Békés Megyei Hírlap, 2005. január (60. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-22 / 18. szám
2005.JANUÁR 22., SZOMBAT - BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Éiéfyége_ 11 A szülőföldhöz való kötődés erősebbé válhat a holokauszt tényszerű megismerésével Történelmünk élő tanúi mesélnek a mának \ Az idős asszony, Erzsiké néni gyermekfejjel élte át a világháborút. Szülei, hogy megmentsék az idegen betolakodóktól, a hosszú hajú kislányt lovászfiúnak öltöztették. Ám az éles szemű ellenség egyik tisztje kiszúrta a fiatal... — a történet természetesen folytatódik Keligerné Nyerges Erika jóvoltából. De ki is ő valójában? Az orosházi fiatalasszony lelkes gyűjtő. A háborús emlékeket, visszaemlékezéseket gyűjti, mostanában pedig a holokauszt helyi történéseit kutatja. A mentálhigiénés gondozó, ha úgy tetszik, a munkáját végzi, ám ezekkel a beszélgetésekkel sokkal többre jut, mint azt első olvasásra gondolnánk. Pedagógus családjában úgy nőtt fel Erika, hogy pályaválasztásakor másra sem gondolt, csak arra, ő is tanító lesz. Munkája mellett megszállottként kutatta a helytörténeti forrásokat, a vérében volt a múlt iránti mérhetetlen kíváncsiság (szakdolgozatát is hazafias nevelésből írta, mert azt vallotta, a szülőföld szeretetét, az ahhoz való kötődést nem lehet elég korán elkezdeni). Élete párja jóvoltából a fővárosi lányból orosházi lakos lett, aki az idősek otthonában mentálhigiénés gondozóként lopta magát egy másik korosztály szívébe.- Hallottam már az életútínterjúkról. Önt is ezek a beszélgetések érintették meg?- Munkaköröm része ez a feladat, valóban sok érdekes részletet ismertem meg az idős emberekkel való beszélgetéseim során. A régmúlt felelevenítése annak is élmény - hiszen az idő megszépítette a legborzalmasabb éveket is -, aki elmondja, és annak is, aki érdeklődve meghallgatja. Ráadásul az idősebb korosztály a nagyon régi dolgokra jobban emlékszik, mint a mai történésekre. Ezeknek a történeteknek a megismerése késztetett arra, hogy tudatosan gyűjtsem a háborús történeteket.- Kasuba István csorvási helytörténész az orosházi 19. és 49. honvéd gyalogezreddel kapcsolatos információkról könyvet írt Ön is ilyen terveket dédelget?- Engem elsősorban az itthon maradottak, a nők, a gyermekek és a leventék sorsa érdekel. Az én.munkám még folyamatban van, természetesen nem munkaidőben, hanem a hétvégeken kezdeményezek komoly beszélgetéseket a gondozottakkal, de szerencsére Keligerné Nyerges Erika idős emberekkel készít visszaemlékezéseket. Lehet, hogy egyszer könyvbe foglalja az elődök történeteit. Éreztem, nagy a baj „Gyalog indultam haza a mostani Bajcsy utcán 1944-ben. A Pacsirta utcánál néhány ember árkot tisztított és egy őrmester állt mellettük csípőre tett kézzel. Arra lettem figyelmes, hogy az őrmester csúnyán ordít velük.- Dolgozzatok piszkos zsidók, most majd megtudjátok, mi a munka! Annyira hangosan és agresszívan lépett fel, hogy megrökönyödtem és megálltam egy pillanatra. Észrevette a megdöbbenésemet és nem folytatta az üvöltést. Elfordult. Figyelte a munkásokat. Két ismerős is volt közöttük. Az egyik mintha Swarcz János lett volna, a másik a könyvkereskedő, akinél mindig vásároltam. Szégyellték magukat, lehajtott fejjel dolgoztak. Sietni kezdtem és éreztem, hogy nagyon nagy a baj... Amit a hírekből hallottam és olvastam, valósággá vált. Politika, háború, történelem...” (Részlet Olasz Ernő - Nagy Gyula idejében a Szántó Kovács Múzeum munkatársa volt) - visszaemlékezéseiből. A többség nem felejtett Elmúlt 60 év, de még mindig találunk túlélőt, visszaemlékezőt Orosházán és környékén. A többség tényleg nem felejtett — vallja Keligerné Nyerges Erika. - Valahol, a szívek mélyén megmaradt a régi, romantikus hangulatú kisváros családias kisugárzása, és nagyon elrejtve meg-megmozdul néha, mint az a megmagyarázhatatlan hiányérzet, ami a zsidó lakosság eltávozásával kialakult a város szellemi életében. Ám a gyűjtőmunka folytatódik. Az emberek keresik a kapcsolatokat, keresik az önmagukba és másokba bezárt értékeket, az emlékeket, az elfeledettnek hitt pillanatokat. Tulajdonképpen mindenki örül, ha tehet a városért, a szülőföldjéért valamit, ami fontos az utókor számára. Hiszem, hogy ez a munka ilyen! már annyian tudnak erről a hobbimról, hogy akik szeretnék megosztani háborús történeteiket, megkeresnek. Annyi címem van, csak győzzem! És valóban vannak terveim: ha sikerül a sok izgalmas történetből kikerekíteni 1944. október 6-ának a percre pontos történéseit, akkor az oroszok Orosházára való bevonulását megírom. Egyik beszélgetőtársam éppen tojásos no- kedlit evett, a másik arra emlékszik, hogy felforgatták a házukat...