Békés Megyei Hírlap. 2003. november (58. évfolyam, 255-278. szám)

2003-11-15 / 266. szám

2003. NOVEMBER 15., SZOMBAT - 11. OLDAL Egyre több fiatal számára fontosabb a karrier, mint a családi háttér Vénlányokból és agglegényekből szinglik lettek A múlt században vénlánynak, agglegénynek nevezték a ma divatos szóval szingliként emlegetett hölgyeket és urakat. Mi tagadás, annak idején le­szólták őket, ma viszont az önként családmentes életformát vállalók teste­sítik meg a modern kor emberét. Mindenük megvan, ami pénzért beszerez­hető, lakás, autó, bejárónő, minőségi ruha, rendszeres testápolás, testépí­tés, kiruccanás külföldre. Sokak szerint a ma menőnek számító szingli életforma észrevétlenül alakul ki, a munka, a karrierépítés velejárója. Alábbi írásunk róluk szól, azokról a fiatalokról, akik nem kerestek, nem akarnak vagy egyelőre nem találtak maguknak társat.- Belekényszerültem ebbe a helyzetbe, naponta érzem a munka-karrier-idő szorítását, s mi tagadás, a felelősség is teher, alkalmazottamnak munkát, va­gyis pénzt kell adnom, s nem is keve­set. Ez nem panasz — fűzi hozzá ijed­ten -, hiszen akár ki is szállhatnék a mókuskerékből. Igaz viszont, más­képp, lazábban élni nehezen tudnék. Néha persze kiborulok, de csak akkor, ha otthonomban magamra zárom az ajtót. Majdnem azt mondtam, hogy amikor egyedül vagyok, ami persze hülyeség lenne, hiszen otthon mindig egyedül vagyok. Nincs családom, ál­landó partnerem, pasizni is csak akkor szoktam, amikor már nagyon jelentke­zik a biológia. Érted, mire gondo­lok? De ez sem olyan egy szerű, mint gondolnád. Mert a kollégáddal vi­szonyt folytathatsz ugyan, de ez ciki. Fő­leg, ha te vagy a főnök. Meg aztán, nálunk a srácok foglaltak. Ha­zudnék, ha azt mon­danám, hogy azért nem „vétkezünk”, de ez nem komoly. Ott lennének per­sze az ügyfelek is, hiszen rend­szerint férfiakkal tárgyalok. Csinos, művelt, értelmes pa­sikkal, akik hajlandók lennének egy kis ka­landra, akik üzletkö­tés címén kimarad­hatnak egy fél éjsza­kára feleségük mellől. Ha az üzlettárs is szingli, akkor mo­toszkálni kezd bennem a kisördög: nem a pénzemre hajt? Ezért is maradok a felszínes kapcsolatoknál, nem válla­lom a függőséget, nem akarom, hogy valami, valaki akadályozza önmegvaló­sításomat. Egyelőre. Persze, felmerül a kérdés, mi lesz, ha megunom ezt az életformát, s nem tudok majd váltani. Magam ura vagyok ugyan, mindennel együtt, ami a kényelmes élethez kell, miközben megdöglök a magánytól. Az­zal vigasztalom magam, hogy vannak többgyermekes barátnőim, a családban is én vagyok az egyedüli szingli, majd közöttük hasznosítom magam. Nem biztos, hogy ez így lesz, hiszen most ál­talában menekülök előlük, a sok mun­ka a kifogás. Meglehet, hogy amikor nekem lesz szükségem társaságukra, ők futnak majd előlem? Ez van, meg­szoktam az önálló életformát, s jelenleg nem tudok elképzelni mást. Holott har­mincon túl néha éppen emiatt kiboru­lok. De van más is: ha a pasasom nem teszi a helyére a fogkrémemet, vagy máshova akasztja a törülközőjét. A hiszti kerülget a gondolatától, hogy esetleg az enyémet használ­ná... Néha azon kapom magam, hogy többször feleségül akart venni, már-már meg­inogtam, de aztán Péter térített észhez. Néha persze visszasírom a gondtalan egyetemi éveket, eljegyzett menyasz- szony voltam. Nem tudom, miért volt végül fontosabb a szakmai előrehala­dás. Néha felteszem magamnak a kér­dést: ezt akartam? Főleg ünnepek táján kap el a depresszió, amikor kiürül a munkahely, mindenki lohol haza, a családjához. Ha történetesen én is ko­rábban megyek haza, csak a takarítónő­be botlom. Állandó partnerem sincs, színházba, moziba, vagy bárhová rendszerint ugyancsak a szing­li barátnőkkel járok. Utazni viszont egyedül szoktam, de