild néni által ideálisnak vélt módon ragasztót szipuztak, loptak, vere­kedtek, ily módon tanulgatva a saját, önál­ló életre való felkészülést. A négy ifjonc úgy gondolta, hogy Ubul tökéletes alany egy kis gyakorlásra, ezért rögtön a tettek mezejére léptek. Mindenekelőtt jól meg­verték Ubult, különös tekintettel a fejére, mert úgy tudták, Ubul amúgy is hülye, te­hát a fejében nagy kárt már nem okoz­nak. Ezután elvették a hegedűjét, kettétör­ték, majd bedobták a járda menti bokor­ba, aztán biztos, ami biztos, Ubult magát is a hegedűje mellé helyezték. Ezután a jól végzett gyakorlat felemelő lelki örömével távoztak, új kalandra, új élményekre ké­szülve. Ubul nagy nehezen felült a bokor alatt, és tizenhat másodperc alatt végiggondolta az életét. Úgy vélte, e pillanatban jött el az ideje annak, hogy változtasson rajta, mert ez így tovább nem mehet. Élete megvál­toztatásának érdekében azonnal levette a veréstől még mindig forgó propeller-cso- kornyakkendőjét és zsebre tette. Az isme­retlen oknál fogva egészben maradt hege­dűtokot, benne kettétört hegedűjével együtt elrejtette egy alig pár méterre talál­ható művészien megkomponált bokor­csoport alján, elégedetten konstatálva, hogy a hegedűt nem hogy a kutya nem ta­lálná meg, de még talán ő maga sem fogja soha. Dolga végeztével leporolta a ruháját, leszedegette a rátapadt elszáradt falevele­ket, körülnézett, mint aki búcsút int sze­mével az eddigi életének, majd minden mindegy alapon, ám nagyon is határozott léptekkel elindult a legközelebbi, harcmű­vészeteket oktató iskolába. Ott nagy szere­tettel fogadták, újra összeverték, földhöz vágták, kicsavarták a kezét, lábát, nyakát, de mint mondták neki, ezt pusztán neve­lő és tehetségfelkutató célzattal, valamint azért, hogy képet nyerjenek fájdalomtűrő képességéről. Matild néni életében tán először kezdett aggódni amiatt, hogy Ubul este nyolc óra­kor még mindig nem volt otthon, holott ilyet ez a szerencsétlen gyerek eddig soha nem tett. Újabb fél óra elteltével — az el­múlt tizenhat év alatt szintén először — nem Jozsó fejét vette célba egy lekvárka- varóval, hanem csodák csodájára emberi hangot ütött meg az urával szemben. Azt próbálta megtudakolni hites urától, hogy merre lehet Ubulka, Jozsó azonban a há­zassága ideje alatti állandó fenyegetettsége miatt egy szót sem mert szólni, csak hüm- mögött és hápogott. Mellesleg legtitko­sabb reményei szerint Ubul végre valahol fölszedett egy profi testi szerelem-szakos oktatót, és most éppen ezirányú tanulmá­nyait folytatja, bízvást jeles eredménnyel. Matild néni legyintett egyet, kibotorkált a konyhába, előkotorta a kredenc aljáról a házi főzésű törkölypálinkát tartalmazó üveget és ivott egy decis kortyot szíverősí­tő gyanánt. Aztán még kettőt, merthogy nyugtatóra és észjárás-gyorsítóra is szük­sége volt. Ettől viszont rendesen eltom­pult, visszament a szobába és további öt­let híján nyugtatottan, de gyors észjárással elaludt. A sérelemért bosszú jár Ubul ezalatt hihetetlen változáson ment keresztül. Egyik — a bal — füle leszakadt, karja, lába zsibbadt, oldala erősen szúrt, bal szeme pedig ugyanezen oldali arca fel- dagadása miatt eltűnt, eredeti rendeltetése szerinti használatra alkalmatlanná vált. Azzal a szemével, amelyik még műkö­dött, viszont Chuck Norris-nak látta ma­gát, aki mint önkéntes rendteremtő egyszál maga szembeszáll a kerület ösz- szes gonoszával, mindegyiknek egyen­ként, de egyidőben lepukkant egy-egy maflást, és a nyomaték kedvéért lehúz egy-egy sallert is. Ettől a gonoszok össze­csinálják a nadrágjukat, elalélnak, ő pedig összeszedi őket, felpakolja a kis furgonjá­ra és elviszi a még mindig ájult brigantikat a legközelebbi rendőrőrsre. Őt magát pe­dig, mint első Jozsovits