- Szinte hihetetlen, hogy budapestiként mennyire szívén viseli Orosháza múltmorzsáinak a megismerését. Ez az érdeklődés, vagy hobbi, mikor vált komollyá? — Orosházára 2000-ben költöztünk, a visszaemlékezéseket 2003 óta gyűjtöm. Nagy megtiszteltetés ért, amikor a Szántó Kovács János Területi Múzeum igazgatója, Rózsa Zoltán biztatott, folytassam a munkát. Az intézmény pályázatot írt ki a holokauszt 60. évfordulójára. A zsidóüldözés időszakáról sokat meséltek az általam gondozott idősek. Sok értékes tárgyra, fotóra, képeslapra bukkantam, amelyeknek a tulajdonosai nem akarnak a nyilvánosság elé lépni, de velem megosztották emlékeiket, amiért nagyon hálás vagyok. Természetesen én is pályáztam, és az orosházi holokauszt- kiállításon már szerepeltem tárgyi anyagokkal és az általam írt visszaemlékezésekkel. — Mit jelentenek Önnek ezek az élet- útinterjúk? — Amikor a beszélgetés végén az idős emberek azt mondják, de jó volt végre mesélni valakinek, ezt hallani a legjobb dolog számomra. Ráadásul ilyenkor én magam is fontosnak érzem azt, amit csinálok. Ennek a hobbimnak köszönhetek olyan barátságokat, amelyekre büszke vagyok. De tagadhatatlan, a múzeum munkatársai is biztatnak, hiszen a gyűjtésem fontos dokumentum a város múltjának a hiteles megismeréséhez. Csete Ilona A párt hangja A szocialisták parlamenti frakcióvezetője Orbán Viktor politikai jövőjéért aggódik. Mit mondjak, ez több, mint gyönyörű! A politikus asszony egy egri fórumon beszélt erről a héten. A Fidesz elnökének parlamenti távolmaradásáról finom fővárosi szalonstílusban a következő két mondta: „Én a helyében úgy visszajönnék, mint a pinty. Jól beszél, jó debattőr, a fenének nem használja ki”. Majd hozzátette: „A választás előtt miért ne hoznák vissza Orbán Viktort a parlamentbe? Ezt egyáltalán nem látom ördögtől valónak, és nem látnám annak, ha fideszes lennék sem." Lám, a frakcióvezető nem szereti a Fideszt, mégis életre való tanácsokat ad az ellenfeleinek. Mi több, szinte aggódik a legnagyobb el- •♦»»*»»«♦*«♦»•♦ Orbán Viktort nem szeretjük, de azért jöjjön vissza! lenzéki párt elnökének sorsáért. Hihetnénk, valami rokon- szenv hajtja. Olyan naiv azért nem lehet, hogy azt gondolja, használ neki és pártjának a debatter- magyarul: ügyesen vitázó, vitatkozó - Orbán visszatérése. Hacsak! Hacsak nincs szükség épp erre a vitatkozó, vitázó stílusára. A frakcióvezető ugyanezen az egri összejövetelen megállapította, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki ténykedése a legmerészebb várakozásokat is felülmúlja. Az MSZP sikeréhez azonban szerinte elengedhetetlen a párt hangjának a „felerősítése". Mert ha egyszemélyes marad a „műsor”, akkor bizony a politikus asszony szerint is nagy a baj. Orbánnal persze már kétszemélyes az előadás. Ha az egész párt beszáll, akkor sokszereplős. Ahol aztán Gyurcsány hozza magát. Mert a miniszterelnök - vagy ahogy hatalomra kerülésekor hívei maguk között emlegették: a „szocialista Orbán ” - ilyen közegben szinte „csúcsra jár”, lubickol a népszerűségben: Ha jól értem a dolgot, akkor „Orbán Viktort nem szeretjük, de azért jöjjön vissza”! Jelenjen meg, mert szereplése Gyurcsány Ferenc újabb és újabb előadására ad lehetőséget. Márpedig— ha szintén jól értem - nem lehet kétséges, hogy kettőjük vitájából ki kerül ki győztesen. Legalábbis a frakcióvezető szerint. Én meg azt mondom, láttam már reményt vesztett párttagokat és magabiztosakat is - mindkét oldalon. Sőt olyanokat is, akik a győzelem biztos tudatát végül kénytelenek