Békés Megyei Hírlap, 2005. január (60. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-22 / 18. szám

2005.JANUÁR 22., SZOMBAT - BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Éiéfyége_ 11 A szülőföldhöz való kötődés erősebbé válhat a holokauszt tényszerű megismerésével Történelmünk élő tanúi mesélnek a mának \ Az idős asszony, Erzsiké néni gyermekfejjel élte át a világhá­borút. Szülei, hogy megment­sék az idegen betolakodóktól, a hosszú hajú kislányt lovászfiú­nak öltöztették. Ám az éles sze­mű ellenség egyik tisztje ki­szúrta a fiatal... — a történet természetesen folytatódik Keligerné Nyerges Erika jóvol­tából. De ki is ő valójában? Az orosházi fiatalasszony lelkes gyűjtő. A háborús emlékeket, visszaemlékezéseket gyűjti, mostanában pedig a holo­kauszt helyi történéseit kutat­ja. A mentálhigiénés gondozó, ha úgy tetszik, a munkáját vég­zi, ám ezekkel a beszélgetések­kel sokkal többre jut, mint azt első olvasásra gondolnánk. Pedagógus családjában úgy nőtt fel Erika, hogy pályaválasztásakor másra sem gondolt, csak arra, ő is tanító lesz. Munkája mellett megszállottként ku­tatta a helytörténeti forrásokat, a véré­ben volt a múlt iránti mérhetetlen kí­váncsiság (szakdolgozatát is hazafias nevelésből írta, mert azt vallotta, a szülőföld szeretetét, az ahhoz való kö­tődést nem lehet elég korán elkezde­ni). Élete párja jóvoltából a fővárosi lányból orosházi lakos lett, aki az idő­sek otthonában mentálhigiénés gon­dozóként lopta magát egy másik kor­osztály szívébe.- Hallottam már az életútínterjúkról. Önt is ezek a beszélgetések érintették meg?- Munkaköröm része ez a feladat, valóban sok érdekes részletet ismer­tem meg az idős emberekkel való be­szélgetéseim során. A régmúlt felele­venítése annak is élmény - hiszen az idő megszépítette a legborzalmasabb éveket is -, aki elmondja, és annak is, aki érdeklődve meghallgatja. Ráadá­sul az idősebb korosztály a nagyon ré­gi dolgokra jobban emlékszik, mint a mai történésekre. Ezeknek a történe­teknek a megismerése késztetett arra, hogy tudatosan gyűjtsem a háborús történeteket.- Kasuba István csorvási helytörté­nész az orosházi 19. és 49. honvéd gya­logezreddel kapcsolatos információkról könyvet írt Ön is ilyen terveket dédel­get?- Engem elsősorban az itthon mara­dottak, a nők, a gyermekek és a leven­ték sorsa érdekel. Az én.munkám még folyamatban van, természetesen nem munkaidőben, hanem a hétvégeken kezdeményezek komoly beszélgetése­ket a gondozottakkal, de szerencsére Keligerné Nyerges Erika idős emberekkel készít visszaemlékezéseket. Lehet, hogy egyszer könyvbe foglalja az elődök történeteit. Éreztem, nagy a baj „Gyalog indultam haza a mostani Bajcsy utcán 1944-ben. A Pacsirta utcánál néhány ember árkot tisztított és egy őrmester állt mellettük csípőre tett kézzel. Arra lettem figyelmes, hogy az őrmester csúnyán ordít velük.- Dolgozzatok piszkos zsidók, most majd megtudjátok, mi a munka! Annyira hangosan és agresszívan lépett fel, hogy megrökönyödtem és megáll­tam egy pillanatra. Észrevette a megdöbbenésemet és nem folytatta az üvöltést. Elfordult. Figyelte a munkásokat. Két ismerős is volt közöttük. Az egyik mintha Swarcz János lett volna, a másik a könyvkereskedő, akinél mindig vásároltam. Szégyellték magukat, lehajtott fejjel dolgoztak. Sietni kezdtem és éreztem, hogy nagyon nagy a baj... Amit a hírekből hallottam és olvastam, valósággá vált. Po­litika, háború, történelem...” (Részlet Olasz Ernő - Nagy Gyula idejében a Szán­tó Kovács Múzeum munkatársa volt) - visszaemlékezéseiből. A többség nem felejtett Elmúlt 60 év, de még mindig találunk túlélőt, visszaemlékezőt Orosházán és környékén. A többség tényleg nem felejtett — vallja Keligerné Nyerges Erika. - Valahol, a szívek mélyén megmaradt a régi, romantikus hangulatú kisvá­ros családias kisugárzása, és nagyon elrejtve meg-megmozdul néha, mint az a megmagyarázhatatlan hiányérzet, ami a zsidó lakosság eltávozásával kialakult a város szellemi életében. Ám a gyűjtőmunka folytatódik. Az em­berek keresik a kapcsolatokat, keresik az önmagukba és másokba bezárt értékeket, az emlékeket, az elfeledettnek hitt pillanatokat. Tulajdonképpen mindenki örül, ha tehet a városért, a szülőföldjéért valamit, ami fontos az utókor számára. Hiszem, hogy ez a munka ilyen! már annyian tudnak erről a hobbim­ról, hogy akik szeretnék megosztani háborús történeteiket, megkeresnek. Annyi címem van, csak győzzem! És valóban vannak terveim: ha sikerül a sok izgalmas történetből kikerekíteni 1944. október 6-ának a percre pontos történéseit, akkor az oroszok Oroshá­zára való bevonulását megírom. Egyik beszélgetőtársam éppen tojásos no- kedlit evett, a másik arra emlékszik, hogy felforgatták a házukat...