Ubult kitüntetik és vígan él, míg meg nem hol. Ezen költői gondolatokkal a fejében ér­kezett haza, ahol Matild néni, mint gon­dos anyuka, takarékossági okokból csak fél szemét kinyitva konstatálta, hogy Ubul fiát mégsem rabolták el a jó társaságok, Jozsó pedig dagadó büszkeséggel állapí­totta meg, hogy a szexlecke igencsak jól sikerülhetett, ahogyan magzatát elnézte. Ubul másnap sajgó testtel, de hatalmas tervekkel ébredt, mely terveket iskolaidő alatt, értelemszerűen az helyett kívánt végrehajtani. Mindenekelőtt a ruhásszek­rényből előkotort egy szakadt farmernad­rágot, apukája egy régi, kinyúlt pulóverét, amelyet jobbérzésű emberek már szénla­pátoláshoz vagy vályogvetéshez sem szí­vesen vettek volna fel. A késői ősz ellené­re sportcipőt húzott, melyen már régen több volt a lyuk és a szakadás, mint amen­nyit tervezője valaha megálmodott, tetejé­be belebújt Jozsó kocsmábajáró fekete or­kándzsekijébe és mindenre elszánt léptek­kel elindult az őt előző nap ért súlyos sé­relemért bosszút állni. A visszavágó után Mint azt más példákból is már mind­nyájan igen jól tudjuk, a sors az élet legna­gyobb rendezője. Alig tett meg pár métert Úbul a Fő utca irányába, amikor megje­lent a négy ellenséges skipcihér. Az Uhui­ra eddig egyáltalán nem jellemző öltözék miatt első és második látásra sem ismer­ték fel előző napi áldozatukat, de a harma­dikra igen, és ennek igencsak megörültek. Úgy gondolták, a reggel a legjobb időpont egy kis szórakoztató testedzésre, tehát körbeállták Ubult és válogatott sértegeté­sekkel illették őt, melyekből a legenyhébb a propelleres csokornyakkendő hiányára vonatkozott. Ubul nem sokáig várt. Szó nélkül köze­lebb ment az egyik sihederhez, bal kezét ökölbe szorítva úgy vágta állón a palit, hogy a reccsenést fülsértő zajként lehetett hallani. A koma elfeküdt és ordított, a má­sik három csak állt, mint a földbevert fa­karó, és nemigen hitt a szemének. Ubul kihasználta pillanatnyi zavarukat, a leg­alacsonyabbat orrba rúgta, a harmadikat szájon vágta, a negyedik nem várta meg, míg sorra kerül, világrekordot futott ezer méteren. Ubul összepaskolta a tenyerét, mint aki jól végezte dolgát, és azt kérte a földön nyögdécselő harcosoktól, hogy másnap reggel ugyanerre a helyszínre hozzák el neki a hegedűje árát, nagyon szépen megköszönné. Azután nyugodt, komótos léptekkel elsétált a három mara­dék szánalmas rém mellett és közben azt várta, hogy mikor érik utol és verik agyon, de nem történt semmi. Ötperces séta után, a városi park bejáratánál leült egy padra, és akkor igazán kijött rajta a fé­lelem. Minden porcikája remegett, foga vacogott, levegőt alig kapott, állandóan jobbra-balra tekintgetett, mikor jönnek vissza a legények, de csak munkába siető vagy kocsmába sétálgató embereket látott, akik ügyet sem vetettek reá. Fél óra múlva nagyjából megnyugodva, valami soha nem tapasztalt boldogságérzettel a tudatá­ban elindult a harcművészeti iskolába to­vábbi továbbképzést venni. A harcművé­szek ismét csak nagy örömmel fogadták, megvárták, míg átöltözik, azután szeretet­teljesen össze-visszaverték, végtagjait ki­csavarták, az egész Ubult úgy, ahogy volt, huszonötször a szőnyeghez csapták, de Ubul nem törődött vele. Boldog volt, hogy van egy közösség végre, ahol embernek nézik, még ha naponta körözöttet is csi­nálnak belőle. A foglalkozás végén a harc­művészek megköszönték, hogy velük volt, mondták, hogy jöjjön holnap is, Ubul eufórikus örömmel tapasztotta a ha­sára tenyerét egy gyomorszájast kiheve­rendő, de boldogan összegörnyedve ígérte meg a másnapi találkozást és megköszön­te az aznapit. Mégiscsak ember lesz Jozsó ezalatt bámulatos merészséggel kérdőre vonta Matild nénit az ügyben, hogy mégis hová dugta a szekrényből a