Békés Megyei Hírlap, 2003. december (58. évfolyam, 279-303. szám)
2003-12-24 / 299. szám
2003. DECEMBER 24., SZERDA ÁRA: 79 FORINT LVIII. ÉVFOLYAM 299. SZÁM Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánnak a: Örülni egymásnak és szeretni M a este a csillagok beköltöznek a házakba, s a karácsonyfa gyertyáin ragyognak tovább. Ma este mindent áthat a szeretet, lelkünk szétáradó fénye tölti be a teret. Ma este karácsonyt varázsol házainkba a terített asztal harmóniája, a tündöklő fenyőfa, a fellobbanó gyertyafény, a sült alma illata, az angyalok zenéje, a harangszó, az ima, az áhítat, a béke és a szeretet. Adventi teremtmény az ember: reménykedésből, készülődésből, várakozásból gyúrt. Bizonyos kor után emlékezésből is. Idővel a múlt ködén át felsejlenek az emlékek, a gyermek- és ifjúkor élményei. Kapaszkodunk az elmúltba, ami odavan, de ami elemeivel bennünk él: amit otthonról hoztunk, amit az úton összeszedtünk, amit az idő és a világ a vállunkra pakolt. Mára csak foszlányok maradnak belőlük, egy dísz, egy kimondott szó, vagy a mindig fehérnek hitt karácsony egy pillanata. Immár meglett emberként rácsodálkozunk a hajdani önmagunkra, s az évtizedes igyekezetünkre: gyerekként tanúi akartunk lenni a nagy pillanatnak, amikor az angyalok a feldíszített karácsonyfával és az ajándékokkal a szélesre tárt ablakban megjelennek. Olykor hallani véltük az angyalok szárnysuhogását, éreztük a betóduló jeges szél leheletét. Minden idegszálunkkal a nagy titokra figyeltünk - mégis lemaradtunk róla. Mindannyiszor már csak az ünnepi díszbe öltözött karácsonyfát láttuk, alatta a Jézuska-küldte ajándékokkal. Egyszer minden kiderült! Elérkezett a megvilágosodás pillanata: mégsem a Jézuska hozza! Hanem anya, meg apa. S a gyertyát helyettesítő izzókat sem az angyalok gyújtják meg a karácsonyfán, a Mennyből az angyalt sem ők indítják el a magnóban, hanem apa, amikor a vacsora végén észrevétlenül hátra nyúl és a konnektorba dugja a szomszéd szobából átvezetett vezetéket. Egy világ omlott össze bennünk. Mert egy gyönyörű történet a semmibe hullott, vagy mert a gyermekkor véget ért? Ki tudja? Ennek ellenére még évekig mindennek ugyanúgy kellett történnie, mint addig. Mert így akartuk, nekünk így volt igazi, romantikus és szép a karácsony. Angyalok díszítette karácsonyfával, Jézuska-hozta ajándékokkal, vacsora végén felgyúló izzókkal és a szomszéd szobából átszűrődő karácsonyi dallal. Mi nem akartunk karácsonyfát díszíteni, nem akartuk hétköznapivá tenni az ünnepet! Nem akartunk felnőttek lenni! Gyerekek akartunk maradni, a nyilvánvaló hazugság árán is; miközben magunk is készítettük szerény kis ajándékainkat. Aztán, évtizedekkel később, ugyanezt a történetet mi is eljátszottuk a gyerekeinkkel. Mert nem akartuk megfosztani őket a Jézuska- és angyalvárás élményétől. T homas Mann szerint „Mélységes mély a múltnak kútja. Vagy talán feneketlennek kellene mondani?” Találomra markolok bele az emlékeimbe. Rendesi Béla a dunántúli falu cukorgyárában dolgozott, ahol ötvenhat októbere ért bennünket. Negyven körüli lehetett akkor vagy harminc, innen nézve összecsúszik az idő. Mókázott velünk, olykor beállt közénk, a nyolc—tíz éves telepi fiúkhoz focizni. Nem illett hozzá a játék, mindig jól öltözött volt, s persze a nők... Ezt kölyökként is észrevettük. Akkoriban ezrek gyalogoltak - ma már tudjuk: egészen pontosan kétszázezren - a vasúti sín mentén ki, az ígéret földjére. Budapesttől az osztrák határ közel kétszáz kilométer — a vasút a biztos iránytűt jelentette. Éjszakára befogadta őket a gyár munkásszállása, reggelire még egy darab szalonna és falat kenyér is akadt - erős volt a