- Szinte hihetetlen, hogy budapesti­ként mennyire szívén viseli Orosháza múltmorzsáinak a megismerését. Ez az érdeklődés, vagy hobbi, mikor vált ko­mollyá? — Orosházára 2000-ben költöztünk, a visszaemlékezéseket 2003 óta gyűj­töm. Nagy megtiszteltetés ért, amikor a Szántó Kovács János Területi Múze­um igazgatója, Rózsa Zoltán biztatott, folytassam a munkát. Az intézmény pályázatot írt ki a holokauszt 60. év­fordulójára. A zsidóüldözés időszaká­ról sokat meséltek az általam gondo­zott idősek. Sok értékes tárgyra, fotó­ra, képeslapra bukkantam, amelyek­nek a tulajdonosai nem akarnak a nyilvánosság elé lépni, de velem meg­osztották emlékeiket, amiért nagyon hálás vagyok. Természetesen én is pá­lyáztam, és az orosházi holokauszt- kiállításon már szerepeltem tárgyi anyagokkal és az általam írt visszaem­lékezésekkel. — Mit jelentenek Önnek ezek az élet- útinterjúk? — Amikor a beszélgetés végén az idős emberek azt mondják, de jó volt végre mesélni valakinek, ezt hallani a legjobb dolog számomra. Ráadásul ilyenkor én magam is fontosnak ér­zem azt, amit csinálok. Ennek a hob­bimnak köszönhetek olyan barátságo­kat, amelyekre büszke vagyok. De ta­gadhatatlan, a múzeum munkatársai is biztatnak, hiszen a gyűjtésem fon­tos dokumentum a város múltjának a hiteles megismeréséhez. Csete Ilona A párt hangja A szocialisták parlamenti frakcióveze­tője Orbán Viktor politikai jövőjéért ag­gódik. Mit mondjak, ez több, mint gyö­nyörű! A politikus asszony egy egri fóru­mon beszélt erről a héten. A Fidesz el­nökének parlamenti távolmaradásáról finom fővárosi szalon­stílusban a következő két mondta: „Én a he­lyében úgy visszajön­nék, mint a pinty. Jól beszél, jó debattőr, a fe­nének nem használja ki”. Majd hozzátette: „A választás előtt miért ne hoznák vissza Orbán Viktort a parlamentbe? Ezt egyáltalán nem lá­tom ördögtől valónak, és nem látnám annak, ha fideszes lennék sem." Lám, a frakcióvezető nem szereti a Fideszt, mégis életre való tanácsokat ad az el­lenfeleinek. Mi több, szinte aggódik a legnagyobb el- •♦»»*»»«♦*«♦»•♦ Orbán Viktort nem szeretjük, de azért jöjjön vissza! lenzéki párt el­nökének sorsá­ért. Hihetnénk, valami rokon- szenv hajtja. Olyan naiv azért nem lehet, hogy azt gondolja, használ neki és pártjának a debatter- magyarul: ügyesen vitázó, vi­tatkozó - Orbán visszatérése. Hacsak! Hacsak nincs szükség épp erre a vitat­kozó, vitázó stílusára. A frakcióvezető ugyanezen az egri összejövetelen megállapította, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki tény­kedése a legmerészebb várakozásokat is felülmúlja. Az MSZP sikeréhez azonban szerinte elengedhetetlen a párt hangjá­nak a „felerősítése". Mert ha egyszemé­lyes marad a „műsor”, akkor bizony a politikus asszony szerint is nagy a baj. Orbánnal persze már kétszemélyes az előadás. Ha az egész párt beszáll, akkor sokszereplős. Ahol aztán Gyurcsány hozza magát. Mert a miniszterelnök - vagy ahogy hatalomra kerülésekor hívei maguk között emlegették: a „szocialista Orbán ” - ilyen közegben szinte „csúcsra jár”, lubickol a népszerűségben: Ha jól értem a dolgot, akkor „Orbán Viktort nem szeretjük, de azért jöjjön vissza”! Jelenjen meg, mert szereplése Gyurcsány Ferenc újabb és újabb előadá­sára ad lehetőséget. Márpedig— ha szin­tén jól értem - nem lehet kétséges, hogy kettőjük vitájából ki kerül ki győztesen. Legalábbis a frakcióvezető szerint. Én meg azt mondom, láttam már re­ményt vesztett párttagokat és magabizto­sakat is - mindkét oldalon. Sőt olyano­kat is, akik a győzelem biztos tudatát vé­gül kénytelenek voltak a csalódás