Békés Megyei Hírlap, 2005. május (60. évfolyam, 101-125. szám)
2005-05-23 / 118. szám
3 2005. MÁJUS 23., HÉTFŐ - BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP ÉVFORDULÓ Göncz Árpád szívében őrzi a Hírlapot Köszöntés helyett - Napjaink, lapjaink a volt köztársasági elnökkel „A lap — talán kényszerből, talán belső elhatározásból — többször változtatott nevet. Egy azonban változatlan maradt: a hírt, az információt kívánta eljuttatni az olvasóhoz. Kérlek benneteket, ezt a jövőben is legfontosabb feladatotoknak tartsátok.” Tíz évvel ezelőtti lapunkban, amikor az alapítás ötvenedik évfordulójára emlékeztünk, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök levelét központi helyen közöltük az első oldalon. Aláírással, pecséttel. Számunkra ez volt a legemberibb elismerés a „legmagasabb hivatal” vezetőjétől. Ezúttal sajnos későn telefonáltunk a titkárságára. Sűrű programjai miatt elmarad a levél. Megható volt mégis azt hallani a titkárságvezető hölgytől: Göncz Árpád a szívében őrzi a Békés Megyei Hírlapot. Tíz esztendő Göncz Árpáddal. Ajándékként kaptuk a sorstól, köszönhetően annak, hogy a rendszerváltás utáni első államfő kaput nyitott felénk. Kaput a nyilvánosság, az újságírók felé. Mi több: nem pusztán kaput nyitott, hanem magához is ölelt bennünket. Lehetővé tette, hogy külföldi útjaira egy-egy kollégánk elkísérhesse őt a javarészt budapesti újságírói csapatban. Az első közös repülésünk 1993. június 20-án Moszkváig, majd kelet felé haladva, az Uralon is túl, soha nem látott tájakra, kultúrák érinthető közelségébe vezetett. Nyelvrokonaink, a komik, az udmurtok, a mordvi- nok, a marik, a hantik és many- sik könnyezve keresték elnökünk kezét, fürkészték mosolygós tekintetét. Szeretni akarták. És ez a szeretet, ez a barátság varázsként ejtette rabul szerte a világban, többek közt Kínában, Mongóliában, Indonéziában, Egyiptomban, Lengyelországban, Litvániában, Lettországban, Romániában, Brazíliában, Argentínában, Ausztráliában, Belgiumban, Luxemburgban. Kell-e mondanunk? Mellette, ha magnóval, fényképezőgéppel, tollal, jegyzettömbbel is a kezünkben, de áthatott bennünket ez a varázs. A világ rendje úgy volt teljes, hogy Göncz Árpád mindenkit tegezett, aki a közelében sürgölődött. „Gyertek, gyerekek, kérdezzetek!” — hívott bennünket, amikor a végtelenségig sűrített hivatalos programok után, a nap végén székekbe, fotelekbe huppantunk. Hivatalos kér- dezz-felelek nem volt, inkább beszélgettünk, olykor nevetgéltünk, mindenki mesélhette aznapi sztoriját. így születtek meg a nagy utazások nagy történetei. És persze nem csak a sajtótájékoztatónak mondott találkozókon, hanem mindenhol. Bandukoltunk az Ob és az Irtis torkolatánál, a végtelen tajgában, és a hanti család ugrándozó gyermekei között osztotta meg érzéseit velünk az elnök: „Itt mindenkinek megvan a maguk vallása szerinti feladata születésénél fogva, s ez határozza meg lépéseiket, mozdulataikat. Gyönyörű világ!” A Föld másik pontján, Báli szigetén testőreitől szökött meg az elnök és a tengerparton, helyi viseletben, tarka ingben, rövid nadrágban sétált, s amikor a véletlen szerencse összehozott bennünket, nyomban elmesélte, miért is van szüksége a magafajta embernek egy-egy ilyen „menekülésre”. Hogy a fényképen ezúttal rövidnadrágban, papucsban köszön vissza ránk az államfő? Ritkaság és megfizethetetlen kincs! Útjaira gyakran elkísérte a felesége, Zsuzsanna asszony. Nem lenne nélküle teljes a kép. A két ember tökéletesen kiegészítette, segítette egymást, sőt, előfordult, hogy amikor Kínában az elnök gyengélkedett, Zsuzsanna