Békés Megyei Hírlap, 2005. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2005-08-19 / 194. szám
10 2005. AUGUSZTUS 19-, PENTEK HÉTVÉGÉ NEPSZABADSAG Tőzsér Árpád Bellorophón (KAFafisz-átirat) Eumenész, az ambiciózus fiatal költő, azt kapja feladatul tanítójától, az alexandriai Theokritosztól, hogy újon verset a Pegaszoszról. Eumenész sokáig keresi a látószöget, keresi a költő helyét a Pegaszosz- történetben. Aztán úgy véli: ha a ló a líra, akkor a ló gazdája a költő, azaz ő e regében csakis a vad Pegaszoszt megszelídítő xantoszi Bellorophón lehet. Most épp a születő Hipokréné- forrásnál időz, tudja, hogy Theokritosz gyengéje a természet, az édes tájak, jó érzékkel tehát a görög metrumok hangfestő alkata iránt, szárnyas lovával vizet fakasztat a Helikon sziklás hegyéből, s csobban a szó a száján, amint felolvassa a Mester előtt a művét. Aztán, Bellorophonként, maga sem tudja, hogyan kerül a lükiai Xantosz síkságára, mögötte féktelen árvíz daktiluszai, előtte Xantos remegő asszonyai, csípőig felhúzott szoknyákkal kínálják magukat neki, hogy cserébe, a csodaló erejével, fékezze meg az özönvizet, s ő, Hésziodoszt meghamisítva, aki szeiint a lükiai főember, hogyha törzsbéli nőnek meztelenségét látta, eltakarta az arcát, s elfutott, szóval ő nem futott el, hanem könyökig nyúlt némely asszonyrokona lába közé. A vers kész. A kifinomult ízlésű Theokritosz úgy néz Eumenész papiroszára, mint égő szövétnekre, s már látja felgyújtva Kallimakhosz szent tekercseit a Muszeionban. Tőzsér Árpád (1935) Kossuth-díjas, új verseskötete Tanulmányok költőportrékhoz címmel tavaly jelent meg a Szép- halomnál. Határ Győző Vénség börtönében ezzel is azzal is jól kijutott nékem nagybeteg párommal vénség börtönében vénség börtönében időm töltögetem hol fél nyavalyásán hol egész betegen behozhatatlanul mindenről lekésve az elaggás önkínzó semmittevése: mondanivalótlanság az én gyónásom megsínylem-szenvedem gyors elkallódásom ez az idő golyószórója - sörétem: minden másodperccel magam léterítem minden másodperce átnyilall belém lő - belőle periszkóp? nincs belőle kémlő: öregségfeneklett búvárharangjában gyökeret eresztek belenőtt a lábam vélném hogy nekem ront: polip-nép hal-árnyak (vaksi babra ujjbegy izromok rozsdállnak) más búvárharangok körbe tengnek pangnak (maroktelefonja nincs búvárharangnak) betegem vizet kér: magatehetetlen ápolnom pátyölnöm: itatnom-etetnem így hát rab létemnek csepp értelme van még (emberlövedéknek: mehetnék rohannék! élni szólalkozni ki lenni szeretne egyszer utoljára ha felmerülhetne - ) nagybeteg párommal vénség börtönében ezzel is azzal is jól kijutott nékem roskadunk roggyanunk. Érintése bársony: rohadunk egymásnak egymásért - egymáson Határ Győző (1914) Kossuth-díjas, legutóbbi kötete, a Merengő éjszakák 2004-ben jelent meg a Littera Nova Kiadónál. Csukás István Egy verssorra „Szép sejtjeid hogy üzemelnek?” (Tamkó Sirató Károly) Szép sejtjeid hogy üzemelnek, s mi az, amit bőröd összetart? Ott vagy-e a lüktető homályban, készen, vagy csak folyton készülsz, összeszerelnek a forrófutószalagon, lábad ujjától a hajhagymákig, lábfejed ívét érzik-e a csontok, hajad zuhatagja belülről látszik-e? A susogó tüdő, a sóhajtó máj, a bordacsont-kalitkában ugráló szív, a tátogva szivattyúzó szelepes vesék, a medúza-gyomor s a lágyan tekeredő, bokorként gubancolódó síkos belek, távvezeték-gerincedben a remegő velő, téged álmodnak-e, téged képzelnek-e, amíg lüktetve és susogva, nyirkosán és forrón pillanatonként elkészítnek? Bensődben hordod magadat, mint csecsemőt az anyja, mert te