nemzeti hevület akkoriban, s a munkástanáccsal megerősített gyár kasszája is bírta valahogy. Szóval, megindult Magyarország egy része nyugatra, szemben a műúton meg szovjet harckocsik nyomultak az országba Pozsony felől, és teherautóra pakolt szovjet tiszti családok menekültek keletre, félelemtől remegve. Összepakoltunk mi is. Aztán maradtunk. Nem bírtunk elmenni. A közelgő karácsony, a gyulai nagymamánál töltött nyarak, a könyvek, a hozzánk nőtt tárgyak, a barátok miatt - „Itt élned, halnod kell”. Rendesi Béla útra kelt. Egyedül, a nőket itthagyta. Hamarosan híre jött, hogy odakinn egzisztenciát teremtett magának. Németországban telepedett le, tisztviselő lett valahol, s hogy higgyék is idehaza, jól megy a sora, csomagot küldött a volt kollégáknak. Ötvenhét novemberében aztán úgy gondoltam, ha tényleg jól megy a sora Bélának, hát igazán gondolhatna ránk, lakótelepi fiúkra, akik annak idején bevettük a focicsapatba. Levelet írtam neki — szüleim tudta nélkül. Botrány lett volna, ha kiderül, hiszen akkortájt a nyugatra menő leveleket ellenőrizték, a levélírókat megfigyelték. Mit tudtam én, tízévesen? Vil- lanyvasutat kértem Bélától. Az országba lopva bekerült Quelle-kataló- gusban vagy tízfélét kínáltak, potom áron. Azon a karácsonyon - miként az előző, ötvenhatoson is - sztaniolpapírba csomagolt, égetett cukor helyettesítette a szaloncukrot, s a háború előtti időkből átmentett, egyre fogyatkozó üveggömbök mellett tésztakarikák, ezüst- kályhacsőfestékkel bekent dió és színes papírból kiügyeskedett figurák díszítették a fenyőt. A hangulat mégis olyan tökéletes volt, mintha kristályból metszették volna. Kellemes illatok töltötték be a konyhát, különleges csillagfény vonta be a tárgyakat, gyantaszag járta át a lakást. Rendesi Béla villanyvasútja azonban hiányzott a fa alól. Soha nem érkezett meg. Vagy azért, mert az állambiztonsági hivatal papírkosarában végezte a levelem, vagy azért, mert Bélának mégsem ment olyan jól a sora, de az is lehet, hogy focicsapatba való bevételének értéke nem ért fel a villanyvasútéval. Adventkor, az emlékeken túl - ha csak egy pillanatra -, azok is visszajönnek, akik fontosak voltak nekünk. Tudom, ma este hozzánk is eljönnek. Belépnek a házba, odaülnek az asztalunkhoz, rámköszönnek - és nekem kicsordulnak a könnyeim. Lelkemben gyertyák gyúlnak, s újra érzem a régi karácsonyok illatát. De jó volna újra gyerek lenni, ami azóta történt, mindent elfeledni! A karácsonyfa alá ülni, örülni egymásnak és szeretni! Imádkozni, megölelni, megfogni egymás kezét, és testvéri szeretetben összebújni! Hogy igaz legyen Áprily Lajos szava: „Nem adhattam ma semmi mást, / csak jó, meleg simogatást”. E ste, az éjféli szentmisén a templom terét betölti a kórus hangja: „Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek / Békésség, békesség földön az embernek!” Békesség a hegyeknek, a földeknek, a fo- lyóknak, a tengereknek, az őrtálló fenyőknek, az állatoknak, a virágoknak, a templomoknak, a megkonduló harangoknak! Békesség a vásárra menőknek és a vásárról jövőknek, a gazdagoknak és a szegényeknek, a szépeknek és a csúnyáknak, a bátraknak és a gyáváknak, a családban élőknek és a magányosoknak! Dicsőség mennyben az Istennek, békesség idelenn minden jóakaratú embernek — és szeretet, hogy maradjon belőle az ünnepek utánra is! Mert a legfontosabb a szeretet. Ahogy Dutka Ákos írta: „Pedig higyjétek emberek, / Ez az egyeüen értelem, / Amelynek titka végtelen. / Ez az egyetlen igaz út, / Melyen mindenki haza jut, / Mely földre hozza az Eget: / A Szeretet, a Szeretet.” __________________________________________________________________ÁBPÁSI ZOLTÁN t i 1 I