ne gondolj semmire, ágyba idegennel nem bú­jok, maradok a flörtölés- nél. Szüleim vidéken élnek, amikor A múlt században leszólták, ma viszont a modern kor emberének tartják őket. elismétlem, a sötét fürdőlepedő a tied... Vénkisasszonyos magatartás volna? In­kább ne foglalkozzunk a jövővel, a jele­nen van a hangsúly — villantja rám legbűbá­josabb hivatalos moso- A lyát, s kezével int a pin­cérnek: milyen hely ez, ahol nem veszik észre, hogy üres a poha­runk?! Márta és Péter egy­szerre érkeznek, de té­vedés ne essék, jelentik be azonnal, ők is szing­lik. Nem társak, csak barátok.- Külföldi tanulmá­nyaink alatt botlottunk egymásba - mondja Márta néha együtt felidézni az otthont. Nem volt közöttünk semmi, Peti nagykanál­lal csajozott, nekem is volt egy-két hap- sim a két év alatt. Az egyik mindenáron tehetem, meglátogatom őket, ám több­nyire csak a házasságkötésem időpont­ja érdekli őket. A fél falu persze irigyel, nőknek nehezebb A pszichológusok szerint hazánkban még nagyon új a szinglijelenség, eddig nem készültek felmérések arról, hány fiatal él egyszemélyes háztartásban. Németországban 40 százalékot mutattak ki, ám ide sorolták az özvegyeket, elha­gyottakat is. Az USA-ban értelmiségi körökben a szingli élet­forma szinte hagyomány, az egyedülállók igényeinek kielé­gítésére pedig üzletágak alakultak, ügynökségek szervezik a partikat, társkereső szolgálatok hozzák össze a megfelelő párokat. Egyet viszont leszögeztek, míg a korosodó szingli nők egyre nehezebben találnak maguknak partnert, a férfi­ak társkeresési esélyeit semmi sem csökkenti. jó volt mert szeretem a modern autókat, a mi­nőségi cuccot. Az is igaz, hogy csak a jól szabott kosztümök rejtik el a súlyfe­leslegemet. Hiába gyötrődöm fogyókú­rákkal, vásárolom a legjobb fogyasztó­tablettákat, ha esténként bezabálok. Ez az én privát luxusom. Péter nem tartozik a szemrevaló férfi­ak kategóriájába, alacsony, kopaszodó. Amikor beszélni kezd, udvarias, kedves, sziporkázóan szellemes, tudása lenyűgö­ző. — Valahol olvastam, biztosan a neten, hogy a szingli srácok kéglije olyan, mintha senki sem lakna benne, a falak üresek, sehol egy meghitt tárgy, virág vagy szép bútordarab. Hát én eb­ben kivétel vagyok. Lehet, az egyedül­állók csak saját magukkal vannak elfog­lalva, sőt, amikor tehetik, habzsolják az élvezeteket, de arról alig beszél valaki, hogy napi legalább tizenöt órán át kizá­rólag a munkával foglalkozunk, este gyakran az aktatáskában - amely mi­nőségi bőrből van - hazacipeljük az iratokat. Nem azért, mert munkamáni­ások vagyunk, hanem mert a feladatot meg kell oldani. Nem főnök, alkalma­zott vagyok, igaz, magas beosztásban, de ezt nem adják ingyen. Képezem ma­gam, nyelveket tanulok, ez a szórako­zásom is egyben, de a lényeg a minél magasabb szintű tudás és a megbíz­hatóság. És nem titok az sem: a cégvezetés tudja, hogy a szinglik a végtelenségig terhelhetők. A mostani barátnőm - mert azért mindig akad egy-egy - elfogad­ta az életstílusomat, s azt is, hogy csak akkor hívom, ami­kor ráérek. Tudja, akkor csak ő van, csak vele foglalkozom. Úgy szervezem az életemet, hogy egy-egy meghosszabbí­tott hétvégét tölthessünk együtt külföldön. Azt szokta mondani, belesavanyodom a mun­kába, nem veszem észre azt sem, hogy az élet elszáll. Meg azt is, hiába igyek­szem bespájzolni a szerelmeskedést, mert ugye, a kiruccanások zömmel er­ről szólnak, egyszer a szürke hétköz­napokon is szükségem lehet az ölelés­re, ám az ágyam üres lesz. Ilyenkor csak legyintek, vagy elnevetem magam, s marad minden a régiben. A férfiak előnye az, hogy ha elegük lesz a magá­nyos életformából, nyomban megtalál­hatják a nekik tetsző társat. Válogathat­nak a fiatal hajadonok között, akik pe­dig az érettebb nőket kedvelik, ott is bőséges a kínálat, sőt a túlkínálat. Fel­tételezem, én sem kerü­löm el a házasság - zo­kon ne vegyétek - csap­dáját, de ennek az ideje még nem jött el. Amint a mellékelt ábra mutatja, nem vagyok egy Adonisz, még sincs gondom a kap­csolatteremtéssel. Ügye­lek magamra, a rendre, a tisztaságra, a ruházatom­ra, lakásomat bejárónő tartja rendben, de a virá­gaimat magam öntözöm. • *.