vagy, akit megszülnek, fölnevelnek és táplálnak, s ha szeretlek, szeretem az isteni műhelyt! Csukás István (1936) Kossuth-díjas, legutóbbi kötete, az Összegyűjtött versek, 1996-ban jelent meg a Kossuthnál. A modern festészet úttörői Cézanne & Pissarro-kiállítás New Yorkban MAJOROS VALERIA VANÍLIA - SZELÉNYI IVÁN New Yorkban a Museum of Modern Art 1989 őszén indította azt a programját, amelyhez a Cézanne & Pissarro. Pioneering Modern Painting 1865-1885 című, június 26-án nyílt új kiállításával csatlakozni kíván. A sorozat első része Picassót és Braque-ot, a kubizmus két úttörőjét mutatta be, a 2003-ban rendezett második pedig Picassót és Matisse-t, a két festőóriás barátságát, s életre szóló művészeti vetélkedését kísérte nyomon. A Cézanne & Pissarro-kiállítás két festő barát munkásságának közös két évtizedét tárja a nézők elé. Egyikük a legnagyobb hatású posztimpresszionista, a kubizmus előfutáraként számon tartott Paul Cézanne (1839-1906), másikuk az impresszionizmus egyik legjelentősebb alkotója, Camille Pissarro (1830-1903), aki összes közös kiállításukon részt vett, s aki élete utolsó másfél évtizedében a pointillizmus képviselőjévé vált. A képeket tematikus és időrendi elrendezésben felvonultató, a párhuzamokat és különbségeket fölmutató tárlat szeptember 12-ig lesz látható New Yorkban, utána a Los Angeles County Museum of Art-bap, majd 2006-ban Párizsba, a Museé d’Orsay-ba utazik. New Yorkban a kiállítás visszhangja nem vetekszik az előzőkével, ezt velük szemben nem „operának”, csak „dalestnek” titulálják. Ennek ellenére a kor társadalom- és kultúrtörténete, illetve a modernizmus ismeret- és művészetelméleti kérdései iránt érdeklődők, a vájt fülűek számára ez a bemutató párját ritkítja a hangzataival. A kiállítás egyik leglátványosabb fala az, amelyen Pissarro 1871-ben festett Lóuveccien- nes című festménye mellett a róla egy évvel később festett Cézanne-másolat látható. Akik az eddig maguk mögött hagyott termek képeiből nem jöttek még rá a két művész festői látásmódjának különbözőségére, azok számára e két kép erre szembeötlően hívja föl a figyelmet. Pissarro mindent közelről lát, még a messzi tájakat is. Ennek következtében a legapróbb részleteket is meglátja. A részletek nélkül számára élettelen, üres, megfestésre sem érdemes a kép. Pissarro mozgást keres a tájban, s a köré építi föl a környezetet. Ha sémmi mást nem talál hozzá, csak a szélfútta levélkéket, akkor is úgy érzi, megtalálta, s máris a festékbe mártja ecsetjét. Legtöbbször azonban több mozgást sikerül fölfedeznie a tájrészletben, mint a levelek vibrálása. Emberek mennek az utcán, valaki létrára mászott, hogy megjavítsa az ablakot, egy kislány épp a járdát söpri, amott két asszony beszélget, férfiak és nők dolgoznak a mezőkön, egy lovas kocsi araszol a poros úton. Mit lát meg ebből Az a modernizmus, amely felé az utat Cézanne nyitotta meg, nem a realizmustól való eltávolodást jelentette, de radikálisan új módon vetette fel a kérdést: mi is a valóság? A művészetben az akadémiai realizmusból a modernizmus felé történő váltás analóg azzal, ami a filozófiában vagy a társadalomtudományban történt a pozitivista igazságelmélet elutasításakor s a kritikai elmélet megszületésekor. Az akadémiai realizmus, illetve a filozófiai pozitivizmus úgy vélte, az alkotó, illetve a gondolkodó feladata, hogy a rajta kívül álló valóság legpontosabb tükrét alkossa meg, az „igazság”, illetve a „valóság”, a külső és az objektív valóság lehető legpontosabb tükröződését. A modern művész, illetve a kritikai gondolkodó radikálisan újraértelmezi, hogy mi a valóság: a művész, illetve a gondolkodó feladata, hogy a közvetlenül megfigyelhető felszín mögé lásson, lényeglátó legyen, ne csak azt lássa, ami van, hanem ami a létező mögött van, ami abból, ami van, lehet vagy lehetne. Ezért is sérelmezte sok modernista művész, mint például Brancusi, amikor azzal vádolták, hogy nem realista. A modem művészek, még akkor is vagy akkor különösképpen, ha alkotásaik nem figuratívak, éppenséggel úgy gondolják, hogy az akadémiai realizmus felszínességénél ők reálisabban tükrözik a világot, mint ahogy a kritikai elmélet gon- «. dolkodói is azzal érveltek, hogy ők ---------ké pesek megragadni a pozitivizmus által statikusan ábrázolt látszatvilág (rei) mögött a változásban lévő vagy arra képes valóságot. Amint Mannheim Károly oly plasztikusan írta: a valóság nem „being” (ahogy a dolgok vannak), hanem „becoming” (amivé a dolgok válnak). Cézanne minden elődjénél és kortársánál világosabban ismerte fel, hogy a „látszatvilág” mögött mintegy geometrikus formákban látható a megfigyelt valóság lényege. A dolgoknak önmagunkban nincs jelentésük, a dolgok jelentését az alkotó látja meg a megfigyelt dolgok mögött (ezzel próbál majd leszámolni a posztmodernizmus, amely ismét a tárgyat magát mint jelentéssel bíró objektumot próbálja visszahozni úgy, mint műtárgyat). Bár Cézanne-nál a, lényeg ilyen geometrikusán pontos látása még nem vezet a figuratív ábrázolás feladására - arra majd Braque-nál és Pi- cassónál, az igazi kubistáknál kerül csak sor - ez a braque-i, illetve picassói fordulat nem következhetett volna be Cézanne nélkül, illetve az impresszionizmusnak cézanne-i tagadása nélkül. Camille Pissarro: Louveccienes (1871) Paul Cézanne: Louveccienes (1872) E két kép és a kiállítás egésze is arról győz meg, hogy Cézanne számára Pissarro példát mutatott, fölgyorsította művészete megérlelődését, de Cézanne Pissarro nélkül is oda jutott volna, ahova eljutott. És vajon mit jelentett Cézanne Pissarro számára? Cézanne? Cézanne, ha közelről nézi a tájat, akkor is messziről látja. Számára nem léteznek a járókelők. Ha érzékeli is, hogy egy szekér halad az úton, az számára csak egy sötétke folt, konkrétum nélküli motívum. A néző is csak kikövetkezteti, de nem látja ezt a képen. Cézanne számára a mozgás érdektelen. O összefoglalóan lát, és az állandóságot keresi. Míg Pissarro az epika oldaláról közelít, elmesél valamit, leír, a néző képzeletére épít, Cézanne tényeket sorakoztat föl, megállapít és leszögez. A két festmény ezt láttatja. Cézanne könnyen boldogult a kompozícióval, az épületek megfestésével, még a fák ágainak számára és kanyarodására is oda tudott figyelni, de amikor észre kellett volna vennie, hogy Pissarro melyik fára mennyi levelet festett, föladta. Nem azért, mert nem szánt volna napokat erre a munkára, hanem azért, mert nem látta értelmét. A kép anélkül is adja a lényeget, hogy háromszor ennyi lenne a falevél rajta. E két kép és a kiállítás egésze is arról győz meg, hogy Cézanne számára Pissarro példát mutatott, fölgyorsította művészete megérlelődését, de Cézanne Pissarro nélkül is odajutott volna, ahova eljutott. És vajon mit jelentett Cézanne Pissarro számára? A jó ku- rátori munka, Pissarro művészettörténész dédunokájának a munkája erre is kitűnő választ ad. A kiállításon nincs egyetlen olyan kép sem, amelyet Pissarro másolt volna Cézanne-ról. Pissarro volt az idősebb, nem volt kérdéses, ki jár elöl. Cézanne már 1866-ban sem látta meg apja arcán a ráncokat, és a fotel huzatának a mintáiból is csak a világos-sötét foltok változásait vette észre. Pissarrónak nem támadhatott kedve e kidolgozatlannak tűnő Cézanne- kép másolására. O gondot fordított volna a textilvirágok megfestésére is, ahogyan tette ezt a virágcsendéletek kancsóival és a tapéták mintázatával. Pissarro nem jött rá, hogy Cézanne miért épp az 1860-as években festett képeit, mint az 1867-ből való, Cézanne által 1879-81-ben szintén megfestett Jalais-i domboldal, Pontoise címűt vagy az ugyanebből az évből ránk maradt, L’Hermitage Pontoise-ban című képét emlegeti mint a legkiválóbb Pissarro-művet, mondván, hogy ha azon az úton haladt volna tovább, akkor most ő lenne a legnagyobb. De meglátta, hogy Cézanne más irányban halad, mint ő. Erre keresve magyarázatot, figyelt föl Cézanne technikájának a másságára. S e másságot megpróbálta a sajátjává tenni. Nevezhetjük akár másolásnak is, amit ekkor próbált. Kezdett ő is odafigyelni a vonal erejére. Azt azonban, hogy Cézanne- nál a vonal a térérzékeltetés eszköze, nem látta. Nem láthatta, hiszen más volt a szemléletmódja. A vonalra való koncentrálás azonban Pissarrót is lesodorta az impresz- szionizmus útjáról. A kiállítás jól mutatja, ahogyan Pissarro Cézanne-t utánozni próbálva milyen lépcsőfokokon át jut el egy új művészethez, a pointillizmushoz. Ritkán adódik olyan jó koncepcióra fölépített kiállítás, mint a MOMA Cézanne & Pissarro-kiál- lítása. Nagy árat kellett ezért megfizetni, hiszen a koncepció kizárt a válogatásból mindent, ami nem odavaló. A néző úgy érezheti, mintha a dzsungelben haladva valaki egy ragyogó tiszta csapást vágott volna neki, el ne tévedjen, és baja ne essék az úton. De a kiállítás végére a nézőt a rendezők magára hagyják. Kérdezheti is: innen hogyan tovább? Tudja, hogy ott van mögötte, körötte és talán még előtte is az impresszionizmus, ott van előtte Cézanne útja, a posztimpresszionizmus és Pissarróé, a pointillizmus. Szeretné, ha valaki megsúgná neki: vajon Pissarro lé- pett-e fel a pointülizmus hajójára, vagy az ő hajójára léptek-e föl mások? De súgó ezúttal nincs a közelben. Azt se mutatja meg senki, hogy a posztimpresszionizmus vagy a pointillizmus útja válik-e majd zsákutcává. A kiállítás már teljesítette a feladatát, s nem ad e kérdésekre választ. A kurátor, Joachim Pissarro azonban ezt is jól végiggondolta. Menjen le a néző egy emeletet, és a MOMA állandó kiállításán meg fogja találni kérdéseire a választ! Pissarro nagy művész, de Cézanne valóban minden modern ----------festészeti törekvés elindítója - mutatja a MOMA gyűjteménye. Nincs modern művészet, se kubizmus, se absztrakt, se Braque, se Picasso, se De Kooning, se Pollock Cézanne nélkül. A kortárs kultúra s különösképpen a kortárs képzőművészet iránt érdeklődő számára a modernizmus az elmúlt egy-másfél évtizedben mintha új jelentőségre tenne szert. Egy ideig azt is gondolhattuk, a modernizmus múló történeti korszak volt a XIX. század akadémizmusa és a XX. század végi posztmodernizmus között. A XXI. század elejére azonban inkább a posztmodern látszik kultúrtörténeti, s múló kuriózumnak, s nem csupán a negyvenes, hatvanas években indult modernisták értéke bizonyult maradandónak, de a modernizmus szemlélete és varázslata felfedezhető a ma alkotói munkásságuk csúcsán lévő művészeknél is, talán a leglátványosabban a radikális realistáknál, mint például John Currin művészetében. A Cézanne &Pissarro azért nagyszerű kiállítás, mert nyomról nyomra követni képes a folyamatot, ahogyan a két úttörőből az egyik jó festő még jobbá válik, a másik jó festőből pedig korszakalkotó lesz, Picasso szavaival: „mindannyiunk atyja”. 1 4 t i
