Békés Megyei Hírlap. 2004. július (59. évfolyam, 152-178. szám)
2004-07-24 / 172. szám
NEPSZABADSAG hétvége 2004. JÚLIUS 24., SZOMBAT 3 hetnek. Szívszorító látni, milyen kevésből mi mindenre telne. Ötven dollárból százötven menekült igényét lehet összeírni, családtagjaikat fel lehet kutatni. Kétszázötven dollárból már kutat tudnak ásni nekik. A sok millió menekültre az UNHCR mintegy hatezer munkatársa jut, azaz 3300 segélyezettre egyetlen fő. Ez akkor is kevés, ha a menekültválságok kezelésében rendre megjelennek segítő kézként a különböző civil szervezetek, felekezeti és egyéb karitatív egyesületek, a Vöröskereszt is. Sátrak, takarók, konzer- vek, vizeskannák - vissza-visszatérő képek ezek. A fejlett világ viszolyog ugyan az üldözöttek áradatától, de azért adakozik. Az UNHCR tavalyi költségvetése 1,16 milliárd dollár volt. A donorlista első harminc helyén a gazdag államok és polgáraik. Az élen az Egyesült Államok 259 millió állami és 1,78 millió magánforrásból származó dollárral, valamint a pár százaléknyi ENSZ-keret negyedével. Aki egy magyarországi ún. befogadóállomás mellett lakik, talán úgy érzi: elnyeli az invázió. Optikai csalódás áldozata. Miközben igaz, hogy a világ fő migrációs trendje délről északra és keletről nyugatra irányul, Európa azért messze esik a nagy konfliktuszónáktól. Érdemes abból kiindulni: a tipikus menekült gyalogszerrel, szamárkordéval, szekérrel indul útnak. Hamar elfárad, az öregek, betegek, gyerekek a végkimerülés szélére kerülnek. Egyszóval: nem jutnak messzire. Tanulságos példa Afganisztán. A tálib uralom és a háborús fenyegetettség ritka menekültáradatot indított el néhány éve. Öt-hatmillióan vándoroltak - a szegény, de szomszédos Iránba és Pakisztánba. így fordulhat elő, hogy a legtöbb menekültet befogadó tíz ország közül csak kettő, Németország és az USA képviseli a gazdag világot. Az élen Irán és Pakisztán áll - noha az afgán menekültek fele már hazatért. Ez - az egykori üldözöttek önkéntes hazatérése - egyébként a nemzetközi menekültpolitika távlati célja. Részben működik is. A magyar szempontból legkényesebb régió, a Balkán példája is ezt mutatja. Innen 2,2 millióan már hazatértek, de egymillióan még belső menekültek (750 ezren Szerbiában), 400 ezren pedig volt üldözőikkel kénytelenek egy államban élni (Boszniában.) A modem történelmet lehet úgy is nézni, hogy napjaink egyetlen világhatalmát menekültek tették naggyá. Gazdasági vándorok és politikai üldözöttek varázsolták Amerikát Amerikává. Az alapítókat az angolok vallási türelmetlensége indította útnak. Másokat az ún. ír burgonyaéhínség, az olasz-lengyel nyomor, az orosz-ukrán pogromok. Később a nácizmus, a kommunizmus. Az egykori menekültek kongresszusi képviselőkké, filmcsillagokká, Nobel-díjas tudósokká is ki- nőhették magukat - noha legtöbbjükből egyik sem lett, legfeljebb tisztes amerikai. Talán ez is megfordul a tengeren hánykolódó menekült fejében. De lehet, hogy csak egy tál meleg sárgaborsó. Táborba zárva harminc éve A szövőüzem ablakában a nyugat-szaharai Rabouniban AL GHAOUI HESNA Homok és kő, kő és homok - végtelenül egyhangú a táj, amint átrepülünk Algéria délnyugati határvidékére a Szahara fölött. - Tilos a fotózás, a területen katonai objektumok vannak - figyelmeztet a stewardess, amiből kikövetkeztetem, hogy hamarosan Tindufba érünk. Nem fölösíeges az óvatosság - ez az egyetlen algériai határváros, ahonnan be lehet jutni azokra a nyugat-szaharai felszabadított területekre, ahol a marokkói megszállás elől elmenekült negyedmillió saharawi él, öt hatalmas menekülttábor-városban. Mellbe vágó hőség és katonák fogadnak, ahogyan kilépünk a repülőből az apró sivatagi reptéren. Sofőrünk már vár ránk egy dzsippel, majd útnak indulunk az úttalan utakon. Magunk mögött hagyva az algériai határt és a homokbuckák felé vesszük az irányt. - Itt aztán leesik a vesekő - viccelődik kísérőnk, ahogyan bámulatos céltudatossággal zötykölődünk a kihalt tájon. Egy dombtetőre érve döbbenetes látvány fogad: hatalmas zöld sátrak és vályogházak százai sorakoznak a kietlen táj közepén: az egyik vilajjetbe, azaz Félhcivonta kapnak egy palack gázt, sampont és szappant. A kenyeret maguk sütik. városba értünk. Az elnevezés szinte jogos - a negyven-ötvenezer lakosú menekült- táborok szinte városokká nőtték ki magukat, saját közigazgatás és infrastruktúra épült ki mindben. Igaz, szervezettség nélkül esélyük sem lenne az embereknek a túlélésre - kétszázötvenezren tengődnek itt harminc éve menekültsorba kényszerülve. Segítség azért bőven akad: sok külföldi humanitárius szervezet, több száz önkéntes tölt hónapokat Nyugat-Szaharában, hogy embereket képezzenek vagy a segélyezést szervezzék. Spanyolország különösen nagy részt vállal, szervezetei kórházakat építettek, nővéreket tanítottak be, és több ezer szaharai kisgyereket látnak vendégül spanyol „testvércsaládok". így már meg sem lep, hogy 0/ű/-val köszöntének a gyerekek, amikor sétára indulunk a sátrak között. Mezítláb rohangálnak az égető homokon, és egyből kö- rénk gyűlnek, faggatózva - honnan jöttünk, mit csinálunk. Mint kiderül, az arab nyelv helyi dialektusa, a haszanijja mellett itt szinte mindenki beszél spanyolul. - Ez egyrészt örökség a spanyol gyarmati időkből, másrészt egészen kiskoruktól tanítják spanyolul a gyerekeket. Ez fontos ahhoz is, hogy kommunikálni tudjunk a külföldi segélyszervezetek dolgozóival - magyarázza Ámina, a helyi kórházban nővérként dolgozó asszony, miközben teára invitál otthonába. A bádogtetős vályogház mindössze egy szobából áll: a földön szőnyegek, a fal mentén két matrac, egy öreg szekrény és egy kisasztal a lakás összes berendezése. És persze egy kis fekete-fehér tévé, ami még itt is elmaradhatatlan kelléke minden otthonnak. Személyes tárgyaik, tulajdonuk azonban nincsen. Mint ahogyan fürdőszoba és konyha sincs - a főzéshez egy gázrezsó, mellékhelyiségként pedig az udvaron szintén vályogból emelt apró helyiség - nem éppen angol WC - szolgál. A vizet az utak mentén kihelyezett tartályokból hordják, ahová lajtos kocsi szállítja a központi víztárolókból. Már ha éppen működik, ha ugyanis meghibásodik az öreg jármű, elakad a vízutánpótlás. A szoba sarkában lévő autóakkumulátorra vetődődik tekintetem, és a nő elmosolyodik: - Arról megy a lámpa és a tévé. Néhány családnak napeleme is van, központi áramot viszont csak a kórházakba és a középületekbe vezettek. De nem is ez a legnehezebb. Az időjárás sokkal nagyobb megpróbáltatás - nyáron nincs hova rejtőzni a forróság elől, télen viszont ezek a házfalak nem védenek az éjszakai mínusz öt-tíz fokos hidegtől. És persze itt a homok, ami minden apró rést megtalál, mindenhová behatol. Most éppen csak csendes szél fúj, sétálni indulunk, egy kis bolt mellett haladunk el - a polcokon konzervek, fűszerek, kekszek, még zöldség és gyümölcs is akad. Vásárló már annál kevésbé.