Békés Megyei Hírlap, 2003. május (58. évfolyam, 101-126. szám)
2003-05-03 / 102. szám
' ÜSliÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 2003. MÁJUS 3., SZOMBAT — 11. OLDAL ín ét vége Egy,,élhetetlen” kapitalista szerény, de konok küzdelme a megmaradásért Feltámadás Aradon, a magyar halál városában Beke György író, újságíró Erdély magyarlakta vidékeinek krónikása. Barangolások Erdélyben címmel hatrészes riportkönyvet írt Románia magyarjainak életéről, sorsuk alakulásáról. Legutóbb megjelent kötete — a negyedik a sorban — Bartók szülőföldjén címmel, bánsági körkép, tükör Arad, Temes és Krassó-Szörény megyékről. Alábbi írása akár kiegészítése is lehetne ennek, hiszen a szomszédos, a határon túli Körösközbe és Aradra kalauzol el bennünket. Beke György bemutatja, hogy a „magyar gyász városa” manapság megélénkült kulturális életével a „feltámadás városa” is. Névtábla a falu első háza előtt. Felül románul, alatta magyarul a helységnév, de pontosan egyforma betűkkel: Dorobanti - Kisiratos. Itt, a Fehér- és a Fekete-Körös által körülölelt kicsiny síkságon, a Béli-hegyektől, az Erdélyi Sziget hegység déli nyúlványaitól nyugatra, a magyar-román országhatártól keletre, több ilyen kétnyelvű feliratot láthatok. Simánd, Köröskisjenő, Var- ság... Ezek a névtáblák szemmel láthatóan újabbak, rajtuk a magyar helységnév szerényebben húzódik meg a román alatt. Almási Béla körorvos megmagyarázza az okát. Kisiratoson nyomban az 1989-es romániai változások után a falu népe úgy döntött: önhatalmúlag magyarul is jelöli a helységet. Mivel magyarok lakják Kisiratost, a nyelvek egyenlőségének ősi jogán ez jár nekik. A falutáblák olyanok, mint egyik-másik házon a homlokzati felirat: építtette ez meg az a gazda, nejével együtt. A falutáblák közös névjegykártyák, és a kisiratosiak szeretnek tisztesség szerint bemutatkozni. Szemben a paranccsal Csakhogy mikor Kisiratos szélén a kétnyelvű tábla megjelent, évtizedek óta először, Romániában erre még nem volt elfogadott törvény. Jött is a parancs Kürtös városának önkormányzatától — oda tartozik Kisiratos, most szeretnének önállókká válni —, hogy le a kétnyelvű táblával, azonnal! Az alföldi magyar falu lakói, a hajdani híres dohánykertészek az elmúlt nyolcvankét esztendőben megtanulták a kisebbségi túlélés törvényét. Ha szembeszállnak nyíltan a paranccsal, akkor hatalmi erővel távolít- ják el a rebellis névtáblát. Hogyne, leszerelik, üzenték a városházára. Addig mind szerelték, amíg nemrégiben megszületett a törvény, hogy ahol valamelyik nemzetiség lélekszáma a 20 százalékot meghaladja, ott az illető kisebbség nyelve is szabadon használható a köz- igazgatásban. Márpedig (említettem) Kisiratos magyar település, és a 20 százalék magyar megvan akkor is, ha Kürtös népességével összeadják. Nagyot változott az idő a Körösközben, amely tíz-húsz évvel ezelőtt a félelem, a dermedtség vidéke volt magyar lakóinak. Most érezni a feltámadást. Felpezsdült a magyar művelődési élet. Könyveket jelentetnek meg helyi értelmiségiek, tanárok, orvosok, folkloristák. Azon a. vidéken, ahol magyar könyv utoljára 1944-ben jelent meg, a Kölcsey Egyesület híres „fecskés könyvek” sorozatában! Nagyzerénden szíves szavú felhívásokkal invitálják az erre járókat állandó képzőművészeti kiállításukra, a nevezetes Zeréndi Képző- művészeti Múzeumba, amely még a diktatúra idején alapíttatott, de mostanáig rejtekeznie kellett. Egyedülálló a maga nemében: az egyetlen képtár faluhelyen, a legnagyobb erdélyi magyar festők műveiből... Magyarpécskán három emléktáblát avattak, ide kötődő hajdani magyar jelességek emlékezetére. Itt született Klebelsberg Kunó gróf, a legendás kultuszminiszter, ezer tanyai iskola építtetője. A római katolikus templom falán márványtábla Kálmány Lajos folklórgyűjtő pap emlékét idézi: itt volt az első szolgálati helye. Pécskán született Ormós Zsigmond, a 19. századi író és művészettörténész, akadémikus. Dél-Alföld magyar népe, négy évtizedes némaság, félelem, rejtőzködés, lemondások és csüggedések után kezdi megtalálni legjobb önmagát. Nagyok a lépései, sok a bepótolni valója. Arad újra központi szerepben Arad városa, a megyeszékhely elöl jár az ébredésben és ébresztésben. A Szabadság-szobor, amely egykor a város főterén állott, most Arad központjában, a Minorita templom kertjében szétszedett állapotában várja újbóli felállítását. Fontos az, hogy kiszabadult 1925 óta tartó várbeli fogáságából. Leginkább meglep és örömmel tölt el, hogy merész öntudattal újjászervezik a százötven esztendős történetet maga mögött tudó aradi állandó magyar színjátszást. Abban az épületben, a főtéren, ahol most a román társulat játszik, 1820-ban az aradiak Dérynének tapsolhattak. Liszt Ferenc koncertezett itt 1848-ban. A színház kicsiny múzeumában őrzik azt a zongorát, amelyen a magyar virtuóz játszott. A második világháború után bomlott fel végképp az állandó aradi magyar színtársulat. Később Temesváron magyar színház alakult — megvan ma is — , a kulturális élet irányítói úgy képzelték el, hogy a temesváriak rendszeresen játszanak Aradon is, és ezzel mind a két város magyarságának igényeit kielégíthetik. Egyébként volt olyan időszak a diktatúra életében, amikor Arad körzete — raj ónnak nevezték — Temesvár tartományhoz tartozott. Úgy tapasztalom most, hogy megfordult az irány. Arad vállalta magára a tágabb vidék magyarságának napi tájékoztatását, szellemi igényeinek kielégítését. Míg Temesvárott, a hajdanán fontos, legendás sajtóvárosban már csak magyar hetilap jelenik meg, addig az aradi Nyugati Jelen címlapján azt hirdeti, hogy „megjelenik Arad, Fehér, Hunyad, Krassó-Szörény és Temes megyében.” Teljesen újjáalakított épületben, legmodernebb berendezésekkel szerkesztik és nyomtatják a lapot. „Jelen Ház” a neve, nemrégiben avatták fel, mégpedig a 2002-es magyar sajtónapon. Külön ünnepe van évente az aradi magyar újságnak. Ezen osztják ki a Böszörményi Zoltán riportverseny díjait. Országos irodalmi esemény ez, minek biztos jele, hogy már Aradon jóval túlhullámzó vita is támadt körülötte. Ebben a „Jelen Házban” nyílt meg tavaly újra az állandó magyar színház. Saját gárdájukon kívül Békéscsabáról - „a szomszédból” — szerződtetnek vendégszínészeket a bemutatókhoz. Újjáélesztett hagyományok Új sajtószékház, új színház - az újságírás és a művelődési élet szűk esztendeiben? Mi ennek a magyarázata? A feltámadt magyar önművelési igény, a nemzeti öntudat erősödése, és az, hogy mindeme nemes törekvések találkoztak egy vállalkozó nagylelkűségével. Valamikor, az ötvenes években az akkori helyi napilapnál, a Vörös Lobogónál dolgozott egy Böszörményi Zoltán nevű kolléga, Simánd község szülötte, Arad neveltje. Riportokat közölt, amíg engedték. Én már korrektorként ismertem meg. A napi robot mellett a költészetről álmodott. Csak 1989 után vehetett ismét tollat a kezébe, és csupán egy évtizedre. 1999-ben a sors ütötte ki kezéből a tollat. Fia, szintén Böszörményi Zoltán, egy Nyugatot megjárt, élelmes vállalkozó, akinek több országban vannak érdekeltségei, úgy kívánja kimutatni szeretetét édesapja emléke és a szülőföldje iránt, hogy jövedelmének egy részét az aradi magyar művelődési hagyományok feltámasztására fordítja. Ő emelt méltó hajlékot az aradi magyar újságírásnak és színjátszásnak. Ő hirdette meg az évente ismétlődő „Simándi Böszörményi Zoltán riport- pályázatot.” Manapság annyi szomorú történetet hallhatunk tülekedésről, kalandorkodásokról, korrupcióról, önzésről, a globalizáció átkairól. Jólesett, hogy egy aradi ünnepi estében kezet