voltak a csalódás keserű kenyerére váltani A szocialisták az utóbbi két évben a levertség és a mámor állapota között lifteztek. A párt népszerűsége a kormányváltás óta soha nem látott magasságba emelkedett. Indokolt tehát a következő választásba vetett remény. De 2006 még messze van. Az önhittség, a másik fél lebecsülése rossz tanácsadó. Ráadásul a szocialisták emiatt néhányszor már megégették magukat. Árpási Zoltán apasiz@axels.hu-------HéPvégi olvas mákig-----------------------------------------------------------------Hi nta-palinta meg madárcseresznyefa Füzesgyarmaton, a főutcai udvaron Bizony, bizony, hosszan kell leeresztenem az emlékezés láncos vödrét, ha ki akarom meríteni ezt a gyermekkori történetet a múltnak mélységes mély kútjából, mert hát 1940 augusztusára esik ez a régi história. Akkoriban Füzesgyarmaton laktunk, a főutcai Hitelszövetkezet nagy épületében, ahol a hivatalos helyiségek mellett szépen elfért a magánorvos négygyermekes családja is. Az udvar bal oldali épületsorának közepén volt a Korcsmáros bácsi garázsa. A garázzsal szomszédos szín eresze alatti gerendára volt felkötve a hinta, két hosszú kötéllel és keményfa ülőkével: ezen tanított meg Feri bátyám az önálló hintázásra. Mindenki tudja, hogy a kislányokat meg kell lökni, ha hintázni akarnak. Feri azon a nyáron már beiratkozott a szeghalmi gimnáziumba, így aztán egyedül is tudott hintázni, természetesen. Nekem is elmagyarázta, meg is mutatta, hogyan kell kinyújtott lábbal, hátradőlve lendületet venni, azután pedig behúzott nyakkal és lábbal visszafele repülni az alsó köríven. Mozgékony és tanulékony kisfiú voltam: augusztus közepétől az önálló repülésen kívül még a becsavarodást is tudtam a szédítő kicsavarodás élményéért cserében. A vizsganapon ugróversennyel koronáztuk meg a tanfolyamot. Bátyám két pálcikás papírzászlót hozott a hintához: ő volt a piros, én a zöld. Megkezdődött a verseny. A hinta meghajtásának elülső csúcspontján saját szabad akaratunkból kiugrottunk. A leérkezés leghátsó nyomát a zászló lefűzésével jelöltük. Korcsmáros bácsi volt a versenybíró, ha netán összevesznénk a 3-3 ugrás eredményhirdetése előtt. Kocsimosás közben fél szemmel kísérte az olimpiai döntőt. Mi tagadás: a hat év korkülönbség meglátszott két ugrás után, bátyám jó méterrel előttem járt Az utolsó ugrásnál fóllobbant bennem a versenyláz tüze, a dacos csak azért is lángja: végsőkig hajtottam a hintát, a legmagasabb holtpontig, amelyen túl már a fejjel lefelé való visszabukás istenkísértése fenyegetett volna; nadrágom erős csúsztatásával ráadás lökést is adtam a sosem látott lendületnek - aztán gyönyörű magas ívben kiugrottam és repültem, csak repültem, mint az égi madarak. Még a levegőben láttam, hogy Korcsmáros bácsi vödörbe csapta a szivacsot, aztán kétségbeesetten rohant a rendelő felé, hangosan óbégatva: Jaj, doktor úr! Jaj- istenem!" Feri némán loholt Korcsmáros bácsi után. Erre én is megijedtem, hogy ők megijedtek. Közben talajt fogtam, ügyes bukfenccel semlegesítve a komoly megrázkódtatást, aztán fölpattantam, ugyanazzal a lendülettel átrohantam a kertajtón, és a rám ragadt pánik ösztönös majomfogásaival felfutottam a görbe madárcseresznyefára. Torkomban dobogott a szívem. A lombok közé bújva figyeltem, ahogy rohamléptekkel feltűnt édesapám, orvosi táskájával, lobogó fehér köpenyben; nyomában topogott a félholt Korcsmáros bácsi és sápadt állapotban Feri bátyám. „András, Andráska, Bandi!” - kiabáltak együtt és felváltva. Összehúztam magam, mint a mókus fenn a fán, s lehunytam a szemem, csak meg ne lássanak. Nem is találtak meg, csak később Feri, aki kitűzte a győztes zöld zászlót, mire én gyorsan leszálltam a fáról, hogy ellenőrizzem: hány arasszal nyertem az ugróversenyt. Este egyhavi eltiltást kaptam, de már a második héten, vagyis szeptember elején indultunk Nagyajtára, ahol tündérországi környezetben, suttogó fenyőfák közt várt reánk a nagyszerű új hinta. Jóleső érzés áradt szét kicsi lényem minden illetékes sejtjében: ha nem is mutatja, mégiscsak félt és szeret engem az én szigorú édesapám. Szász András
