Békés Megyei Hírlap. 2004. július (59. évfolyam, 152-178. szám)
2004-07-24 / 172. szám
2004. JÚLIUS 24., SZOMBAT — 11. OLDAL (néWéae Az antwerpeni ötkarikás játékokon tévedésből az olasz himnnsz helyett szólt A velencei gondolások dala meghódította a világot Nemcsak a könyveknek, a daloknak is megvan a maguk sorsa. Szemléletesen bizonyítja ezt Itália „második nemzeti himnusza”, az 0, sole mio című melódia is. A nápolyi születésű dal Olaszország védjegyévé nemesült. Az 0, sole mio szerepel a „csizma országának” határain belül és kívül minden nagyobb tenor repertoárján. Énekelte már Gigli és Caruso, Schipa és de Monaco, di Stefano és Pavarotti, sőt, utóbbi Placido Domingóval és Jósé Carrerával hármasban is sikert aratott vele. A Naphoz írt vallomás minden olasz számára egyformán kedves. Beszédes bizonyítéka ennek az az emlékezetes eset, amikor 1920. augusztus 14-én Antwerpenben megnyitották a nyári olimpiai játékokat, s az olasz sportolók köszöntésekor nem a mediterrán ország lendületes, indulóra emlékeztető nemzeti himnusza harsant fel, hanem — talán a rendezők tudatlansága, talán az Antwerpen fölé boruló szürke égbolt volt az oka - a sóvárgó-epedő, kissé szentimentális 0, sole mio. Ám az olaszok nem sértődtek meg, ellenkezőleg: felderült arccal, teli torokból együtt énekelték ; lelátók nézőseregével a szép dalt. De hogyan is született az azóta világ Sokak álma, hogy kedvesükkel eljussanak Velencébe és csak nekik énekeljen a gondolás. A dal zenéjét szerző Eduardo di Capua (1865-1917) szegénységben tengette életét. Esténként egy sötét moziteremben zongorázott, kísérőzenét szolgáltatva a némafilmekhez. Ezen a nézőtéren csendültek föl először saját szerzeménye, a később 0, sole mio néven ismertté vált kompozíció dallamai is. A komponista elfeledve halt meg. Az 0, sole mio szövege és kottája először a nápolyi Bidari di Canzone kiadásában, egy - ma már csupán numizmatikai értékkel bíró - huszonötlírásért lehetett megvásárolni. Nápoly utcai énekesei és Velence gondolásai hamar megszerették, azóta is éneklik. A melódia bejárta a világot, halhatatlanná, közkinccsé lett. Elvis Presley-t 1958-ban behívták katonának. Amikor leszerelt, a rock and roll virágkora már lejárt. A váltást Elvis Presley új sikere, e közismert olasz dal amerikai változata (Itís Now Or Never) jelentette. Ettől kezdve Presley és persze az 0, sole mio is a tömegszórakoztatás szolgálatába állt. ■ iitv.i lÁ3..-lVí5á Az olasz Meucci helyett az angol Bell aratta le a dicsőséget? Amerikában elégtételt kapott a hányatott sorsú feltaláló — Kvízkérdések visszatérő kérdése: ki a telefon feltalálója? Válaszként mindig az angol Graham Bell nevét fogadják el a műsorvezetők, pedig — amint pár éve kiderítették — más terveit hasznosította saját cégében. Amerikában ugyanis ma már Antonio Meuccit tartják a telefon feltalálójának. A bonyolult történet 1989-ben kezdődött, amikor az olasz távközlés-kutatási és fejlesztési intézet igazgatója, Basilio Catania különös találmány nyomaira bukkant. A firenzei színháznál dolgozott egy mérnök, Antonio Meucci, aki „telefonpipával” tartotta a kapcsolatot a távolabbi helyszínekkel. Cataniát érdekelte a találmány és kiagyalójának sorsa. Kiderítette, hogy 1808-ban született honfitársa 1850. május 1-jén szállt partra New Yorkban. Majd ott is elkészítette különös távbeszélő szerkezetét, mert mozgásképtelen, paralízises asszonyával csak így tudott kapcsolatot tartani. Távbeszélőjét „Télettrophone” néven bemutatta egyik, szintén olasz származású barátjának. A találmány azután híresült el, hogy a „L,Eco d,Italia” olasz nyelvű újság részletesen ismertette a működését. Meucci mérnök - a könnyebb érvényesülés érdekében - 1854- ben fölvette az amerikai állampolgárságot, s egyik szabadalmát a másik után nyújtotta be. Összesen 14-ről tudnak. 1871 decemberében, harmadmagával megalapította a szabadalmai jogát birtokló Télettrofono Companyt. Másfél év múlva bemutatta találmányát a Western Union Telegraf Company elnökének. Edward B. Grant minden helyiségét a feltaláló rendelkezésére bocsátotta, hogy biztonságban legyenek a szerkezetek és ‘i mindenekelőtt elkérte a [terveket. Meucci várta a fejleményeket, Grant ! egyre halogatta a választ. Az olasz- amerikai két év múltán kérte vissza a készülékeit és terveket. A kurta elutasítás ennyi volt: minden elveszett! . Tehát a találmányt ismét szabadalmazhatni kellett. 