- Itt szinte mindenki teljesen a segélyeken él - magyarázza. - Csak azoknak van bevételük, akiknek volt annyi tőkéjük, hogy összefogjanak, és szövő- vagy valamilyen kézműves szövetkezetét alapítsanak. Ők együtt veszik meg az alapanyagokat, együtt termelnek és adják el külföldre az árut. De a közintézményekben, a különböző szervezeteknél a legtöbb ember nem kap fizetést, pusztán önkéntes alapon dolgozik. Ha nem tennénk, leállna minden. így megpróbálunk azokból az élelmiszersegélyekből megélni, amit havonta osztanak ki - lisztet, rizst, cukrot, olajat, lencsét és lúbiababot. A kenyeret magunk sütjük. Félhavonta kapunk egy palack gázt, sampont és szappant. Amikor pedig érkezik egy-egy ruhasegély vagy pokrócszállítmány, abból is jut mindenkinek, a gyerekek arányában. A segélyek szétosztását - csakúgy, mint az adminisztráció legnagyobb részét is - jól kidolgozott rendszer szerint a saharawi nők végzik. Sokak szerint főként nekik köszönhető a táborok összehangolt működtetése. A munkamegosztásban vállalt aktív részvételüknek nem csupán az az oka, hogy a háborúk során sok férfi megrokkant, elhunyt vagy marokkói börtönökbe került. Hiszen az ősi saharawi mondás is úgy szól: két oszlop szükséges egy sátor felhúzásához - egy férfi és egy nő. A továbbtanulásban is meghatározó a nők aránya - itt mindenkinek a tanulás az egyetlen kitörési lehetőség, és mód arra, hogy a népükön segítsenek. A mostoha körülmények ellenére az írástudatlanok aránya kevesebb mint tíz százalék, sokuknak egyetemi diplomája is van. Míg általános iskolák működnek a táborokban, középiskolába Algériában járnak a fiatalok (az algériai kormány kollégiumot és ellátást biztosít nekik), a diplomások nagy része pedig Kubában, Spanyolországban és Algériában végzett. Közülük szinte mindenki visszatért Nyugat-Szaharába, hogy valamilyen formában hasznossá tegye magát, és hogy segítse az önállósodási törekvéseket. A központi kórházhoz érünk, Said doktor lelkesen vezet minket körbe az épületben. Láthatóan büszkén mutatja a modem gépekkel működő laboratóriumokat, gyógyszertárat, fogászati rendelőt, melyek valóban meglepően felszereltnek tűnnek. - Sok segítséget kapunk, ezeket mind egy-egy ország, egy-egy humanitárius szervezet finanszírozta. Orvosunk is van elég - a végzett saharawi orvosok mellett évente tizenkét külföldi szakorvos- csoport érkezik, hogy a szükséges műtéteket elvégezze. Járványveszély sincsen - szigorú higiénés előírásokat vezettünk be a táborokban. Másrészt a gyerekeket születésüktől kedve oltjuk, ebben nagyon szigorúak vagyunk. Egyedül a gyógyszerhiány jelent problémát. Az átlagéletkor azonban jelentősen nőtt az elmúlt tíz évben. Van, aki hetven évig is él - mondja derűlátóan, ahogy a folyosón ballagunk. Önkéntelenül kibukik a kérdés belőlem - mennyi hát az átlagéletkor? - Azért ne felejtse el, hogy menekülttáborokról beszélünk - néz rám. És nem felel a kérdésre. Nyugat-Szahara, 2004. július Magyarországról kitoloncolt irakiak az ukrajnai pósfalvai menekülttáborban nem automatikus, hanem csak akkor áll a másik tagállam rendelkezésére, ha az ott felbukkant személy egyetlen uniós országba sem kapott vízumot, nincs valamelyikbe szóló - akár lejárt - tartózkodási engedélye, nincs