kedvenc fekete, kocsmába járásra használt fekete dzsekijét, nem hozzátéve, hogy zse­niális ötlete nyomán az ujjába varrt ötezres bankjegy, mint vésztartalék pillanatnyilag sokkal jobban hiányzott, mint maga a dzseki. Matild néni közölte, hogy miután Jozsó tegnap is olyan részegen jött haza a kocsmából, mint a segg, így hát az is lehet, hogy a dzseki ottmaradt a kocsmahivatal­ban, csak Jozsó nem emlékszik rá. Jozsó hajlamos volt hitelt adni ennek a teóriá­nak, miután valóban fogalma sem volt, ho­gyan került haza tegnap, így hát fogta az ünneplősnek kinevezett harminckét éves ballonkabátját, melynek a zsebében nem volt egy megveszekedett peták sem, és bi­zakodva elindult a kocsmába. Útközben gyanús alakra lett figyelmes. Egy, az ő dzsekijéhez teljesen hasonló dzsekiben egy ugyanolyan alakot látott sa­ját magával szembe közlekedni, mint Ubul fia. Jozsó abban a pillanatban elha­tározta, hogy a jövőben kevesebbet fog in­ni, mert íme, már látomásai vannak, mint azt a példa is mutatja. Az Ubul-szerű alak azonban közel ért hozzá, a személy azo­nosságához a továbbiakban semmi kétség nem fért. Jozsóval madarat lehetett volna fogatni, mert lám-lám, az ő fia, mégiscsak ember lesz tán belőle, majd kioperálta az ötezresét a dzseki jobb ujjából és örömé­ben megígérte Uhuinak, hogy egy ezrest estére nekiad belőle. (Ezt később nagyon megbánta, még később elfelejtette, így nem érte semmi kár.) Ubul nem ment még haza. Bár a no­vember eleji levegő meglehetősen hűvös volt, időközben kisütött a nápocska, és hosszú idő óta, sőt talán életében először őt is megsimogatta, jótékonyan szeretget- te. Ezért Ubul leült egy padra, és erősen fá­jó fejével gondolkodni kezdett. Egyetlen pillanatig sem hitte, hogy a négy koma másnap reggel nem viszi el neki a megbe­szélt helyre a hegedűje árát, emiatt tehát nem aggódott. Inkább azon elmélkedett, hogy a gimnázium első éve után még el­végzi a maradék hármat, akkor azután mi­hez fog kezdeni. Pénzügyi munkához ér­zett magában kedvet és tehetséget, így te­hát eldöntötte, hogy ezen a téren képezi majd magát. Ámor nyila talált Nagyobb bajban volt a lányokkal, mivel a hozzá hasonló korú srácoknak már mindegyiknek volt egy-két barátnője, sőt jelenleg is van, csak egyedül ő az, aki még soha egy szót sem váltott egyetlen leány­zóval sem. A nap langyos sugarai azon­ban tovább simogatták Ubult, melynek eredményeképpen — szinte álomszerűén — megjelent előtte az egyik nőnemű isko­latársa és megkérdezte, nem kér-e valami segítséget, merthogy eléggé megviseltnek tűnik az ábrázatja, és ő úgyis az orvosnál volt, szívesen visszaklséri Úbult. Ubul azt mondta, hogy nem, köszöni szépen, jól van, igaz ugyan, hogy nem csak az ábrá­zata, de az egész teste agyon van verve, de örül neki. Majd kérés nélkül egy óra hosz- szán keresztül elmesélte érzéseit, vágyait, céljait, egész életét Hajnalkának, aki leült mellé és illedelmesen végighallgatta, a vé­gighallgatás után pedig úgy döntött, Ubul mellett marad még egy kicsit. Csak később derült ki, hogy ez az idő­szak egészen életük hátralévő hetven esz­tendejére vonatkozott. Uhuinak a négy koma másnap valóban nem vitte el a he­gedű árát, ámde kárpótlásként egy vado­natúj hangszert vettek neki, egy jó közép- kategóriásat, amellyel Ubul hosszú-hosz- szú évtizedekig játszott a helyi szimfoni­kus zenekarban. A főiskola elvégzése után osztályvezető lett az egyik vezető bankban, Hajnalkával és három gyere­kükkel boldogan éltek, és Ubul soha életé­ben nem vett föl többet propelleres cso­kornyakkendőt. (Nem propellerest sem.) Matild néni és Jozsó pedig abban az örök érvényű igazságban hisz azóta is, hogy tévedni emberi dolog, ámde néha nem lehet ártalmas. 2006. november

Next

/
Thumbnails
Contents