'A társaság azonban 1874- ben már nem tudta előteremteni az ehhez szükséges pénzt, maga Meucci is adományokból él - egészen 1896-ban bekövetkezett haláláig. Hétvégi olvasmány Basilio Catania e történet részleteinek feltárása után elérte, hogy hozzanak létre vizsgálóbizottságot annak kiderítésére, hogy ki tekinthető a telefon feltalálójának. Nos, így bukkantak rá arra a titkos egyezményre, amely a találmányi hivatal és Graham Bell társasága között jött létre. Eszerint a telefon felfedezésének elismeréséért, a találmány jövedelméből 20 százalékot kapott a Meucci terveit „elveszítő” Western Union. A telefon - immár Bell találmányaként - elindult világhódító útjára. Másfél évszázaddal Meucci amerikaivá válása után, a szintén olasz születésű amerikai - Rudolph Giuliani, New York polgármestere - rehabilitálta a hányatott sorsú feltalálót. 2000. május 1-től ez a nap a Meucci Day. A lexikonok és a tankönyvek azonban változatlanul Graham Bell nevét jegyzik.- ke Gecse Géza rádiós történelmi szeletei „Olyan időben élünk, amikor az, aki egyedül járja útját, nyugodtan nyilatkozhat hazájáról és népéről, mert senkitől nem vár helyeslést, ócsárlással sem törődik, a jelenben úgyis keveset bízik, de ismeri a múltat és hisz a jövendőben” - idézi a beszélgetés elején Gecse Géza külügyminisztériumi nívódíjas kollégánk Szegfű Gyula történészt. A rádiós fontosnak tartja, hogy a hétfőtől péntekig esténként a Kossuth rádióban elhangzott műsora magnószalagjai ne maradjanak a szekrénybe zárva. Vagyis, a válogatások kötetbe rendezve is napvilágot lássanak. A sorba illenek a Tolcsvay Klubban rendezett, politikusokkal, gondolkodókkal készített beszélgetések is. Az elektronikus sajtó művelői tudják a legjobban: valami hallva, olykor nem ugyanaz, mint olvasva. Mondhatnánk, egymást jól kiegészítik. Különösen szerencsések tehát azok, akik mindkettőt élményükké tehették. Persze - mivel vastagon politikáról van szó -, nem álltathatjuk magunkat azzal, hogy ezek a hangzásból-hangsúlyból eredő különbségek, finomságok teszik a legfontosabbá az interjúkat. Inkább a mondanivaló magva, főleg, ha a beszélgetésben nemcsak egy válaszoló fejti ki gondolatait, hanem igazi szópárbajt formálva - rögvest a „másik” fél is. Akikből közben akár az „egyik” lett... A Kárpátaljáról származó szerző kezdettől fogva (1992) érzékenyen figyeli a magyar állami politika és a határon túli magyarság sorsának összefüggéseit. Felelős szerkesztőként, közte napi szerkesztőként is, roppant nehéz a mondandót úgy sorba állítania, hogy az egy elméleti patikai mérlegen tartva legfeljebb ide-oda libegjen, de le semmiképpen sem billenjen. Szükségeltetnek persze ehhez olyan határon dolgozó munkatársak is, akik képesek minden véleményt úgy „tálaim”, hogy abból lehetőleg az objektív igazság képe kerekedjék ki, akár ha magyar-magyar ellentétekről is van szó. Mindenesetre, az erre való tudatos törekvés szinte naponta tetten érhető. Ne feledjük, nekünk az anyaországban egy kicsit könnyebb a dolgunk, amikor szembesülünk az elhangzó vélekedésekkel, mert annyira mégsem érezzük a bőrünkön, amit a nyilatkozók beszélnek, pláne nem a hatásukat. A közszolgálati rádióban, mondhatni természetesen, szilárdan tartja magát a műsor. Az alkalmi riportalanyok mellett a műsor rendszeres megszólalói Duray Miklós, Kasza József, Markó Béla, Tőkés László, meg még tucatnyian. A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé, hogy régebbi megnyilatkozásaik mellé a legfrissebbeket, akár a töredékeit is mellétegyük - ezt izgalmas kísérletként ajánljuk az olvasóknak. Legyen tehát afféle összegző Habsburg Ottó vélekedése, sajnos az intelem permanenciája tartja magát: „Gyönyörű nyelvünk és irodalmunk talán a világ legszebb irodalma, melynek előnye is, hogy egyedülálló... Ezért hiába mondunk sok csúfságot egymásról, a többiek - hála istennek -, nem értették meg...” Még hozzáteszi: „Óriási kilátásaink vannak. Akadnak persze olyanok is, akik pesszimistán nézik a világot, a hungaro pesszimizmus, az sajnos magyar betegség. Mondják azt is, hogy sírva vigad a magyar... Tényleg vannak ugyan pesszimisták nálunk, de hála istennek, csak