szoríthattam egy ilyen „élhetetlen” kapitalistával, szerény, szinte alázatos, de konok mecénással. Aradot joggal nevezik a magyar gyász városának, a 13 mártírtábornok vesztőhelye miatt, a magyar halál városának, ahol nincs már jövője a magyar kultúrának. De Arad jó néhányszor bizonyította, hogy a feltámadás városa is. Költő szülötte, Tóth Árpád - akinek tiszteletére a minorita kultúr- ház előcsarnokában 1995-ben bronz emléktáblát helyeztek el - így vallott róla: „Ó, fájó büszkeségem / S vigaszom, Arad” Beke György Kalandvágy Böngészem a statisztikai hivatal összehasonlító táblázatát az alkalmazásban állók múlt évi, havi nettó átlagkeresetéről. Külön rovatban a fizikai foglalkozásúak adata, másikban a szellemieké, végül a harmadikban valamennyi foglakoztatotté együttesen. Kezdem a legtetején, a legmagasabb jövedelműeknél, naná, hogy a budapestieket találom ott. Aztán haladok lefelé, egyre lejjebb, a,, földszintet” is elhagyom, már a ,,pincében” botorkálok, míg végre rábukkanok szeretett megyénkre - a legutolsó helyen. A fizikai foglalkozásúak mifelénk átlagban havonta nettó 51 669 forintot vágnak zsebre, közel ötszázzal kevesebbet, mint a sorban előttünk álló nógrádiak, s majd' 14 ezerrel kevesebbet, mint a fővárosiak. A szellemi foglalkozásúak pozíciója sem jobb, havi nettó 81 691 forintos átlagjövedelmük ...................... sz intén az utolsó helyhez elegen- Ez baj, wÁbség k& nasy°n nasy baj! annyi, hogy ................ ők a JászNagykun-Szolnok megyeiek sarkát ,.tapossák", s hogy az ország szívében dolgozó szellemiek 38 ezerrel keresnek többet náluk. Ez természetes - mondják a pestiek -, hisz mifelénk, vidéken (értsd: faluhelyen) megterem minden. Hogy mi minden, s mennyiért, azt jól tudják azok, akik tavasztól őszig a hétvégeken ásót, kapát vesznek a kezükbe, hogy túrják a földet a ház körül vagy a ,,hobbiban”, miközben fővárosi honfitársaik ezalatt ,,plázáznak", moziznak, múzeumba, színházba mennek. A panellakásban élőkről, mint igazi ,, echte" falusiakról nem is beszélve, akik annyiban különböznek a ..központbeliektől”, hogy mondjuk nem a budaörsi, hanem a csabai Tescóba járnak bevásárolni - ugyanannyiért. A tény ettől még tény marad: utolsók vagyunk a jövedelmi listán, a legutolsók. Ez baj, nagyon nagy baj! Nem lenne akkora, ha látnánk a kibontakozást, a felcsillanó jövőt, a fényt az alagút végén. De amit látunk, az egyelőre egy szembe robogó 424-es, Truman-gőzös vagy Ward-Leonard villanymozdony reflektorfénye. A héten valami elmozdult: a kormány területfejlesztésre idelökött másfél milliárd forintot. A felkapaszkodáshoz kevés, a lecsúszás megállításához talán épp elég. Sokkal többre nem futja belőle. Márpedig ahhoz, hogy felzárkózzunk az országhoz, még több pénz kellene. Amiből jobb utakat, több munkahelyet és jobb közérzetet lehetne teremteni. A megyének jövőt ugyanis csak az itt élők adhatnak! Feltéve ha maradnak. Az életkorátlag azt mutatja, egyre többen akarnak jobban élni, s mivel erre csak másutt van remény, elmennek. Maradnak az idősek, a megszállottak, a reménykedők. Mi, valamennyien, akik szeretjük a kalandot. Árpási Zoltán Az aradi állandó magyar színház nyaranta szabadtéri előadásokat tart a Jelen Ház udvarán Kiss László Tartozom egy vallomással ,,Csak ne innának annyit az emberek!" (Teri mama) Jaj,_ hogy is kezdjem, hogy magyarázzam! Szóval, arról van szó, az a gyanúm, alig merem bevallani, velem is bajok vannak. Nem járok lakótelepi italmérésekbe. Sörözőkbe járok. De mostanában tényleg, mintha valamitől gyötrődni látszódnék. Vagy úgy érzem, nem tudom. Amit tudok: az emberek általában egyetemista korukban kapnak rá arra, hogy vizsga után megigyanak egy sört. Van, aki idővel feledi ezt a szokását, és már a harmadik alkalommal az ágyat