asszony — bár rövid időre — észrevétlenül átvette férje szerepét. Kedvesek voltak és segítőkészek. Belgiumból jövet a repülőn - némi szervezés után - előresiethettem az elnöki párhoz, akik egyébként ugyanúgy utasként foglaltak helyet a gépen, mint mi. „Elnök úr! Maradt még bennem néhány kérdés...” - nyújtottam a kezem, és Göncz Árpád egy fiatalos lendülettel arrébb ült, hogy közéjük telepedhessek, így készült el a közös interjú az államelnökkel és Zsuzsanna asszonnyal. A hatvanadik évfordulón is tisztünknek érezzük, hogy megköszönjük Göncz Árpádnak minden segítségét. Áz ő szavaival: szívünk minden melegével gondolunk rá most is, és mindig! ■ László Erzsébet Ajándékként kaptuk a sorstól, hogy Göncz Árpád kaput nyitott felénk, s magához ölelt bennünket a szeretetével. JEGYZET Köszönet az olvasónak, s főhajtás az elődök előtt Éppen itt lenni, és a Békés Megyei Hírlap hatvan évnyi történetét számba venni különös kegye a sorsnak, és hihetetlen felelősség. Különös kegye annyiban, hogy történelmi és politikai viharoktól mentes időben állhatunk a helyünkön és emlékezhetünk. Hihetetlen felelősség, mert nekünk kellene e hat évtized mérlegét megvonni. A szerkesztőség tagjai között számosán vannak, akik e hatvan év közel felének nem csak tanúi, de alakítói is voltak. Hiányzik tehát a kellő történelmi távlata tisztességes értékelés elkészítéséhez. Épp ezért nem vállalkozhatunk és nem is vállalkozunk másra, mint fejet hajtani az elődök előtt, és köszönetét mondani Önöknek, kedves olvasók. A Békés Megyei Hírlap története épp hatvan évvel ezelőtt, 1945. május 23-án kezdődött. Akkor jelent meg a jogelőd Viharsarok első száma, amelyet Cseres Tibor, a későbbi Kossuth-díjas író jegyzett főszerkesztőként. Az újság később Viharsarok Népe, majd Békés Megyei Népújság néven jelent meg, 1991. március 31-e óta pedig Békés Megyei Hírlap áll a fejlécén. Közben az 1956-os felkelés napjaiban Kossuth Népe és Független Újság címmel készített újságot a Viharsarok Népe szerkesztőségéből kivált munkatársak egy része. Ki tudja hány újságíró, vagy a történelem kényszere miatt azzá lett tollforgató tette hozzá a maga szellemi energiáját és hitét - jót-rosszat - ehhez a hatvan évhez? Ki tudja, ezalatt hányán szolgálták meggyőződésből vagy megélhetésből az éppen fennálló rendszert? S ki tudja hányán és milyen okokból távoztak a laptól, s milyen emléket őriztek vagy őriznek erről a hatvan évről? Akik itt dolgoztak és újságot írtak, mások életét, örömét vagy szenvedését igyekeztek bemutatni. Saját bajaik, megaláztatásaik elmondására viszont sohasem jutott idő vagy alkalom. Ezen az ünnepi napon fejet hajtok előttük Mindazok előtt, akik nem lettek gazemberek, akik a hátukon vitték az újságot, akik a történelem és a politika szabta keretek között tisztességgel szolgálták az olvasót, s akik megőrizték nekünk ezt a lapot. Hiszem, nem voltak kevesen. Köszönetét mondok az olvasóknak is. Azoknak, akik kitartottak mellettünk, akik fillérjeikkel és forintjaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy hatvanéves lett az egykori Viharsarok. Mások szolgálatánál csak e szolgálat elismerése a nagyobb élmény. Volt benne részünk, amikor elismerő üzeneteket kaptunk, amikor korholtak bennünket, amikor elnézően kezelték tévedéseinket, s amikor minden hónapban leszámolták az előfizetési díjat. Végül köszönet a nyomdászoknak, a lapterjesztő munkatársainknak és a lapunkat kézbesítő postásoknak. Köszönet mindazoknak, akik szeretnek bennünket és ezekben az ünnepi percekben lélekben velünk vannak. ■ Árpási Zoltán főszerkesztő A legrégebbi szám! (fgk) Megfogni is alig merjük azt a Viharsarkot, amelyet a békéscsabai Szabóné Klausz Ágnes ajánlott fel szerkesztőségünknek. 