*«.»* Es beszélgetek velük, mert ezt fontosnak tar­tom. Nincs időm elkölteni a keresete­met, hiszen sokat dolgozom. Negyve­nen innen nem félek a magánytól, ma­gam választottam a szingli életformát. Bármikor kiléphetek belőle. P. Sz. Héh/égi olvasmány William Shakespeare, a szicíliai A világirodalom szoborrá emelt alakja­it a hálás utókor kíváncsisága is övezi. Ki volt Shakespeare? Egy veronai mú­zeumigazgató szerint nem is volt an­gol, hanem egy szicíliai orvos fia, aki­nek a története éppúgy hihető és hihe­tetlen, mint a költőóriás bármely mun­kája. „Hölgyeim és uraim! Itt állunk a világ legszebb szerelmes történeté­nek színpadánál. A falak, az ablakok, a téglák és főleg az erkély azonban nem díszlet, hanem két boldogtalan szerelmes tragédiájának tárgyi bizo­nyítéka. Minden úgy van, ahogy Shakespeare leírta, gondolom, isme­rik a sztorit. És ha egyetértenek, te­gyünk látogatást Júlia házában. A je­gyeket az ajtónál lehet megváltani, három euróért.” Veronában, a Capello utca 23. bejá­ratánál ezen a nyáron is sokan hallhat­ták a hely szelleméhez illő bevezetőt. Kiábrándító lenne, ha folytatásként a városi múzeumok igazgató asszonyá­nak szavait idéznénk: „Korábban föl­merült, hogy erről a helyről is el kelle­ne mondani az igazságot. Júlia soha­sem lakott itt. De ma már elfogadjuk, hogy az igazság és a mese keveredése élteti a vágyakat”. Marad tehát a cinkos, vagy inkább jótékony hallgatás a hall­hatatlan szerelmespárról és a híres er­kélyről, mely utólag került a mai helyé­re. Korábban díszes kőkoporsó volt. Alatta fényképezkedni felér a kegyelmi állapottal, ha azzal a szándékkal vált je­gyet az ember, hogy a falra is felírja: „Szerelem háza, segíts hozzá, hogy az álmom valóra váljon”. Netán múló illú­zió vezeti a kezét az üzenetben: „Irma, ha mással is eljössz ide, lelöklek az er­kélyről”. Háza van Rómeónak is, bankárcsa­lád lakik benne, tehát ez nem is lehet a szerelem kegyhelye. A ferencesek templománál megmutatják Júlia szar­kofágját, bizalmasan hozzátéve, hogy egy osztrák grófnő kődarabokat lopott róla, szerencsét hozó nyakéknek. De a koporsóban nincs ám senki... Az álmok és a feltételezések szép meséje azóta él, hogy Shakespeare megismerte Luigi Da Porto két nemes szeretőről szóló históriáját, még a 16. századból. Az angol költő megírta a Ró­meó és Júliát. Tette ezt olyan helyisme­rettel, mintha bejárta volna Itáliát, aho­vá pedig sohasem tette be a lábát. Ezt tanították és írták róla. Most azonban változott a mese, ami már nem a vero­nai szerelmesekről szól, hanem az an­gol költőről. Egy olasz kutató azt állítja, hogy nem is angol volt, hanem szicíliai menekült. Martino Juvaro bizonyítékai felér­nek egy Shakespeare - pardon, Crollalanza — mesével. A tanulmány szerint a megfejtést a drámaíró nevé­nél kell kezdeni: „Shake”, olaszul „scrolla”, a „speare” pedig „lancia”. Ez pedig összeírva, apró változtatással: Crollalanza. Nos, ez a Crollalanza a ke- resztségben a Michelangelo nevet kap­ta a szicíliai orvos papától, Giovanni Florio doktortól és a mamától, aki Guglielma Crollalanzaként szülte meg. A papának azonban családostul mene­külnie kellett, merthogy gyilkos pamf­letét írt az egyház ellen. Meg sem állt Velencéig, ahol is egy zsoldosvezér, Otellof!) palotájában talált menedéket. Közben azt is megtudhatta, hogy a szállásadója féltékenységből