választja a gyéren világított klub helyett, kikölcsönöz egy filmet, metál zenével nyugtatja az idegrendszerét, míg mások, ha, mondjuk, nyelvtörténet szigorlat után métáit kéne hallgatniuk, de nem csak úgy, egyszerűen, hogy: hazamennek, sarokba hányják a jegyzeteket, fölteszik a vaskos fülhallgatót, s Miki egérként álomba merülnek, hanem úgy, hogy a délre már részeg albérlőtársak kényszerítik őket erre, hárman lefogják, a nevető negyedik pedig rászorítja fülükre a fejhallgatót, nos, ők alighanem idegösszeroppanást kapnának, ezért inkább mindjárt a kocsmában kötnek ki, ahol kulturáltan el lehet beszélgetni a többiekkel. Van olyan is, aki soha nem végzett semmilyen egyetemet, de tökéletes alkalmazkodóképességről tesz tanúbizonyságot, valahányszor kocsmai társalgásra kerül sor. Én ezt az utóbbi fajtát ismerem inkább. Roskay Gáspárt, akinek verseiben az istenek varjakkal hógolyóznak, és némán fázik a táj, az álmodozó költőt, aki lakótelepi kocsmákban üti agyon az időt, és mogorva, mint egy másnapos alispán. Csökönye Zoltánt, a sálas esszéistát, aki örökké egy lakótelepi kocsmában vesztegel, és A walesi bár- dokat szavalja, de nem az Arany János- félét, hanem azt, amelyiket a szomszédjuk, Szabó Feri írt. Bertalan Pistit, aki lakótelepi kocsmákban tölti a délelőttöt, és bajusza helyén telt hernyót visel, ezért kapcsolatai többnyire időnek előtte futnak zátonyra. Klitorisz Márton tisztelendő urat, aki megveti az irodalmárokat, ezért tér be a lakótelepi kocsmákba, és ordít, mint egy vőfély, de nem azt, hogy éljen a kultúra, úgyhogy bajosan lehetne pallérozott elmének nevezni, ráadásul akárhogy töri magát, nem von glóriát feje fölé a füst. Kormos Vilmost, aki mintha túlzásba vinné az Oravecz- rajongást, éjszakánként nem bír aludni, rendszeresen Szajlával álmodik, ezért sarok? mostanában inkább le sem fekszik, lakótelepi kocsmákban húzza meg magát, Lenint forgatva, hátha elmúlik a varázs, az áprilisi téziseket, latinul, a második kiadást, amit görögből fordított Vulgata, a szentjeromosi szandálos kurtizán. Szindbádot, a legjobb gyulai írót, aki, ha kedve van, éjt nappallá tesz, de legszívesebben lakótelepi kocsmákban szopogat, kólát: rummal, vagy puncsot: lábbal, mellel, hajjal, otthon. Gőte Anti bácsit, aki nem nagyon foglalkozik irodalommal, semmivel sem foglalkozik, szőlőbe jár, meg lakótelepi kocsmákba, és csak késő este tér haza, és barátságtalan ember hírében áll, olyanéban, aki már csak a tócsával folytat párbeszédet, anyád, ha összecsaptál. Ismerek olyat, aki túlzásba viszi a gondolkodást, és ez nagyon meglátszik rajta, olyat, alti megijed a saját árnyékától, aki ülve hugyozik, és aki állva, olyat, aki mindeme tudja a választ a Legyen Ön is milliomos-ban, aki a kocsmában nagyon ért a focihoz, és olyat is, aki nem, egyáltalán nem ért hozzá, sőt a kocsmáknak még a szagát is utálja, ezért reggelente a nappaliban folytatja az ivást, amit általában este, a dolgozó- szobában kezd el. Jaj, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam! Szóval, arról van szó, hogy csaknem mindenkit ismerek, kérem szépen, és lehet, hogy tévedés, nem tudom, de az a kétségbeejtően őszinte érzés, az a megkérdőjelezhetetlen ráébredés mar- dos és gőzölög, itt, legbelül, a lelkem mélyén, hogy, bár még csak egy verses regényt írtam, a Petőfi és a barguzini nőket, de, és most tényleg bizonytalankodom, hogy meg merjem-e osztani bárkivel is a tényt, hogy tudniillik az a nyomasztó sejtelem támad bennem nap mint nap, az a furcsán bonyolult és kusza sugallat, vagy hogy is mondják, és most töredelmesen bevallom, óh, torkomban érzem a májam, az a zavarba ejtő, mégis hízelgő gondolat, az a vegytiszta, lepárolt felismerés, hogy azért történhet itten bármi, mégiscsak én vagyok a legnagyobb költő!