az unióban menekült rokona, és illegális határátlépése óta még nem telt el egy év. A történet fordítva is áll: ha először más EU-tagállam- ban adott be kérelmet, vagy annak határán át szökött be az unióba, majd az elutasítástól félve jött — például Görögországból - ide, az adott állam köteles visszavenni tőlünk a kérelmezőt, s mi mentesülünk az eljárás lefolytatásának kötelezettsége alól. Mi van, ha maradnak? Több kérelmezőt kell-e majd visszafogadnunk, mint eddig, amikor biztonságos harmadik országnak minősültünk, s a legtöbb tagállammal szemben visszafogadási egyezményben köteleztük magunkat a tőlünk odaszököttek visszavételére? A válasz árnyalt: a szám növekedését eredményezheti, hogy az Éurodac félreérthetetlenül megmutatja a nálunk már kérelmet benyújtottakat, s azokat is, akik határunkat illegálisan lépték át, ujjlenyomatukat levettük, majd „eltűnve" más uniós tagállamban bukkantak fel. Ez elméletileg olajozottabban működő rendszer, mint a visszavételi egyezmények indirekt bizonyítékokra támaszkodó mechanizmusa. A visszaveendő személyek számának csökkenését valószínűsíti viszont az összes Európába érkező számának gyors apadása, az, hogy a fent - nem is teljeskörűen - felsorolt esetekben a Dublin II rendelet szerint nem az illegálisan átlépett határ országának kell eljárnia, s az is, hogy akik eddig innen akartak mindenáron Nyugatra jutni, ezentúl más belépési pontokat fognak választani, ha világossá válik, hogy az EU mechanizmusai szerint különben itt fognak sorsukról - mind a 25 tagállamra érvényesen, egyszer és mindenkorra - dönteni. Egyelőre azonban ez az aggodalom sem bizonyult megalapozottnak. A régi tagállamok úgy döntöttek, hogy a Dublin II rendelkezéseit csak azokkal szemben érvényesítik, akik május 1-je után léptek illegálisan országuk területére, jóllehet a külföldi az illegális határátlépés után 12 hónapig visszaküldhető abba a tagállamba, ahol az ujjlenyomatát nyilvántartásba vették. Tagságunk első két hónapjában így mindössze 66 megkeresés érkezett Magyarországra menedékkérők visszavétele ügyében, és eddig csupán két személy visszavételére került sor. (Ugyanakkor öt magyarországi kérelmezőről derült ki, hogy ügyükben más államnak kell eljárnia.) Az aggodalomnak mélyebb, súlyosabb okai vannak. Az unióhoz újonnan csatlakozott országok a menekültek szempontjából mindeddig tranzitországok voltak: nem befogadták, csak átengedték a menekülőket. Magyarországon 2000-2002-ben a menedékkérők 59 százaléka az eljárás első heteiben elhagyta az országot. 1999. január 1-jétől 2004. június 30-ig 39159 személy kért menedékjogot hazánkban. Közülük ma - elismert menekültek, humanitárius védelemben részesült befogadottak, újabb menedékkérők - kétezren sem tartózkodnak Magyarországon. Néhány ezren (főként a koszovói albánok) önként visszatértek hazájukba, néhány százat kényszerrel visszatoloncoltak, de a zömük eltűnt, azaz illegálisan továbbment az Európai Unió országaiba. Magyarország - akár a többi újonnan csatlakozó ország - mindeddig kevés erőfeszítést tett arra, hogy tartós megoldásokat, beilleszkedési esélyt kínáljon a védelemben részesülő külföldieknek. (Csak az Erdélyből érkezettek jelentettek kivételt 1989-1990- ben.) Úgysem akarnak itt maradni - ez a nem hivatalos válasz a problémára. Csakhogy a helyzetüket tartósan rendezni azok sem bírták, akik nem