Békés Megyei Hírlap, 2003. október (58. évfolyam, 229-254. szám)

2003-10-25 / 249. szám

2003. OKTÓBER 25., SZOMBAT - 11. OLDAL A terhességmegszakítás társadalmi, egészségügyi és szociális szempontjai Az „abortuszjárványtól” a csökkenő számú művi vetélésig A művi terhességmegszakítás nem mai keletű, i. e. 400 körül, a hippokra- tészi eskü már megtiltja az orvosoknak ezt a beavatkozást. A magzatelhaj­tás, méhkaparás, a magzatölő szerek véres, fájdalmas és tragikus volta a középkortól napjainkig végig kísérik az emberiség útját. Hátrányai pedig mindig a legszegényebb társadalmi rétegeket sújtották. Elvérzés, mérgezés, fertőzés, halál járt félelem és rettegés kíséretében minden időkben a mag­zatelhajtás nyomában. A terhességmegszakítást hazánkban hol tiltották, hol koríátlanul engedélyezték. Az abortuszok száma is ennek megfelelően alakult. Napjainkra szerencsére lényegesen kevesebben jelentkeznek mű­vi vetélésre, mint korábban. Ebben a következményektől való félelem mel­lett a korszerű fogamzásgátló eszközöknek is szerepe van. Magyarországon, hosszú időn keresztül, bűncselekménynek számított a terhessé­gek megszakítása egy XIX. század máso­dik felében alkotott törvény szerint. Az 1878. évi, úgynevezett Csemegi-kódex értelmében, a tiltott magzatelhajtást bör­tönnel büntették. Az 1953-ban beveze­tett Ratkó-féle egészségügyi miniszteri utasítás egy akkor 75 éve hatályos tör­vény értelmében büntette szigorúan az illegális terhességmeg­szakítást. A szigorú til­tás csak egy évig volt életben, és 1954-ben már enyhült a szigor, 1956 júniusától pedig lényegében a terhes­ségmegszakításokat feltétel nélkül engedé­lyezték. A legalizálást követően gyors ütem­ben emelkedett a ter­hességmegszakítások száma. A hivatalos sta­tisztikák szerint elő­ször 1957-ben emelke­dett százezer, 1959- ben pedig százötven- ezer fölé. A születésszám egy­idejű visszaesése mel­lett ekkor már több abortusz történt, mint , ahány gyermek szüle­tett, és tizenöt éven ke­resztül, 1973-ig ez minden évben így volt. A korszerű fogamzás- gátló szerek hiánya miatt, a művi vetélés vált a születéskorláto­zás fő eszközévé. Az „abortuszjárvány” a ‘60-as évek végén tető­zött évi 200 ezer feletti terhességmegszakítással: minden máso­dik ismertté vált terhesség végződött abortusszal, száz élve születésre 134 mű­vi vetélés jutott. A ‘60-as évek végén jelennek meg az első orális fogamzásgátló szerek, és használatuk gyorsan terjed. Főleg ennek köszönhető, hogy 1969 és 1973 között ti­zennyolc százalékkal csökkent az abor­tuszok száma a korábbi liberális jogsza­bályok mellett. 1974-ben egy év alatt negyven százalékos a csökkenés mérté­ke, ezzel egyidejűleg pedig mintegy húsz százalékkal emelkedik a születések szá­ma. A szülési kedvet ösztönző intézke­dések, illetve a terhességmegszakítások engedélyezésének szigorítása komoly szerepet játszottak ebben. Az abortu­szok csökkenő trendje, igaz mérsékel­tebb ütemben, a ‘80-as évek elejéig tar­tott, ezt követően viszont ismét lassú, de folyamatos emelkedés volt észlelhető. 1993-ban egy év alatt mintegy tizenöt százalékkal esett vissza az abortuszok száma. Ebben meghatározó szerepe volt az ekkor életbe lépő magzatvédelmi tör­vénynek, amely újra szabályozta az en­gedélyezések indítékait, de lényegét te­kintve nem jelentett szigorítást a korábbi joggyakorlathoz képest. A ‘90-es évek in­gadozásai után az utóbbi években to­vább csökkent az abortuszgyakoriság. Tavaly ötvenhatezer művi vetélés történt szemben az 1990. évi kilencvenezer mű­téttel. Ezer tinédzser - húsz abortusz Társadalmi, egészségügyi és szociális szempontból egyaránt különleges figyel­met érdemel a tizenévesek terhesség- megszakítási gyakorlata. Ők tekinthetők a legveszélyeztetettebb korosztálynak. Gyermekvállalásuk erősen visszaesett az elmúlt két évtizedben, a művi abortu­szok arányszáma viszont meglehetősen változatos képet mutat. A többi korosz­tállyal szemben, náluk a ‘70-es évek ele­jén tetőzött az „abortuszjárvány”, ezt követően viszont a ‘90-es évek elején volt a legmagasabb az abortuszgyakoriságuk. Ebben a korcsoportban volt legkisebb a javulás mértéke a magzatvédelmi tör­vény bevezetését követően. Az utóbbi években viszont jelentősen csökkent az abortuszgyakoriságuk. 