keserű kenyerére váltani A szocialisták az utób­bi két évben a levertség és a mámor álla­pota között lifteztek. A párt népszerűsége a kormányváltás óta soha nem látott magasságba emelkedett. Indokolt tehát a következő választásba vetett remény. De 2006 még messze van. Az önhittség, a másik fél lebecsülése rossz tanácsadó. Ráadásul a szocialisták emiatt néhány­szor már megégették magukat. Árpási Zoltán apasiz@axels.hu-------HéPvégi olvas mákig-----------------------------------------------------------------­Hi nta-palinta meg madárcseresznyefa Füzesgyarmaton, a főutcai udvaron Bizony, bizony, hosszan kell leereszte­nem az emlékezés láncos vödrét, ha ki akarom meríteni ezt a gyermekkori történetet a múltnak mélységes mély kútjából, mert hát 1940 augusztusára esik ez a régi história. Akkoriban Füzesgyarmaton lak­tunk, a főutcai Hitelszövetkezet nagy épületében, ahol a hivatalos helyisé­gek mellett szépen elfért a magánor­vos négygyermekes családja is. Az ud­var bal oldali épületsorának közepén volt a Korcsmáros bácsi garázsa. A garázzsal szomszédos szín eresze alatti gerendára volt felkötve a hinta, két hosszú kötéllel és keményfa ülőké­vel: ezen tanított meg Feri bátyám az önálló hintázásra. Mindenki tudja, hogy a kislányokat meg kell lökni, ha hintázni akarnak. Fe­ri azon a nyáron már beiratkozott a szeghalmi gimnáziumba, így aztán egyedül is tudott hintázni, természete­sen. Nekem is elmagyarázta, meg is mutatta, hogyan kell kinyújtott lábbal, hátradőlve lendületet venni, azután pe­dig behúzott nyakkal és lábbal visszafe­le repülni az alsó köríven. Mozgékony és tanulékony kisfiú voltam: augusztus közepétől az önálló repülésen kívül még a becsavarodást is tudtam a szédítő ki­csavarodás élményéért cserében. A vizsganapon ugróversennyel koronáz­tuk meg a tanfolyamot. Bátyám két pál­cikás papírzászlót hozott a hintához: ő volt a piros, én a zöld. Megkezdődött a verseny. A hinta meghajtásának elülső csúcspontján saját szabad akaratunk­ból kiugrottunk. A leérkezés leghátsó nyomát a zászló lefűzésével jelöltük. Korcsmáros bácsi volt a versenybíró, ha netán összevesznénk a 3-3 ugrás ered­ményhirdetése előtt. Kocsimosás köz­ben fél szemmel kísérte az olimpiai dön­tőt. Mi tagadás: a hat év korkülönbség meglátszott két ugrás után, bátyám jó méterrel előttem járt Az utolsó ugrás­nál fóllobbant bennem a versenyláz tü­ze, a dacos csak azért is lángja: végsőkig hajtottam a hintát, a legmagasabb holt­pontig, amelyen túl már a fejjel lefelé való visszabukás istenkísértése fenye­getett volna; nadrágom erős csúsztatá­sával ráadás lökést is adtam a sosem lá­tott lendületnek - aztán gyönyörű ma­gas ívben kiugrottam és repültem, csak repültem, mint az égi madarak. Még a levegőben láttam, hogy Korcsmáros bá­csi vödörbe csapta a szivacsot, aztán kétségbeesetten rohant a rendelő felé, hangosan óbégatva: Jaj, doktor úr! Jaj- istenem!" Feri némán loholt Korcsmá­ros bácsi után. Erre én is megijedtem, hogy ők megijedtek. Közben talajt fog­tam, ügyes bukfenccel semlegesítve a komoly megrázkódtatást, aztán fölpat­tantam, ugyanazzal a lendülettel átro­hantam a kertajtón, és a rám ragadt pá­nik ösztönös majomfogásaival felfutot­tam a görbe madárcseresznyefára. Tor­komban dobogott a szívem. A lombok közé bújva figyeltem, ahogy rohamlép­tekkel feltűnt édesapám, orvosi táskájá­val, lobogó fehér köpenyben; nyomában topogott a félholt Korcsmáros bácsi és sápadt állapotban Feri bátyám. „And­rás, Andráska, Bandi!” - kiabáltak együtt és felváltva. Összehúztam ma­gam, mint a mókus fenn a fán, s lehuny­tam a szemem, csak meg ne lássanak. Nem is találtak meg, csak később Feri, aki kitűzte a győztes zöld zászlót, mire én gyorsan leszálltam a fáról, hogy el­lenőrizzem: hány arasszal nyertem az ugróversenyt. Este egyhavi eltiltást kaptam, de már a második héten, vagyis szeptem­ber elején indultunk Nagyajtára, ahol tündérországi környezetben, suttogó fenyőfák közt várt reánk a nagyszerű új hinta. Jóleső érzés áradt szét kicsi lényem minden illetékes sejtjében: ha nem is mutatja, mégiscsak félt és sze­ret engem az én szigorú édesapám. Szász András

Next

/
Thumbnails
Contents