akartak és nem is tudtak elmenni. A legjobb példa rá a vajdasági magyarok sorsa. Tizenhárom éve menekültek a jugoszláviai háború elől Magyarországra, kezdetben a tartózkodásuk jogszerű volt, de munkát nem vállalhattak, aztán vállalhattak munkát, de tartózkodásuk jogalapja szűnt meg. Végül kiutasították őket, méghozzá néhány héttel a szerbiai bombázások kezdete előtt, majd újra „megkegyelmeztek" nekik. Most ismét rettegnek a kiutasítástól, hisz befogadot- ti jogállásuk lejáróban van, otthon már semmijük sincs, és nap mint nap a szülőföldjükön történt atrocitásokról olvashatnak a magyar sajtóban. Unió kontra nemzetállam Az újonnan csatlakozó országok, köztük Magyarország, mindeddig kicsiny részt vállaltak az európai menekültellátás felelősségéből, gazdasági, társadalmi terheiből. Ez az uniós csatlakozás után, hosszabb távon nem tartható fenn. Ez a szemléletváltást követelő új kihívás a menekültügyben, nem a kérelmezők számának növekedése. Új helyzet áll elő a jogalkotásban is. A döntés többé nem a hazai kormánykörök restriktiv vagy engedékeny hangulatától függ. Az Európai Unió tervezett menekültügyi rendszerének öt eleméből négyet már elfogadtak. Ezek: az említett Dublin II rendelet, a tömeges beáramlás esetén nyújtandó ideiglenes védelemre vonatkozó, már alkalmazandó irányelv, az eljárás idején nyújtandó, az ellátás minimumát meghatározó irányelv, végül pedig az idén tavasz- szal formába öntött jogharmonizációs szabály a menekült definíció értelmezéséről és a kiegészítő védelemről. Az utóbbit 2006-ig kell átvezetni a hazai jogba. Hátravan még a politikai egyetértésig eljuttatott, de formálisan el nem fogadott irányelv a menekült- ügyi eljárás minimális követelményeiről. Ha az is meglesz, megváltozik a döntési mechanizmus. Jelenleg a döntéseket egyhangúlag kell elfogadni, az eljárási irányelv elfogadása után elegendő lesz a minősített többség a Miniszterek Tanácsában. Ezután indulhat a menekültügyi rendszer második szakasza, amelyben már nem a közös minimumot rögzítik, hanem a közös európai menekült státus és az egységes európai eljárás szabályait. Ha indulhat. A nagyon sokat bírált irányelvszöveg most visszakerül a kibővült Európai Parlament elé, s az ott kialakított vélemény ismeretében kell(ene) egyhangúlag elfogadni a 25 tagú Miniszterek Tanácsában. Az új tagok tesztje lesz ez: elfogadják-e a beleszólási joguk nélkül (bár az utolsó másfél évben megfigyelői közreműködésükkel) megfogalmazott szöveget, vagy újra megnyitják a vitát. Ha ez történik, eltolódik az áttérés az egyhangú döntésről a minősített többséghez kötött döntésre, amely magában foglalja az Európai Parlament vétójogát is. Akárhogy lesz is, a magyar jogalkotónak újra elő kell vennie az elmúlt hat évben háromszor (át)írt menedékjogi törvényt,(helyet csinálva benne a kiegészítő védelem Európai Únió szerinti kategóriájának. Az új szabályozásnak meg kell határoznia, mi jár a védelmet kérőnek az eljárás idején, és ki kell dolgoznia, hogy mi a feltétele annak, hogy Magyar- ország egy - most már elsősorban tőlünk keletre fekvő - országot biztonságos harmadik országnak tekintsen. A jelentős jogszabályi igazodásnál nem kevésbé fontos, hogy az újonnan csatlakozott országok azt a szellemet vegyék át, amelynek jelenlétét másfél napon át érzékelhettük a menekültek világnapja alkalmából rendezett berlini konferencián.