a kisebbség. Nagy erővel nekiállt ez a nemzet, felépített valami bámulatosat, ráadásul szenzációsan rövid időn belül.” » » « ® ® & i Zsebünkre megy a játék. Uccu neki, Balaton! Hajrá, Balaton! Körülbelül ennyit tehetünk a tengerünkért. A magyarért, amely ugyebár mindig,,kéznél van”. Ha néha szidjuk is a magas árak vagy az alacsony vízállás miatt, azért bármikor leruccanhatunk oda. Lábat a hónunk alá, aztán uccu neki vonattal autóval motorral, bringával, kinek mire telik. Az ötvenesek, hatvanasok ifjúságuk legszebb nyarait töltötték ott, s visz- sza-visszajárnak sokan, már csak nosztalgiából is. A fiatalabbak, persze ha tehetik, ma már inkább az Adriát választják, vagy,,olaszba”,,.spanyolba” mennek, de egyhetes tuniszi, egyiptomi, jor- dániai út sem elérhetetlen álom ma már. A külföldiek se igen jönnek. Mintha kiment volna a divatból a Balaton, vagy elriasztotta őket a tavalyi alacsony vízállás és a gyenge vízminőség. Mondják, a volt keletnémetek is elmaradoznak, a régi szép emlékek kedvéért sem vállalják a kalandot, mások ********«««»»*« pedig inkább a fociebét vagy az olimpiát választották. A Balaton ennek ellenére itt van, s nemcsak természeti érték, hanem tőke is. Valóságos tőke, ami akkor ,,működik", hozza a pénzt az országnak, ha sok a vendég. Ezért a Balatont nem szeretni, lenézni, ócsárolni nemzetietlen dolog. Ugyanakkor épp a nemzeti érdek miatt bírálni is kell amikor bírálható, hogy jobb legyen, mert - az idegenforgalmi bevételt nézve - végső soron zsebünkre megy a játék. Hajrá, Balaton! Ismétlem újra, mert szükség van a biztatásra. Mindez akkor tudatosult bennem, amikor az egyik országos napilap karikatúráját megpillantottam. Idős házaspár sétál a tóban, bokájukig ér a víz, szemben a Balaton- fetviáékí hegyek: Megszólal az asszony: ,,Látod, mindjárt Füredre érünk, te meg kidobtál volna egy csomó pénzt sétahajóra!’’. Mintha egyéves álomból ébredt volna a karikaturista, de az is lehet, hogy kihúzta asztalfiókját, s kikukázott belőle valamilyen nyárra való rajzot. Hogy talál a poén vagy sem, nem számít, a lényeg, hogy röhögni lehessen rajta. Már aki röhög. Én nem, mert kis árulásnak érzem a rajzot. A Balaton elárulásának, amelyben most éppen elegendő víz hullámzik, s vízminősége is kiváló. Elképzelem mi történik, ha egy külföldi lap kitallózza a karikatúrát. A német, az osztrák, a holland okkal mondja: ,,A Balatonban még mindig bokáig ér a víz, mi a fenének menjünk oda?" Létezik persze más megközelítés is. Legyint a német, az osztrák, a holland, és eljön megnézni, hogy tényleg? Aztán a vízbe ugorva elámul: ,,Ezek már magukat sem szeretik, arra sem büszkék, amire igazán lehetnének!" Tudjuk, nagy az írástudók felelőssége! A karikaturistáké is! Meg persze mindannyiunké! Hajrá, Balaton! Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu Ugyancsak Habsburg Ottó mondja az egyik interjúban és mondta nem is olyan régen a szabadkígyósi Wenck- heim-kastély parkjában is: „Legyünk objektívek. Ne fessünk valamit csak feketére vagy fehérre. Még az utóbbi történelmi időknek az embereit sem. Mindennek inkább szürke színe van, hiszen mindenkiben van jó, és van rossz is.” A század egyik nagy tanújának igazán hihetünk. Sok mindent megért, sok mindennek részese volt. Ami pedig Gecse könyvét illeti, a kiadása óta is elhangzott sok-sok adás a Határok nélkül című műsorban, és sok-sok izgalmas beszélgetést rendeztek a Tolcsvay Klubban is. Legalább válogatott „lenyomatuk” érdemes arra, hogy a század első éveiből újabb történelemszeleteket ismerjünk meg. Nemcsak hallgatva, a könyvespolcról levehetően is. A felelős szerkesztő bizakodó, melynek alapja, hogy az első kötet is túl van két kiadáson. Fábián István karriert befutott ének? Szövegét a nápolyi dialektusban verselő költő, Giovanni Capurro (1859-1920) írta. ÁlEgy irodalomtörténeti legenda szerint Capurro a Vezúv lankáiról gyönyörködött a Nápolyi-öböl azúrkék vizében, és a csodálatos látvány ihlette a dicshimnusz megírására. A tudományos kutatások ezzel szemben úgy tartják, hogy a vers Capurro észak-európai utazása solítólag egyetlen költeménye sem tett szert akkora népszerűségre, mint az 0, sole mio. rán született, amikor a költőt a hó és a jég birodalmában elfogta a honvágy a napfényes szülőföldje után.