1998 és 2002 kö­zött 26 százalékkal esett körükben az abortuszráta, és így ezer tizenévesre húsz abortusz jutott. Ez még mindig sok, de csak fele az 1970-es évek elején mért értéknek. Változatlanul a 20—34 éves nők köré­ben a legmagasabb az abortuszgyakori­ság, de a csökkenő irányzat náluk is megfigyelhető. Összességében azt mondhatjuk, hogy valamennyi korcso­portra jellemző a javuló irányzat, és a ta­valyi abortuszadatok hosszú idő óta a legkedvezőbb képet mutatták. Házasságban vagy hajadonként Feltűnő a változás a családi állapot sze­rinti abortuszarányokban. Az 1950-es évek végén a terhességmegszakítást vég­ző nők 90 százaléka házas volt, ez a ‘70- es években nyolcvan, a ‘90-es évek elejé­re pedig 60 százalékra csökkent. A ‘90-es évek végétől először figyelhető meg, hogy az abortáló nők között kevesebb a házas, mint a hajadon. Tavaly az abortu­szon átesett nőknek már csak 43 százalé­ka volt házas, 46 százalékuk a hajado- nok közül került ki. Az abortuszok tíz százalékát elvált, egy százalékát pedig özvegy nőkön hajtják végre. Az arány- változások tükrözik a női népességen be­lüli strukturális változásokat: csökken a házasok és növekszik a hajadonok és az elváltak súlya a szülőképes korú nők kö­rében. A kor és családi állapot szerinti tren­dek, valamint a termékenységben történt változások jelentősen módosították az abortuszon átesett nők gyermekszám szerinti összetételét. Hosszú időszakon keresztül a második gyermek utáni abor­tuszok voltak a leggyakoribbak. Az el­múlt másfél évtizedben azonban dinami­kusan emelkedett a gyermektelen nők aránya és jelentősen csökkent a kétgyer­mekeseké. Tavaly az abortáló nők több mint 28 százaléka volt gyermektelen, egy gyermeke volt a nők 23 százaléká­nak, két gyermeke 26 százalékának. Ez azt is jelenti, hogy több gyermektelen nő esik át abortuszon, mint egy-, vagy két­gyermekes. A folyamat összefügg azzal, hogy a fiatalok között egyre több a haja­don és a gyermektelen nő. Megszakított első terhesség A további gyermekvállalás szempontjá­ból az első terhesség művi megszakítása a legveszélyesebb. Az abortáló nők húsz százaléka ilyen. Az arány jóval maga­sabb a 25 év alatti fiataloknál. Tavaly az abortuszon átesett tizenévesek 68 száza­léka szakíttatta meg első ízben ter­hességét, és 78 szá­zaléknak még nem volt gyermeke. De a 20-24 éve­sek között is vi­szonylag magas, 33 százalék volt a ter­hességét először megszakítók ará­nya, és mintegy 47 százaléknak nem volt még gyerme­ke. Magyarorszá­gon köztudottan alacsony az akarat­lagos gyermekte- lenség, a fiatalok döntő többsége kí­ván legalább egy, de inkább két gyer­meket. A gyermek- vállalás életkorá­nak kitolódásával megnő az az élet­szakasz, amikor fe­lelősségteljesen kell védekezni a nem kívánt terhes­ség megakadályo­zására. Egyébként nő a rizikója an­nak, hogy a fiata­lok egy vagy több abortuszt követően hoznak világra gyer­meket. Ez fokozott egészségi kockáza­tokkal jár, mind az anyára, mind a gyer­mekére nézve. Az elmúlt évtizedben párhuzamo­san csökkent a szülési kedv és az abortuszok gyakorisága. Más szóval ezer szülőképes korú nőre kevesebb terhesség jutott, mint korábban. Ez a tudatos családtervezés további terje­désének és egy felelősebb fogamzás­gátlási gyakorlatnak a jele. Miközben egyre több nem kívánt terhességet előznek meg a nők és a párok, a bekö­vetkezett terhességek közül még min­dig sok végződik művi vetéléssel. Ta­valy száz terhesség közül 57 végző­dött élve születéssel, 33 terhesség­megszakítással, és tíz egyéb magzati veszteséggel. K. M.