megölte a feleségét, Désdemonátf!). Az ifjú Mi­chelangelo, vagyis a majdani William szorgalmas diák volt, nyelvtant és filo­zófiát tanult Padovában. Ám eközben Felhatalmazás Várjuk ki a történet végét! Az M5-ÖS autópálya ügyében az a biz­tos, hogy semmi nem biztos. Meglehe­tősen nehéz ugyanis kihámozni a kor­mányszóvivő és a politikusok nyilat­kozataiból, no meg a lapok híradásai­ból, mi várható valójában. A diadalje­lentésektől az óvatos derűlátáson keresztül a kétkedésig minden­félét tapasztal az em­ber. Maradjunk any- nyiban: lássuk a medvét, vagyis vár­juk ki a történet vé­gét. Amíg szép csend­ben várakozunk a végkifejletre, tekint­sünk vissza az elmúlt évtizedre, hogy megítélhessük, van-e okunk optimiz­musra. Vegyük számba annak a gyalá­zatnak az állomásait, amelynek követ­kezményeként egyetlen Kecskemét- Budapest közötti útért többet kell fizet­nünk, mint a három autópálya (Ml, M3, M7) tíznapos használatára feljo­gosító matricáért. Kezdjük a legfonto­sabbal: az M5-ÖS autópálya építésére, illetve használatára kötött koncessziós szerződés úgy »•»«•«»•••♦♦♦♦* rossz, ahogy van. Ebben ludas az An- tall-kormány, amelynek mi­nisztere elő- *************** készítette és a Horn-kormány, amely­nek képviselője aláírta a szégyenteljes paktumot. A mulasztásból jut az Or- bán-kormánynak is, amely képtelen volt arra, hogy országlása négy éve alatt igazságot szolgáltasson az Al­földön élőknek. Politikusaik szerint megoldották volna a problémát, ha nem bukják el a választást. (De elbuk­ták, így maradt a magas pályadíj.) Ennyi fiaskó után már csak jó jöhet, a Medgyessy-kormány pedig learathatja a babért, ha megoldja a közel másfél évtizede megoldatlan kérdést. Az előjelek nem túl biztatóak. A mos­tani szóvivői bejelentést ugyanis - mi­szerint ,,a kormány felhatalmazta a közlekedési és a pénzügyminisztert, kezdjenek tárgyalásokat a koncessziós jogokat gyakorló társasággal, akár kivá­sárlásról is” - meglehetősen nehéz értel­mezni azt követően, hogy a kormányfő már egy éve utasította miniszterét a tár­gyalások megkezdésére, a közlekedési tárca képviselője pedig decemberben már az egyeztetésekről beszélt, igaz, eredmények nélkül. Később olyan elkép­zelésről olvashattunk, hogy akinek mat­ricája van a másik három pályára, az harminc százalékos kedvezményt kap az M5-ÖS árából. (A kormányszóvivő mostani idézett bejelentésében az ,,akár" szócskából még ez is következ­het.) Végül ne feledjük a postabankos ,,mézesmadzagot” se, miszerint lehetsé­ges, hogy a bankért kapott pénzt az M5- ös ,,kivásárlására” fordítják. Ezek után kapott felhatalmazást két miniszter a tárgyalásokra. De ne akadékoskodjunk! Örüljünk annak, hogy újra felcsillant a remény. Végül is régi igazság: a remény hal meg utoljára. Abból meg ezen a vidéken terem bőven. Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu olthatatlan szerelemre gyúlt egy milá­nói gróf lánya iránt, ám őt a közelébe sem engedte annak családja. Giulietta, merthogy így nevezték, a boldogtalan szerelemből az öngyilkosságba mene­kült. A nem kevésbé boldogtalan ud­varlója pedig - csak minél távolabb Itáliátólf!) - Angliába futott. Anyai unokatestvére befogadta, aki akkor már nem Crollalanza volt. Felvette a jobban hangzó Shakespeare nevet. A levezetést a szerző még azzal erősíti, hogy Shakespeare-Crollalanza Vilmos 37 drámája közül 15-nek Itália a hely­színe és ott is Veneto tartományé az el­sőbbség. És ha ez nem elég érv, tessék emlékezni a drámaíró egyéb itáliai örökségére is. „Kalandor szellemű, olasz humanistákkal tartott kapcsola­tot”, írták róla már korábban. Olyanok­kal, mint például John Florio. Aki, mint a mostani tanulmányból kitűnik, Giovanni Florio néven az édesapja volt... K. E.

Next

/
Thumbnails
Contents