Békés Megyei Hírlap, 2003. március (58. évfolyam, 51-75. szám)
2003-03-08 / 57. szám
2003. MÁRCIUS 8., SZOMBAT - 11. OLDAL Christian Schittenhelm: a musical már nem az én személyes tulajdonom, hanem a színészeké A francia zeneszerzőnek tetszett a Da Vinci magyar változata Magyarországi premier volt a múlt pénteken a Jókai színházban: Christian Schittenhelm francia zeneszerző Da Vinci című musicaljét Párizs után először Békéscsabán játszották. Az előadást Konter László igazgató rendezte, a díszletet Székely László, a jelmezeket Papp Janó tervezte, a koreográfiát Gajdos József és Ménich Gábor készítette. A bemutatóra ellátogatott a zeneszerző is, akivel az előadás után beszélgettünk. Szokatlan a Da Vinci bemutatójára hívogató plakát és színházi műsorfüzet, hiszen a zenés műfaj esetében legalább két nevet szokás emlegetni: a zeneszerzőét és a szövegíróét. A legelőször 2000 júniusában bemutatott darab kritikáiból azonban kiderül, hogy nem mindenütt; a francia musicalszerzők nemcsak komponálnak, partitúrát írnak, hanem dalszövegeket is, történetet a darabhoz viszont nem. Christian Schittenhelm saját művét megrendezte, CD-re énekelt zeneszámokat, de még játszott is az előadásban: a nyitóképben a Louvre tárlatvezetője volt (a békéscsabai előadásban a Da Vincit alakító Szomor György játszotta ezt a szerepet is), majd pedig Botticelliként lépett fel. Sokoldalú, igazi reneszánsz figura — manapság. A hazai színházi hagyományokat, szokásokat figyelembe véve azonban jó ötletnek és szerencsés vállalkozásnak bizonyult, hogy Pozsgai Zsolt (a Jó kai színházban háziszerző és rendező) nemcsak fordította a francia dalszövegeket, hanem szép történetet is írt Konter László direktorral, a produkció dramaturgjával és rendezőjével közösen. A francia szerző műve Pozsgai Zsoltnak köszönhetően „landolt” éppen Békéscsabán. Mint kiderült, Pozsgai és Schittenhelm két évvel ezelőtt talál kozott Hamburgban, ahol azonos színházi ügynökséghez tartoznak. A francia zeneszerző és a magyar drámaíró összebarátkozott, és az akkor éppen Párizsban játszott musical zenéjét Pozsgai megkapta kollégájától, aki azt átadta Konter Lászlónak. A revümusical megtetszett a csabai direktornak. Ennyi tehát az előzmény, utána következett az együttműködés, aminek eredményeképp megszülethetett a Da Vinci című musical magyarországi bemutatója. — Gondolom, nem véletlen, hogy Leonardo da Vinci, a reneszánsz korának egyik legcsodálatosabb egyénisége, művészfejedelme a maga hányatott sorsával és páratlan sokoldalúságával alkotásra ihleti még a jelenkor szerzőit is. Vajon olyannak látta-e műve békéscsabai változatát, amilyennek elképzelte, megálmodta? Elégedett-e a Da Vinci magyarországi bemutatójával? - kérdeztem a francia vendéget. — Teljes mértékben! — válaszolt határozottan Christian Schittenhelm. — Mélyen megérintett, magával ragadott mindaz, amit itt ma este láttam. Különösen a tervezők és a rendező munkája tetszett. Minden újdonság, amit a magyar művészek változtattak az eredeti elképzeléshez képest, az előnyére vált az előadásnak, csupa jó ötlet, hatásos. S amit még nagyon fontosnak tartok: a szereplőknek sikerül behozni a játékba Párizsból eredeti német névvel? — Eredeti német neve ellenére francia, de kiválóan és szívesen beszél angolul, aminek különösen örülök, hiszen tapasztalataim szerint ez a ,,nyitottság” honfitársairól nem mindig mondható el... — Francia vagyok, a család Elzász-Lota- ringiából, Német- és Franciaország határvidékéről származik. A nagyszüleim németek voltak, Wittenbergben éltek. Talán az elzászi emberek eleve magukkal hozzák egy kicsit a többnyelvűséget és a különböző nemzeti kultúrák iránti fogékonyságot... egy másik musicalben. Akkor Konter direktor úr említette, hogy ki lehet majd Mona Lisa és Da Vinci. Egyetértettem a javaslataival.- Mint zeneszerző, hogyan indal saját műve premierjére? Határozott elképzeléssel, amit mindenáron viszont akar látni, vagy inkább szereti a meglepetéseket? A szerzők mely csoportjába tartozik?- Az utóbbiak közé: a meglepetéseket szeretem. Persze a kellemes meglepetéseket, nem a kellemetleneket, a rosszakat. Nem jellemző rám, hogy előtérbe helyezném saját személyemet. Én megírtam valamit, az a mű készen áll, és onnantól kezdve már nem is az én személyes tulajdonom, hanem a színészeké. Amit viszont a színészektől elvárok, az mindazt az érzésvilágot, amit a Da Vinci színre állításával zeneszerzőként el akartam érni. — A párizsi szereplőkkel összehasonlítva mi a véleménye a békéscsabai és a budapesti színészekről?- Remek csapat! Kiemelném, mert nagyszerűnek tartom a Mona Lisát alakító művésznőt (Paczuk Gabi). Egyénisége, hangja kiválóan alkalmas a szerepre, alakítása hiteles, ahogyan Da Vincié is (Szomor György).- Ismerte, látta már korábban is a színészeket?- Tavaly, amikor tárgyaltunk a bemutatóról, már jártam Magyarországon, és Békéscsabán láttam néhány most is fellépő színészt az érzelem, az érzékenység, ezt kell az előadásban hozzáadniuk a darabhoz. S ha ez megtörténik, én tényleg teljesen elégedett és hálás vagyok. — A ma esti premier azt is bizonyítja, hogy a művészet, a színház kiválóan alkalmas arra, hogy az országhatárokon felülemelkedve, Európa és a nagyvilág távoli tájait, kultúráit közelebb hozza egymáshoz, megörvendeztetve a közönséget külföldi szerzők műveivel.- Pontosan. Hálásak lehetünk a hamburgi ügynökségnek, amely éppen ezt a közvetítést tekinti legfontosabb feladatának, hogy találkozási pontokat teremtsen a különböző nemzeti kultúrák között. Úgy érzem, nekünk itt ma este sikerült ilyen értelemben valami közöset, tartalmasat felmutatni.- Gondolja, hogy az együttműködésnek lehet folytatása? — Rajtam biztosan nem múlik. Sőt, örömömre szolgálna! Niedzielsky Katalin Musicaljét rendezte, CD-re énekelt számokat, játszott az előadásban (a Louvre tárlatvezetője és Botticelli) Icipici könnycsepp Kezdte a számítógépeket gyártó IBM, majd folytatta az audio berendezéseket készítő japán Kenwood, végül jött az autóbuszokat építő Ikarusbus. Az amerikaiak 3700, a japánok 200, a magyarok 270 dolgozónak mondtak fel gazdasági nehézségek, gyárbezárás vagy egyéb okok miatt. Mindhárom gyár székesfehérvári, az ott élőknek szereztek örömet amikor odatelepültek, s szállítják most a bánatot, amikor elbocsátanak. Alig pár hónap alatt összesen több mint négyezren kerültek utcára. Rossz hír, nagyon rossz, a lapok fel is kapták mindegyik esetet, címlapra került Székesfehérvár, a magyar Szilíciumvölgy köz- ♦«•♦••••••♦••«♦•• mirüegy A ROSSZ hÍT, tízezer (!) UagyOTl TOSSZ, vállalatnak helyet adó amerikai informatikai és ipari terület után elnevezett térséget többen már- már katasztrófa sújtotta vidéknek minősítették. A munkaügyi miniszter is megszólalt, intézkedett, ígért, vagy te- hetetlenkedett - kinek-kinek ízlése és politikai hovatartozása szerint. Ne tagadjuk, mindenkit megráz, ha belegondol azoknak a családoknak a sorsába, akiket az elbocsátások érintenek vagy akiket annak szele megcsapott. Az egyéni sorsok mögött azonban észre kell vennünk a térség jellemzőit, és az egyes megyék közötti különbségeket is. Ettől kezdve a politikusok és a sajtó sopánkodása, illetve rokonszenve más megvilágításba kerül. A legutóbbi statisztikai évkönyv adatai szerint a regisztrált munkanélküliek száma 2001 decemberében a mintegy 430 ezres lélekszámú Fejér megyében 11 793, a 400 ezres Békésben viszont másfélszer annyi, 17 814 volt. Ha a megyék lélekszáma közötti különbséget elhanyagoljuk, Fejérben több mint hatezer embernek — ma divatos szóhasználattal élve: munkavállalónak - kellene elveszítenie a munkahelyét ahhoz, hogy a dunántúli térség ott tartson, ahol mi. Természetesen ne veszítsék el az ottaniak az állásukat, mert a mi helyzetünk attól egy kicsit sem lesz jobb. De az mégiscsak elgondolkodtató, hogy egyetlen politikusnak, egyetlen országos lap vagy médium újságírójának sem jutott eszébe a Székesfehérvárért hullajtott krokodilkönnyek közepette, hogy értünk is ejtsen egyetlen könnycseppet. Csak egy icipicit. A székesfehérváriak és persze a Fejér megyeiek elvesztettek valamit. A létbiztonságukat, a munkalehetőségüket. Az itt élő mintegy 18 ezer Békés megyei még a reményeit se tudja elveszíteni, nemhogy a létbiztonságát vagy a munkalehetőségét. Nekik olyan nincs. Ők csak a reménytelenséget ismerik. Tőlük még azt az icipici könnycseppet is sajnálják. Árpási Zoltán •Barka' 5aro(é Kiss László A házinénin nem lehet elmenni A házinéni mindig rosszkor jön. A múltkor is. Egyedül vagyok otthon, épp az övem igazítom elővigyázatosan, oldani a szűnni nem akaró szorongáson, mikor csöngetnek. Kinyitom az ajtót; a falhoz lapulva, lesütött szemmel áll. Nem akarok én itten zavarogni, mondja, csak a pénzért jöttem. Meg a múltkor is. Épp a lekvárt nyitom a konyhában, mert a csajom már nyújtózkodik az ágyon, selymesen fénylik az eper ízű tanga, mikor csengetnek. Az ajtóban ő áll, szégyenlősen, összehúzódva a fal mellett. Nem akarok én itten zavarogni, néz rám, bocsánatkérő szemekkel. Meg a múltkor is. Épp a lakást takarítom, mert leléptek a haverok meg a csajok, harapni lehet a parfümöt, sápadt nyuszika ébredezik a kádban, mikor csengetnek. Nem akarok én itten, mentegetőzik. Gondolkodóba estem, mi a fenének mondja ezt mindig. Hogy jó lenne már elmenni ezen a nőn, a házinénin. Hogy tudjam már meg, mit akar. Dühbe jöttem. Mondtam a többieknek, ideje lépni; most már igazán látni akarom, ahogy zavarog! Egyik este, ahogy komótosan előszámláltuk a lakbért, ő meg követte a szemével, egyikőnk, mert gyötörte a görcs, kínosan feszengeni kezdett. Nem akarok én itten zavarogni, mosolygott kedvesen, a házinéni, mire nem bírtam magamba fojtani a dolgot, és elképzeltem, mert tényleg olyan volt már a helyzet, hogy be kellett következzék a zavargás, mert tovább már aztán tényleg nem lehetett feszíteni a húrt, tele volt a pohár, úgyhogy elképzeltem, ahogy zavarog. Hogy komótosan előszámláljuk a lakbért, ő követi a szemével, feketén bólogat, de egyszer csak felpattan, egész testében megrázkódik, a haja ide-oda csapdos, fülbevalói összekoccannak, akkorát rázkódik, na, kezdődik a zavargás, nyugtázom, bár még nem vagyok biztos a dologban, de a házinéni már rázza lefele magáról a bőrdzsekit, elrúgja az útból a fotelt, amin felszakad a varrás, ettől indulatba jön, és nagyobb vehemenciával folytatja a zavargást, kör- be-körbe rohangál a szobában, közben hevesen rázkódik, nekicsapódik a szekrénynek, nagyot koppan, amitől meginog a tévé, közben felrúgja a gitárt és keményen beletapos a húrokba, aztán ráveti magát a díványra, négykézláb áll és bestiális hangon hörög, végül csuklik, le-föl hullámzik a teste, a köldöke kikandikál, a dívány sarkát nyalogatja, de egyszer csak felpattan, lerúgja a cipőit és kirohan az előszobába, tapicskol az elhasznált linóleumon, hej, a mindenségit, végre zavarog, gondolom, és szaladok utána, fel tetszik fázni, bazmeg!, kiabálom, és a konyhában folytatja a zavargást, a szendvicssütővel bezúzza az ablakot, majd a falnak veti magát, de akkor megakad a szeme a konyharuha alól kikandikáló serpenyőn, megragadja, és végigsújt a befőttesüvegeken, pereg a millió apró gyöngyszem a sparhelt körül, és újra csak megrázkódik, meg- tántorodik, nekizuhan a konyha- szekrénynek, kiszakad az összes fiók, valaki csenget, többször is, de a zavargás már megállíthatatlan, kicsapja a földre a hagymás babot, belegázol, hanyatt vágódik és fetreng a babban, csupa gánya minden, majd fókamászásban, ahogy tornaórán tanulta, visszakínlódja magát a nappaliba, közben röfög, amivel azt akarja mondani, hogy ő, így, ahogyan zavarog, ő most egy állat, és hogy nem tud magáról, ösztönködik, és ahogy visszavánszorog, megkapaszkodik a kanapé sarkában, de menthetetlenül összenyaklik, és pihegve nyúlna el, nem akarok én itten, szemei behunyva, amikor ölembe veszem a fejét, ritkás, őszülő fekete haját simogatom, miközben komótosan leszámolom kezébe a lakbért, és gyengéden sugdosok a fülébe, ritka nagy perdita vagy te, csicsike, ritka nagy perdita.