—T. I. Tavaly az abortuszon átesett nők 43 százaléka volt házas, 46 százalékuk a hajadonok közül került ki. Hétvég! olvasmány Legalább ötször-hatszor kiszaladtam a ka­puba, hogy megnézzem: jön-e már Mojszesz Frici marokkózni. Nemhiába meseszám a hét, mert az utolsó próba si­került, bár ehhez előre kellett poroszkál- nom a Szentpáü boltig, ahol mindig kelle­mes bizsergést éreztem a kétfilléres Stollwerk és a bárddal vágott krumplicu­kor gondolatára. Innen már jól láttam, hogy az Alszegről kanyarodó kaptatón fel­bukkant a bozontos vörös üstök, utána a zömök felsőtest, majd a billegő járású két izmos láb a rövid csepűnadrág alatt. Ro­hantam vissza, hogy szóljak Feri bátyám­nak vegyen elő papírt és ceruzát a hama­rosan kitörő marokkó jegyzőkönyvéhez. Pár perc múlva Frici csakugyan be­nyitott az elhagyott orvosi rendelőbe, ahol a nagy íróasztal pompás terepül szolgált ehhez az ügyességi játékhoz. A felnőtt arasznyi, két végén kihegyezett pálcikák értékszáma föl volt festve: egy 20-as (ezt neveztük királynőnek — ha elsőre emeltük ki, duplán számított), öt 10-es, öt 5-ös, tíz 3-as, húsz 2-es. (Lám, még ebben az ártatlan társasjátékban is több a szegény, mint a gazdag; sok köz­katona szalutál néhány cifra tisztnek.) Frici nagyon szerette a marokkót. Most is, mikor belépett, csöndesen el­mosolyodott, körülnézett, kezébe vette a játékszer papírtasakját, kicsúsztatta a pálcikákat, és kérő hangsúllyal nézett ránk: — Ugye ma enyém a kezdő dobás? Bólintottunk, mire derűs csillagok kezdtek ragyogni világoskék szemében. Jobb markával derékon szorította a játék­szer kévéjét, centrumba helyezte a király­nőt, bal kezével beállította a függőleges tengelyt, majd hirtelen elengedte a pálci­kákat. így kellett szabályosan teríteni. Ha tehette, Frici egy 10-es tiszttel kezdte a szedegetést, mert az duplán számított, és ráadásul eszközként is lehetett használ­ni. Ha a kiszemelt pálcikán kívül egy má­sik is megmoccant, a versenytársak einstandot kiáltottak, ami azonnali ha­tállyal leállította a további kísérletezést. Számoltunk és könyveltünk: 50—60 pont már jó teljesítménynek számított, de sze­Marokkó rencsés dobással, hidegvérű koncentrá­lással és gyakorlott kézügyességgel nagy ritkán a 100 pontos álomhatárt is elérhet­tük. Frici tudományos módszereket al­kalmazott. Statikai számításokat végzett, a pattintás és az emelés elvének magyará­zatával kísérte a pálcikák kiszabadítását. Sportszerűen játszottunk: nem nevettet­tük társunkat a kritikus pillanatokban, nem sóhajtottunk vagy szuszogtunk rá a másik terítékére, nem találtunk ki álságos trükköket. Betartani a játékszabályokat, csak úgy érdemes. Angyalszárnyakon su­hantak perceink. A játékdélután időtarta­mát Frici határozta meg: beállított egy vekkert, többnyire másfél-két órára. A harsány csörgésre összerezzentünk, az­tán befejeztük a kört, végelszámolást és eredményhirdetést tartottunk. Mindhár­man dobogós helyezést értünk el. Bará­tunk és vendégünk őszinte sajnálkozás­sal búcsúzkodott. Kikísértük a kiskapuig. Feri bátyámnak kezet nyújtott, nekem szelíd barackot nyomott a fejem búbjára, pedig én mindaddig szemmel kísértem, míg időben s térben távolodva el nem ért Lukács Mózsi hentesboltjáig, ahol aztán végképp átbújt a beláthatóság koordiná­ta-kerítésén. Frici sosem beszélt róla, mégis tud­tuk, hogy erősen lekötött idejéből lop­kodta a marokkós perceket. Sokan vár­ták otthon, a szegényszagú kis alszegi házikóban, ahol a munka dandárja őrá várt. Testvérei még kicsik voltak, édes­anyja sokat betegeskedett, amióta a csonka családot Brassóból kitelepítették Nagyajtára, domnule Moyses pedig örökre eltűnt a Duna-delta miazmás in- goványában. Fricinek nemigen maradt szabad ideje, pedig sokoldalú tehetség volt: kitűnő tanuló, 60-tól 400 méterig verhetetlen sprinter a baróti atlétikai ver­senyeken, pompás