1946. június 15. A megsárgult újság a múltról mesél: ehetetlen kenyérről, moziműsorról és arról, hogy Truman, az Egyesült Államok elnöke fogadta Nagy Ferenc miniszterelnököt. A 30 ezer miipengőbe kerülő lapszámot Szabóné Klausz Ágnes a nagymamája hagyatéka között találta és őrizgette további tizenegy évig. Történelmi lapszemle, némi hiányérzettel A napilap hű tükre mindennapjainknak, s ezekből a mindennapokból áll össze - különösen, ha egy újság maga mögött hagyott hatvan esztendőt — a történelem. Életkoromnál fogva nem lehet személyes élményem a Viharsarok című napilap indulásáról, amely a második világégés pokla után próbálta az új és szabadabb körülmények között a kis- és a nagyvilág híreiről tudósítani a Békés megyei embereket. Három szabad év után azonban következett négy olyan évtized, amely nem a sajtó- szabadság jegyében telt el. De politikai és választói szabadság nélkül nem is lehetett igazi terepe a sajtó lételemének, a szabad és felelős szónak. Még akkor sem, ha a Kádárkorszak végén lépéseket tett az akkori Békés Megyei Népújság a szabadabb tájékoztatás irányába. Monopolhelyzetéből adódóan a rendszerváltást a legfontosabb és legbefolyásosabb médiumként élte meg a lap, amely szerepét a változó világban, immár magántulajdonba kerülve, mindmáig megőrizte. Hosszú évek óta azzal kezdem napjaimat, hogy kedvenc országos napilapom mellett a Hírlapot futom át. Volt idő, amikor egy másik megyei napilap is tárgya volt ezeknek a „magánlapszemléknek.” Az igazat megvallva, az utóbbi években némi hiányérzet van bennem, ha a Békés Megyei Hírlapot olvasom, s higygyék el, ez nem a hatalmon lévő politikus fanyalgása, akinek fáj, ha időről időre szembesítik a térség elmaradottságának tényeivel. Ezekkel magam is tisztában vagyok, s lehetőségeim szerint mindent megteszek, hogy ezeket, következetes és kitartó munkával előbb csökkenteni próbáljuk, majd lépeseket tegyünk a felzárkózás érdekében. Ám nem egyszer érzem úgy, hogy a lap, s annak vezető publicistái nem mérik a megye aktuális vezetőit mindig egyenlő mércével. Ez nem feltétlenül „illetékesként” érint engem, hanem az olvasóval szembeni elfogulatlanság következetes megvalósítására tett szándékot kérdőjelezheti meg. Másrészt a közszolgálatiság kopását érzem nem egyszer a lapon, ahol időnként nem sikerül elsőre megfejtenem, hogy híroldalról van szó, vagy szponzorált cikkekről. S még egy bíráló szó. Néha számomra úgy fest, hogy a bulvár irányába nagyobb és jelentősebb lépést tett a kelleténél a lap, miközben hiányzik a sokoldalúan alátámasztott információ és az igazi mesterfogásokat felvonultató elemző cikkek sorozata. Hogy valóban negyedik hatalmi ág-e a média vagy sem? Úgy hiszem, ezt a kérdést nem itt, nem most, a lap hatvanadik születésnapján kell megvitatnunk. S azt sem, hogy egy médiumnak politika- és közéletformálónak, vagy mindezeket közvetítőnek kell-e lennie. Mindenesetre mélyen hiszek a sajtószabadság fontosságában, amely demokratikus társadalmi berendezkedésünk alapja. S egy szubjektív megjegyzés a végére: nagyon szeretek felkészült, okos, a politikai oldalak felé be nem hódoló újságírókkal beszélgetni és dolgozni. Azt kívánom, hogy egyre többükkel találkozzam. Azt pedig aligha kell bizonygatni, hogy az információ korában valójában mennyit is ér egy jó és képzett újságíró, aki a lap szellemi motorja és lelke. ■ Varga Zoltán, a Békés Megyei Képviselő-testület elnöke i v i > i
