Békés Megyei Hírlap, 2003. március (58. évfolyam, 51-75. szám)

2003-03-01 / 51. szám

2003. MÁRCIUS 1., SZOMBAT - 11. OLDAL Ki ásta ki a csatabárdot Somogy vármegyében? Taszárról jelentjük: minden a legnagyobb zűrben! A Somogy megyei Taszár jellegze­tessége, hogy az ország egyik leg­jellegtelenebb települése. Olyan hely, ahol igazán a madár sem jár, helyettük Chinook és más, harcias gépmadarak vidám berregése tölti be a légteret. A falu északi szegleté­ben pedig megcsodálható a mintegy három méter magas betonfallal és szögesdróttal körülvett támasz­pont, mely a történelem szeszélye folytán immár a harmadik urat szolgálja. A fenti sorokat szlovákiai magyar újságírók vetették papírra. A pozsonyi Uj Szó munkatársai a közelmúltban felkerekedtek, hogy megnézzék, mi újság Taszáron. Amit láttak, hallottak, tapasztal­tak, riportba foglalták. írásuk — amelynek további részét alább ol­vashatják — nem tanulság nélküli. Aki ma Taszáron betér Nacsa Józsi Hörpintöjébe, számoljon azzal, hogy onnan rövidesen Id lesz ebru- dalva. No nem a harcias kedvű taszári legények - akik mint bebizo­nyosodott, minden esetben a konf­liktusok békés megoldását keresik -, hanem a rend felkent őrei által. — Plízjórdokumencc — állnak meg az asztalunknál, mielőtt a csehó szőke pincérnője kihozhat­ná a kávét. Amint idegen rendszá­mú gépkocsinkkal behajtunk a fa­luba, máris a nyomunkba szegőd­nek, nagyon helyesen következtet­ve ki, hogy nyilván nem idevalósi­ak vagyunk. Négy, állig felfegyver­zett rendőr kísér a kocsihoz; kis­vártatva újabb járőrkocsi érkezik, további négy rendőrrel. Igazoltató­ink száma így nyolcra szaporodik, ami - tekintettel arra, hogy két idegen riporter személyazonossá­gának megállapításáról, illetve szándékainak megtudakolásáról van szó - igen helyénvaló elővi­gyázatosságra vall. Fő a rend. „Vallatásunk” rejtői magassá­gokban szárnyal, ami azt jelenti, hogy Fülig Jimmy sem csinálná különbül. Valahogy így: — Milyen szándékkal érkeztek? — Békéssel. (Sanda tekintet.) — Azt kérdem: mit keresnek Taszáron? — Csak szétnézünk. — Merrefelé? — Faluszerte. — Tudják, hogy a támaszpont körüli háromszáz méteres körzeten belül tilos a fényképezés? — Nem is tudtuk, hogy itt támasz­pont is van... (Újabb sanda tekintet.) A hang- és képrögzítő eszközök tüze­tes átvizsgálása, a gépkocsi utas- és rak­terének megtekintése, valamint a motor­házban tett látogatás után a rend őrei az „abszolút veszélyeséből a „fölöttébb gyanús” kategóriába sorolnak bennün­ket, majd utunkra bocsátanak, megje­gyezve: „De semmi fényképezés!” A Hörpintő közönsége mindezt az ablakból nézi végig. Nem mintha érde­kelné őket, mi fog történni, hiszen meg­szokták már a hasonló helyzeteket..., de mégis, valamivel agyon kell ütni az időt. — Bennünket senki nem figyelmezte­tett, amikor átléptük a határt, hogy Ma­gyarország hadban áll — dobom fel a té­mát, és valóságos lavinát — vagy panaszáradatotf?) — indítok el vele.- Ez megy itt hetek óta - tudjuk meg az egyik törzsvendégtől -, elül­döznek innen mindenkit, aki bejön.- Bezárom a bótot! - tódítja a tulaj. — Ha tudtok vevőt, szóljatok! Rövid egyezkedés következik az irányárat illetően, majd ismét mély hallgatás. Ezt egy következő törzs­vendég érkezése töri meg, aki - lévén Bálint-nap - csokorral a kezében je­lenik meg. Miután közli, hogy az asz- szonyának szánja, a törzsközönség részéről az amerikai kultúra és az azt majmolók hangos méltatása hangzik el, a szódáskocsis-szótár erősebb ki­szólásaival fűszerezve. Valami azt súgja: nem szeretik itt az amerikaia­kat...- Tudjátok, több mint hatvan éve itt van ez a támaszpont — fog kis hely- és hadtörténeti előadásba a Hörpintő kor­látlan ura. — Kezdetben a magyar hadse­reg állomásozott itt, aztán meg az oro­szok. Na, őket legalább nem látta az em­ber. Ha rájuk jött a lövöldözhetnék, ki­masíroztak az erdőbe, durrogtattak, rob- bantgattak, aztán egy darabig megint csend volt. Küencvennégyben, amikor idejöttek az IFOR-katonák, még örültünk is nekik, hiszen munkát hoztak a faluba, kijavíttatták az utakat, és ment az üzlet is. De most, hogy itt vannak ezek az ira­kiak, úgy érezzük magunkat, mintha ostromzár alatt állnánk. Meg aztán azt se tudjuk, kik ezek, hányán vannak, mire képezik itt ki őket. Nem tudhatom, nem terroristák bujkálnak-e a kertem alatt. Teljes bizonytalanságban élünk... A nagybetűs élet mindig kint zajlik - a tereken, az utcákon. Vagy éppen a sztriptízbárban. Bár a Taszártól alig tíz kilométerre fekvő megyeszékhely, Ka­posvár egyetlen, ma is üzemelő vetkő- ző-táncos szórakozóhelyén nem tipor­ják el egymást az említett könnyed mű­faj iránt olthatatlan szenvedéllyel égő férfiak. Nagy reményünk, hogy a szóra­kozó amerikai katonáktól tudjunk meg valamit a taszári betonfal mögött zajló kiképzésről és készülődésről, a belépés pillanatában szertefoszlik. Egyetlen amerikait találunk a helyszínen - egy cég képviselőjét, aki krónikus tűzhiány- ban szenved, és ez okból tizenöt per­cenként kéri el a gyújtómat. Végül neki­adom, hadd örüljön. Helyzet van „Valaha élénk éjszakai élet zajlott itt” - tudjuk meg Gamsz úrtól, a lokál tulaj­donosától. „A kilencvenes évek máso­dik felében az IFOR-katonák komoly forgalmat biztosítottak a város hat ha­sonló bárjának. Aztán, a boszniai hely­zet rendezését követően elmentek. Ma egyedüliek vagyunk a piacon, de - mint látjátok - a forgalom nem túl nagy. Az elmúlt hetekben pedig a foko­zott óvintézkedések bevezetését köve­tően a város szinte valamennyi vendég­lője szinte kong az ürességtől. Képzeljé­tek csak el: szórakoztok valahol a barát­nőitekkel, és egyszer csak leáll a zene, berobban nyolc-tíz kommandós, és mindenkit igazoltat. Egy óra múlva pe­dig újra. Nincs ez így rendjén.” Ezen a véleményen vannak a lányok is, akik ugyan becsülettel végzik mun­kájukat, de érezhetően hiányzik belő­lük a meggyőződés. Mert bizony nem lehet csak úgy siklani a fényes fémrú­don. Nórika, aki éppen ráér, végül is az orgazmus mellett dönt. Pontosabban magába dönt egy Orgazmust, ami egy tetszetős koktélféleség errefelé. Majd arról mesél, a világ mely részein csillan­totta meg tehetségét és bájait a nagykö­zönség előtt. Mexikóig tudtam követni. Nem várt meglepetést hoz a követke­ző reggel. Bár napok óta tartjuk a kap­csolatot a hivatalos szervekkel, vala­mint a támaszpont sajtófőnökével, vé­gül is a városi hivatal portásától tudjuk meg, hogy az emeleten éppen magyar­amerikai találkozó készül. Elérjük még a kezdést, és itt jön a másik meglepetés, mely a felismerés erejével hat: a város­atyák ugyanannyit tudnak a taszári bá­zison folyó munkáról, mint mi! Ez az a pont, ahol eldöntjük: már semmin sem lepődünk meg. A találkozó után kórházlátogatás kö­vetkezik. Ennek lényege, hogy az ame­rikai hadsereg katonái felkeresik a gyer­mekosztályt, és ajándékokat osztanak szét az apróságok között. Ez persze jó alkalom arra, hogy megmutassák, nem közömbösek a számukra idegen nép fi­ainak és leányainak sorsa iránt, vala­mint lehet fényképezni is, és cikket írni, kidomborítva az US Army humánus jel­legét. A gyerekek örülnek nekik; őszin­tén szólva azért nekem sem lett volna mindegy, ha két-három évesen igazi, élő négert láthatok. Mi jöhet még? A nap fénypontja azért mégis az ameri­kai hadsereg taszári szóvivőjével, Stern őrnaggyal való találkozás. Az őrnagy igazi amerikai, valahonnan a napsütöt­te Floridából. Annyira laza, hogy majd széthullik; miközben arról beszél, hogy a hadsereg az amerikai kultúrát is el­hozta Kaposvárra és környékére (ez kü­lönben valóban így van, mert tényleg épült egy McDonald's gyorsétkezde a városban), minden igyekezetével azon van, hogy kis zsebkésével kicsinosítsa a körmeit. Beosztottja, a Báli szigetéről származó Kwan kapitány kicsit feszé­lyezve érzi magát; a keleti kultúra való­színűleg még nem veszett ki belőle nyomtalanul. A végeredmény egy mon­datban összefoglalható: az Egyesült Ál­lamok kongresszusa által e célra elkülö­nített kilencvenhétmillió dollárból a magyar kormány által jóváhagyott hat hónap alatt mintegy háromezer iraki önkéntest fognak kiképezni. Ez minden, amit a Taszáron uralko­dó hadiállapot kapcsán kideríthető. A többi szigorúan titkos. Idekívánkozik azonban még egy ked­ves momentum: a hazatérésünket meg­előző nap estjét a taszáriak bizonyára so­káig emlegetni fogják. Egy, a falu szélén álló fa ágain fennakadt nejlontáska miatt riasztás történt. A települést lezárták, a helyszínre kiszállt a különleges alakulat, biológiai vagy vegyi fegyvert gyanítva a zacskóban. Egyik sem volt benne, így a falubeliek nyugodtan hajthatták álomra a fejüket, bízva abban, hogy a hadsereg megóvja őket minden veszélytől. De az is lehet, hogy késő éjszakáig álmatlanul forgolódtak, azon töpreng­ve: vajon kivel áll hadban a falu? Lőrincz Adrián A hadsereg az amerikai kultúrát is elhozta Kaposvárra és környékére FOTÓ: LANG RÓBERT Feleannyiért, negyedért megcsi­nálja bárki. > « ® ® * Veszteségjutalom A Fővárosi Bíróság csütörtökön jogerős ítéletével visszahelyezte a Magyar Tele­vízió alelnöki székébe Sz. Andreát, akit épp két évvel ezelőtt tettek lapátra. Gon­dolom, a hír hallatán kevesen fognak utcára vonulni, hogy a jogaiba visszaállított tévés személyiség mel­lett vagy ellene tüntes­senek. Kirúgásoktól, leváltásoktól és persze kinevezésektől hangos világunkban a törté­net nem érdemel töb­bet egy kishímél. Különben is az utóbbi évtizedben már megszoktuk, az elnö­kök és alelnökök jönnek és mennek, a királyi televízió meg marad. Jobb eset­ben ugyan­azon a szinten, rosszabb időkben egyre lej­jebb küzd­ve magát. (Bár - legyünk igazságosak - utóbb már felfelé ívelést is lehet ta­pasztalni.) Szóval, annyi botrány volt már az MTV háza táján és körül, hogy eggyel több vagy kevesebb, figyelmet sem érde­mel. Kivéve, ha nem olvassa az ember, hogy az alelnök asszony részére ki kell fizetni elmaradt bérét, közel harminc- millió forintot. Na, számoljunk csak gyorsan utána! Harminc osztva hu­szonnéggyel, annyi mint egymillió-két- százötvenezer. Havonta. Nagy fizeté­sekhez - a másokéhoz - szokott orszá­gunkban a polgárok talán fenn sem akadnak a hatalmas összegen. Banká­rok, vállalkozók, menő ügyvédek, orvo­sok, sztárriporterek, s újabban minisz­terelnökök keresnek ennyit vagy még többet. Miért ne vihetne haza egy orszá­gos televízió második embere ekkora pénzt - még ha a köz zsebéből is utal­ják neki. A sikerért meg kell dolgozni, nyilván az alelnök asszony is ezt tette, hajnaltól napestig. Egyetlen apró bök­kenő van csupán: a siker valahogy nem akart jönni. Országlása, országlásuk idején a Magyar Televízió nézettsége a mélypontra süllyedt, az adás - ahogy mondani szokás -, nézhetetlenné vált. Emellett jelentős adósságot halmoztak fel, sőt a vagyon egy részét is felélték. Mindezt - még egyszer ideírom - havi bruttó egymillió-kétszázötvenezerért. Egy rendesebb vállalkozásnál ilyen­kor leveszik a bér felét, nincs fizetés, végső esetben lapát. Mert veszteséget a hülye is tud,, termelni”. Ahhoz sem ve­zetői gyakorlat, előélet, iskolai végzett­ség, sem megjelenés nem kell. Feleany- nyiért, negyedért megcsinálja bárki. Fel sem lebbez, ha emiatt elküldik. Az alel- nök asszonyt azonban nem ezért me­nesztették. Ha ezért küldték volna el, akkor a bíróság nem helyezi vissza, s harmincmilliós,,kárpótlás” sincs. Sz. Andreát hatáskörének átlépésére hivatkozva távolították el az alelnöki székből. Az mégiscsak nagyobb bűnnek számít. Ebben az országban. Árpási Zoltán .Barker Hartay Csaba Téli bölcselet Akkor hát én is elkez­dek panaszkodni a hó miatt. Ó, drága Holle Anyó, hogy akadna a torkodon egy marék tollpihe! Ráébredtem, hogy nincs undorí­tóbb szín a fehérnél, s a hóember a legelve­temültebb lény a világon! Eljött az idő, hogy betiltsuk végre a szánkózást, a korcsolyázást, a síelést, s aki hógolyót készít, dob, vagy hócsatát szervez, az kerüljön börtönbe! Amelyik gyermek észrevehetően örül a hóesésnek, az azonnal megy a nevelőintézetbe! Nincs mese, elég a hóból! Nyárra készüljön el a hómúzeum, ahol bemutathatjuk mi­lyen rémtettekre volt képes a tél. Ez le­gyen egy hűtőház, amiben sorra kiállít­juk a gyilkos jégcsapokat, lefoglalt hó­golyókat, a közveszélyes síléceket, szánkókat és korcsolyákat, valamint a rozsdás, törött nyelű hólapátokat is, amikkel felvettük a harcot a gonosz el­len. Legyen egy példa gyermekeink előtt, hogy még egyszer ne történhesse­nek meg ezek a szörnyű, dermesztő dolgok az emberiséggel. Es kezdjünk el felkészülni az elkö­vetkezendő fagyos hónapokra. Házaink falaira kívülről is szereltessünk radiáto­rokat és egyéb fűtőtesteket, lássunk hozzá a kültéri cserépkályhák és ke­mencék építéséhez, valamint a járdák és az úttestek melegen tartásához a padlófűtés elve szerint járjunk el. Legyünk éberek! Ha tudomást szer­zünk olyasmiről, hogy valaki egy drá­ga overált, s hozzá sícipőt vásárol sílé­cekkel, azt azonnal jelentsük fel a rendőrségen! Előfordulhatnak továbbá különféle szervezkedések, susmorgá- sok, tárgyalgatások, amik arra enged­nek következtetni, hogy csoportos síe­lés készülődik valamelyik környező országba. Ha bárki ilyesmit észlel, an­nak legyen kötelessége azonnal beje­lentést tenni az ingyenesen hívható zöld (nem is fehér) számon. Mindig akad egy pár különc lázadó, aki bete­ges élvezetét leli a télben. Mert ha va­laki még nem tudná, az ilyen sítáborokban történnek meg az embe­riség legsötétebb cselekedetei. Lesik­lás, utazás a felvonón, esti összejöve­telek, zene, tánc, alkoholfogyasztás, stb. Csak néhány a szörnyű, megren­dítő dolgok közül. Mert a tél vérengző vadállatot csinál a legszelídebb ember­ből is, észrevétlenül, alattomos mó­don. Ezért kell minden létező eszközt bevetve küzdenünk a leghidegebb év­szak ellen. Mert mi a hó? Egy hazugság, egy átverés. Kedves kis pelyhecskék szál­lingóznak az égből, amik félrevezetik és megbolondítják gyermekeinket. Hízelegve érkeznek, és mint a rossz vendégek, az istennek sem akarnak távozni. S ha végre jön az olvadás, még akkor sem hagynak nyugton minket. Latyak és belvíz formájában napokig, sőt hetekig kínozzák az em­bereket. Mit nekünk iraki háború, országértékelő beszédek és vádaskodá­sok sora! Helyzet van uraim, hóhelyzet! Ennek a télnek be kell kerülnie a törté­nelemkönyvekbe! Nyilvánosságra kell hozni a világ előtt, hogy mi folyik ezek­ben a hónapokban Magyarországon! Tudja csak meg Amerika mi az a hóátfúvás! Ismerje meg Husszein és Bin Laden a hólapátot és a sószórás haté­konyságát! Jöjjön csak ide az EU, és nézze meg milyen tökös gyerekek a ma­gyar hómunkások! És azt a meteorológust, aki a további­akban csak egy kis szórványos hószál- lingózást is mer jósolni, kitoloncoljuk a tévéstúdióból, és a kollégáival együtt el­tölt néhány kellemes hónapot Szibériá­ban. Az nem igaz, hogy ők nem tehet­nek semmiről! Nem kell az ördögöt a falra festeni, majd megtanulják. Ezentúl legyen egy mindenkinek megfelelő, standard jelentés, ami így szóljon: „Az elkövetkezendő napok időjárására a kellemes, huszonöt fok körüli hőmér­séklet lesz jellemző. A napon akár har­minc fok is lehet. Óránként tíz perc eny­he szellő, különben semmi légmozgás és felhősödés nem várható. Esőzések hajnal négytől reggel hatig lesznek, amikor csak kevesek vannak ébren. De­rűs estét!” Aki mást mond, az kapásból a nép ellensége! S hogy mi lesz a télapó szánkójával, meg fehér karácsony toposzával? Sem­mi, a Mikulás beül egy Suzukiba, a ka­rácsony meg legyen végre zöld a fenyő miatt! Az ajándékozást megtartjuk egy Körös-parti nyaralóban, s a hideg téli hónapokra csak a hűtött sörök, meg a dupla whiskyben úszkáló jégkockák emlékeztetnek majd.

Next

/
Thumbnails
Contents