tusrajzokat kanyarí- tott az ajtai futballistákról, akik aztán rendre megjelentek Kuttlik Rudi házi ki­Szinte az éj leple alatt. Koszorúzások Az okokat tudjak: azért maradt el a rá­koskeresztúri köztemető 301-es parcellá­jánál a szokásos hivatalos ünnepség, hogy elkerüljék a szintén szokásos atro­citásokat. A kormányfő a söjtöri kifütyü­lés és tojásdobálás árnyékában - megkí­mélendő magát és szö­vetségeseit -, úgy dön­tött, csak magánmeg­emlékezések lesznek, mindenki menjen és ünnepeljen úgy, ahogy és amikor akar. Ennek ellenére amint a táv­irati iroda rejtélyes reg­geli közleményéből megtudtuk, a miniszterelnök koszorúját is elhelyezték az ötvenhatos mártírok emlékhelyén. Hogy Medgyessy maga vit­te vagy mások vitték helyette, hogy jelen volt-e vagy a Köztársasági Őrezred kato­náival képviseltette magát, egyelőre nem tudni. Csak annyi bizonyos, hogy kora hajnalban került ki a koszorú a 301-es parcellára, ha rosszindulatú akarnék lenni, azt írnám: szinte az éj leple alatt. Olyankor, amikor a szocialistákkal meg­békélni nem akaró ötvenhatosok meleg ágyukban épp ....................................................... a másik olda­lukra fordul­tak. Röpkö­dés, gyilkoso­zás, pufajká­zás, pribéke- *************** zés, tojászápor kizárva. Párizs más! Ott nincs dühöngő, sér­tett, vagy magát sértettnek érző tömeg. Ott egy miniszterelnök - még ha ma­gyar és szocialista is - nyugodtan kime­het a temetőbe koszorúzni. Talán ezért döntött úgy Medgyessy Péter, hogy Pá­rizsban - maga mellé véve a nagyköve­tet - mégiscsak tart egy félhivatalos te­metői megemlékezést, a Pere Lachaise-i temetőben vagy két évtizede felállított Nagy Imre-emlékműnél. Amelyet mint tudjuk, Kádárék bosszantására emeltek akkori hazai ellenzékiek és nyugaton élő ötvenhatosok, s szó szerint emlék­műről van szó, nem nyugszik alatta senki. Az október 23-ai hazai megemlé­kezéseket a párizsi koszorúzásért itt ha­gyó miniszterelnök a hét hátralévő nap­jait - olvashatjuk a távirati iroda egy másik közleményében - ,, magán­program keretében a francia fővárosban tölti”. Hogy szerencsés-e, ha a kormányfő egyik legfontosabb, és pártja számára meglehetősen kényes nemzeti ünnepün­kön elutazik víkendezni, arról nem érde­mes meditálnunk. Megszokhattuk, hogy Medgyessy a szabadsága időpontjainak vagy helyszíneinek a kiválasztásában meglehetősen gyenge. Az már viszont elgondolkodtató, hogy férfias bátorságra vall-e, ha be- és lekiabálásoktól való félelmében nem tart hivatalos ünnepséget. Megteheti-e Ma­gyarország miniszterelnöke, hogy lopva, hajnali ködbe burkolózva rója le kegyele­tét ötvenhat áldozatai előtt? Megkerülhe- tő-e bármiféle indokkal a politikusi köte­lesség? Aligha. A vezető kormánypárt viszonya öt­venhathoz sokat és kedvezően változott. A jelek szerint azonban még egy lépést kell tenniük! Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu adású hírlapjában, a Nagyajtai Sport szí­nes tintával írt hasábjain. Hányszor, de hányszor trappoltam a hatalmas kira­katüveg elé, hogy megtudjam: sikerült-e pontot rabolni a legnagyobb rivális köpeci oroszlánbarlangjában?! ... Hiába tagadnám, még most is visz- sza-visszaálmodom magam a hatalmas gesztenyefa alá, a Kuttlik áruházhoz. Rossz álmom van, ha lemaradok a Nagy­ajtai Hírlap legújabb számáról. Ilyenkor kedvetlenül ébredek, sokáig sóhajtozom. Mit akarsz, vén szamár, két emberöltő tá­volságában? Minek az álmodozás ebben a korban, inaktív naplopó, a gyermekkori illúziók gyógyíthatatlan kergetője? Hi­szen Kuttlik Rudit már régen eltemették, adták hírül a testvértelepülés lakói: a bardóciak Mojszesz (Moyses) Friciről meg nem is hallottak. Azt meg aztán vég­képp meg kell mosolyogni, hogy köztisz­teletben álló öregemberként szerkeszti a Nagyajtai Hírlapot, és ráérős napjaiban szívesen marokkózik az unokákkal. Szász András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents