Békés Megyei Hírlap, 2003. február (58. évfolyam, 27-50. szám)

2003-02-22 / 45. szám

2003. FEBRUAR 22., SZOMBAT - 9. OLDAL Lelkesedés a zenéért, a magánélet tiszteletben tartása, egymás megértése, diplomácia A 45 éves Bartók Vonósnégyes „kottája” A kétszeres Kossuth-díjas, világhírű Bartók Vonósnégyes 45. születésnap­ját ünnepli; a jubileum előtt különle­ges koncertsorozattal tisztelegnek, tavaly novembertől hat hónapon át eljátsszák Beethoven összes vonós­négyesét a Zeneakadémián. A szüle­tésnapra jelent meg legújabb Mo- zart-lemezük a BMC Records gondo­zásában. A Bartók Vonósnégyes feb­ruár 10-én emlékezetes hangver­senyt adott Békéscsabán, a Jókai színházban. A koncert előtt Komlós Péterrel a kvartett „átkeresztelé­séről”, ars poeticájáról, négy és fél évtized művészi tapasztalatairól, a magyar zene és zenepedagógia kül­földi megítéléséről és a hosszú „együttélés” titkáról beszélgettünk.- A Komlós Vonósnégyes 1963-ban Bar­tók nevét vette fel és ezzel határozottan megjelölte ars poeticáját.- Abban az időben divat volt, hogy minden együttes országának egyik híres, elismert fiáról nevezi el magát, mi termé­szetesen zeneszerzőt választottunk. Azt akartuk hangsúlyozni, hogy olyan ma­gyar vonósnégyes vagyunk, amely Magyarországon él. Ak­koriban ez elég ritka volt, sok magyar vonósnégyes működött külföldön. Úgy gondoltuk, a zászlónkra tűzzük Bartók hat vonósnégyesét, amely a husza­dik század kamarazene-irodal­mának a csúcsa. Ezek voltak az okok. A névfelvétel egyébként nem volt olyan egyszerű; mi el­határoztuk, hogy szeretnénk Bartók Vonósnégyes lenni, de ahhoz többféle engedélyt kel­lett kérni, addigi eredményein­ket, mindazt felmutatni, amit hat év alatt el tudtunk érni. Elő­ször is kellett a Bartók-család hozzájárulása, védett névről lé­vén szó, másodszor az akkori Művéfődési Minisztérium en­gedélye, hogy méltóképpen képviseljük majd Bartók nevét.- Négy és fél évtized alatt hű­en ápolták Bartók Béla művészetét, örök­ségét, világhírnévre tettek szert; az állan­dó megújulás és örökös Föld körüli uta­zások közepette mindig fontosnak tartot­ták, hogy itthon is (és nem csak a főváros­ban) koncertezzenek.- Valóban. Nagyon szerettük volna mindig, hogy — nem kedvelem ezt a kifejezést, de — az úgynevezett vidéki vá­rosokba is elvigyük a vonósnégyes-, a kama­razene-kultúrát, renge­teget dolgoztunk azon, hogy ezt elérjük és fennmaradjon. Ma mindez nem olyan egy­szerű; tudjuk, hogy a vidéki városok, de nemcsak ezek, hanem Budapest is müyen anyagi gondokkal küzd, és mindenféle produkciókat a leg­különbözőbb pályázatokon nyert összeg­gel kell megszerezni. Ez rendkívüli plusz munkát ró a szervezőkre, amiért én előt­tük mélységesen leveszem a kalapomat. Micsoda előkészület, micsoda erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy egy hangverseny megszülessen! Ezért mi a magunk részéről igyek­szünk a szervezők munká­ját azzal támogatni, hogy szinte nem is kérünk pénzt ezekért a koncertekért. — Vajon Vancuverben más­képp kell játszani a közönség­nek mint Békéscsabán?- Miért éppen Vancu- vert említi?- Évtizedek óta rendsze­resen fellépnek Ameriká­ban, Japánban... — Harminc éve járunk egyfolytában Japánba, 1967-ben voltunk először Amerikában. Nem kell másképp játszani, mindig szépen és jól kell játszani mindenütt, minden közönség előtt. Egyébként soha nem tudja az ember, hogy éppen ki ül a nézőtéren. Ilyen szempontból velünk hihetetlen dolgok történtek; Salzburgban, ahol több, mint száz koncertet adtunk eddig, bemen­tünk, azt mondtuk, nem lehet minden­napos. S egyszer csak megjelent valaki, aki az amerikai zenei élet egyik vezető­je volt, és azt mondta; Uraim, én az élet­ben üyet még nem hallottam! Mikor jönnek Amerikába?! így kezdődött az együttes tengerentúli turnésorozata, ez­zel az 1966-os találkozással.- Ön a vonóskvartett megálmodója, létrehozója, atyja, vezetője, mint világhí­rű koncertező művész és tanár, nagy ta­pasztalattal rendelkezik: külföldön ho­gyan ítélik meg a magyarországi zenemű­vészetet és -oktatást? Változott-e 45 esz­tendő alatt a régi dicsőség, Bartók és Ko­dály országának elismertsége?- Ez nehéz kérdés, mert országonként változik. Van sok olyan ország, ahol még műidig óriási elismertség­gel lehet találkozni. Most a pedagógiára kérdezett rá, nézzük például Japánt! A szigetországiak meggyőző­dése, hogy nekik csak Ma­gyarországon szabad euró­pai zenét és kultúrát tanul­ni. Ugyanakkor vannak or­szágok, amelyek ezt a ha­gyományt kissé kifulladó­ban érzik, és valljuk be, va­lami igazuk van is.- Mondana példát, hol gondolják így?- A kifulladóban talán nem a legjobb kifejezés er­re, mondjuk inkább, úgy érzik, elfáradt ez a fajta pedagógiai elv, amit mi Kodály-módszernek nevezünk.- Amerikában vagy Nyugat-Európá- ban vélekednek így?- Inkább Nyugat-Európában, Ameri­kában még mindig óriási tisztelet, te­kintély övezi a Kodály-módszert. Nyu­gat-Európában már nem egészen így gondolják, valami újat ke­resnek, és az vesse rájuk az első követ, aki nem akar újat találni! Meggyőződé­sem azonban, hogy - kü­lönösen, ha kicsit segítünk — ez a bizonyos Kodály- módszer és főleg Kodály elvei nagyon fontosak. Na­gyon vitás dolog persze, hogy mit értünk tulajdon­képpen Kodály-módszer alatt. Kodály pedagógiai el­vei azonban, hogy a gyere­keket énekelni és lapról énekelni megtanítjuk, alapvető követelmények. Biztos, hogy soha el nem avulnak, de ezért harcolni kell, hogy így maradjon. — Negyvenöt év az ember életében is szép kor, jelentős korszak, egy vonósné­gyes esetében állítólag,, matuzsálemi”. Két tagjuk időközben cserélődött, de nagyjából kezdetektől együtt játszanak, koráb­ban szólista karrierre vágytak, de vonósné­gyesként váltak naggyá, híressé. Vajon mi az a művészi, emberi plusz, ami Önöket együtt tar­totta és ami a világhír, az elismertség titka? — Ez teljesen egyéni és tudatosan felépített mód­szereken alapul. Nagyon nehéz röviden megfogal­mazni, de megpróbálom. Mindig nagyon vigyáz­tunk arra, hogy nekünk együtt kell lennünk a koncerten és a próbán, de egyébként nem. Minden­ki őrizte a privát életét, a szuverenitását. így aztán nem mondtuk, hogy te jó Isten, már megint ugyan­azokat az arcokat kell látnom magam előtt! Bizony kezdetben nagyon-nagyon szegények voltunk, de mégis nagyon vi­gyáztunk arra, hogy mindig külön szobá­ban lakjunk, hogy be tudjam magam mö­gött csukni az ajtót, és azt mondhassam, hogy most nem csinálok semmit, olva­sok, koncentrálok, de nem beszélek. Na­gyon fontos, hogy - ha csak nem érkezett külön üyen határozott kérés vagy kíván­ság - nem szóltunk bele egymás magán­életébe, azt mindenki úgy csinálta, aho­gyan a legjobbnak látta. Rengeteg toleran­cia szükséges egy ilyen hosszú együtt­éléshez, és a mindenkor játszott zene iránti lelkesedés. Azt sem szabad elfelejte­ni, hogy mi nagyon fiatalon, főiskolásként kezdtük el ezt az egész vonósnégyest, és együtt nőttünk fel, volt alkalmunk megta­nulni egymás hibáit, erényeit, és megta­nultuk ezeket tudomásul venni. Talán még nagyon fontos szempontként említe­ném, hogy ezen a pályán - és nem csak a vonósnégyesben - diplomácia nélkül nem lehet élni. Ez a titok. Niedzielsky Katalin Amerikai folyosó Kérem, ezek az amerikaiak nem nor­málisak - erre az elképesztő következ­tetésre jutottam, amikor rápillantot­tam a lapunkban megjelent térképre, amely a Törökországba vonuló USA­____________ _ csapatok útvonalát ^( |g^ ábrázolja. Várhatóan ifp h valahol Parassa­l^gj» puszta környékén lép­nek be az országba, jMflV majd végigdöngetnek a Budapest felé vezető ryi "'í. I úton, a fővárosnál ■■ tesznek egy nagy kun­kort Kecskemét felé, ahol újabb kunkort követően Békés­csabát veszik célba, hogy aztán Gyulá­nál elhagyják hazánk felségterületét. Nem csalás, nem ámítás, a negyven­négyesen nyomulnak le a határig. Azon az átkozott úton, amelyet a ma­gyar kor- mány nem tart érdé- Lassúk be, nekik mesnek ar- van igazuk! ra, hogy gyorsfor- *•••••••••••••••• galmivá átépítse. Már korábban, a Helsinkiben elhatározott európai köz­útfejlesztési elképzelésbe sem fért bele a mi negyvennégyesünk korszerűsíté­se. Az akkori döntés szerint a konti­nens ütőerének minősített, úgyneve­zett helsinki folyosó Budapest- Kecskemét-Szeged-Röszke vonalon szeli át a nagy magyar Alföldet, s köti össze Európát a Közel-Kelettel. A terve­zők szemében a Kecskemét-Gyula kö­zötti út - a nagy európai korridorhoz képest - nem lehet több, mint egy kö­zel 140 kilométeres vakondtúrás. Ezzel szemben az Egyesült Államok katonai vezetése úgy véli, németországi támaszpontjaikról a Törökországba ve­zető legbiztonságosabb út Gyulán át ve­zet. Vagyis nagy ívben lesajnálják Hel­sinkit, s a magyar szempontokat. Hát erre mondom, hogy nem normálisak az amerikaiak. Egy kontinensnyi szakem­ber dolgozott a helsinki programon, a magyar kormány(ok) részéről is min­den bizonnyal néhány tucat, mire jön­nek „ezek" és felborítanak mindent. Ámbár az is lehet, hogy nagyon is pon­tosan tudják, miért döntöttek a vázolt útvonal mellett. Talán, mert nekik ez a megfelelő út. Természetesen nem tech­nikailag, hanem stratégiai szempont­ból. Lássuk be, nekik van igazuk! A hel­sinki folyósót békés Európára tervezték. Csakhogy azóta felrobbant a balkáni puskaporos hordó, amely jó ideig még füstölögni fog. A jugoszláv utódállam­ok bizonytalan politikai és gazdasági helyzete, továbbá a mindent beborító korrupció miatt a fuvaroztató cégek kö­zül sokáig csak a legbátrabbak veszik Belgrádnak az irányt, ha a Közel-Kelet­re akarnak eljutni. Márpedig ez a hely­zet legalább tíz évig nem változik. Ak­kor kinek és minek épül tovább Európa legdrágább autópályája, illetve miért nem veszik észre az illetékesek, ami az amerikaiaknak kézenfekvő: a negyven­négyes átmenetileg fontosabbá vált, mint az M5-ös? Lehet, hogy néha érdemes lenne megpróbálni átugrani a saját árnyé­kunkat? Árpási Zoltán Komlós Péter: nincs különbség, Vancuverben és Békéscsabán is szépen és jól kell játszani MOTÓi LEHOCZKY PÉTER Itthon élő magyar muzsikusok! Az együttest Komlós Péter hegedűművész alapította 1957-ben, Komlós Vonósnégyesként. Devich Sándor hegedű-, Németh Géza brácsa- és Mező László gordonkaművész volt a tagja. 1963-ban, számos hanglemez, nagysikerű koncert és versenydíj után vették fel a Bartók nevet. Mindig hangsúlyozzák: Magyarországon élő magyar muzsikusok. Devich Sándort 25 év után Bánfalvi Béla, majd Hargitai Géza váltotta, Mező László helyett 1960 és 1977 kö­zött Botvay Károly csellózott. Nemzetközi karrierjük hamar elkez­dődött, rövid idő alatt bejárták az egész világot. Majdnem 4 ezer hangversenyt adtak európai, amerikai és ázsiai koncerttermekben, nemzetközi fesztiválokon. A kvartett műsorán a teljes klasszikus és romantikus vonósnégyes-irodalom, a műfaj legjelentősebb hu­szadik századi mestereinek remekművei szerepelnek. A házasság egészen más Komlós Péter nem örül, ha a vonósnégyes hosszú életét a házassághoz hasonlítják. „Ez ellen tiltakozom. A vonósnégyes nem más, mint tudato­san vállalt művészi és financiális vállalkozás. A házasság nem az. Egy nagyon rossz házasságot a jó szexuális kapcsolat so­káig életben tud tartani. Itt ugyebár erről nem tehet szó... Fő szabály: nem muszáj mindig együtt lenni - elég a próbán és a koncerten. Vannak viszont gyönyörű példák is az összetar­tásra. Az Amadeus Kvartett szerintem minden idők legna­gyobb vonósnégyese volt. Az európai stílus, az a hangzás, az a technikai felkészültség, amely jellemezte őket, páratlan. Negyven év után meghalt a brácsásuk, és abbahagyták a kvartettezést. Azt gondoltuk, azért, mert már nincs hozzá ked­vük. Nem. Kiderült: megalakulásukkor szerződést kötöttek ar­ról, hogy ha bármelyikük elmegy, a többiek nem folytatják. ’’ Grecsó Krisztián Csillagszedő Mártó megjelenik Azt mondják, a vár lankáin látták utoljá­ra, nyár dereka volt. A kapatos statiszták­kal, táncosokkal és egy fölöttébb ittas színésznővel csúsz­kált együtt a hajnali harmatos füvön: ne­kiszaladt, hasra vágta és hopp, már szánkázott is kacagva lefelé. A rajon­gók, a kedves kis olvasók sokat emle­gették, mikor karácsony után kihúzták oda a szánkót, hogy itt, ezen a lejtőn csusszant le Mártó, Csillagszedő Má­rtó, aki le tudta halászni a gyulai csil­lagokat az égről, de másnapra, amint égre lopakodott a sötét, vissza is ra­gasztotta. Pedig nem indult ilyen szépen és si­mán a dolog. Mikor Csillagszedő Márió először megjelent, erőteljes, de puha lépteivel betoppant a Tetű kocsmába, és egy csu- hébabát ajánlott egy bögre kóláért és egy marék sajtos pogácsáért, még senki sem gondolta volna, hogy ő az. Mi több, az az igazság, hogy a Tetű kocs­ma közönsége kinevette a kisfiút, mit keres itt egy taknyos, mondta valaki a biliárdasztal mellől, mennyi a baj, kér­dezte aztán, és ez igazából azt jelentet­te, hogy Márió menjen haza, nem fog­lalkoznak vele tovább, a csuhébaba senkinek sem kell. Csillagszedő Márió vagyok, mondta a fiú, és kisétált. Más­nap a fürdő bejárata körül legyeske- dett, de senki nem akarta befizetni, senki nem akarta magával vinni. Le­szek a fiad, mondta egy magányos, fá­jós derekú hölgynek, leszek az öcséd, ajánlotta egy telt keblű, keskeny derekú lánynak, én vagyok az új barátod, és szeretni foglak nagyon, mondta egy kislánynak, aki nem találta a pénztár­cáját az ajtóban. De senki nem akart újabb gyereket, testvért, barátot, senki­nek nem volt szüksége egy idegen sze- retetére. Pedig az ajtó mellett nehéz volt állni, mert az ajtó mellett palacsin­ta- és vattacukorillat van, és a palacsin­ta meg a vattacukor olyan teremtménye az Örökkévalónak, aminek gyerek el­lenállni nem tud. Végül a pénztáros né­ni, akinek nagy fehér köpenye volt és nagy fehér haj volt a fején, megelégelte a dolgot, és kirontott a fülkéből, hát nincs neked anyukád, kérdezte, mit lő­dörögsz itt egyedül. Csillagszedő Márió vagyok, mondta Márió. A néninek rán­cok szaladtak össze a homlokán. Ki vagy te, fiam? Csillagszedő Márió, is­mételte a fiú. Erre a néni visszalépett a fülkébe, egy ideig matatott valamit az asztal alatt, majd egy kis piros köny­vecskével lépett ki, aminek az elején egy kislány hintázik, és egy kisfiú áll mögötte, fölöttük csillagok meg a Hold, szép tiszta éjszaka, talán nárcisz illat, békabrekegés. A néni hangosan elol­vasta, mi van a kötetre írva. Kiss Ottó; Csillagszedő Márió. De hát ez egy kö­teteim, mondta a néni, te nem lehetsz Csillagszedő Márió, mikor ő csak a me­sében létezik, egy gyulai mesében, rá­adásul, Gyula legjobb írója meséjében, az ő fejében van az a játszótér, meg a park, a buszmegálló, a tó. Az ő lelké­ben vibrál csak, valójában nincsen se­hol. És Csillagszedő Márió sincsen. De van, mondta a kisfiú, én vagyok az. A néni Márió nagy meglepetésére ezután nagyon kedves volt, csak vele foglalko­zott. Néha azért ki-kitekingetett, mint­ha várna valakit. Ha magas, vékony, kó­cos férfiak jöttek, mindig felkapta a fe­jét. Aztán egyszer fel is pattant, és ma­gával hozta az egyik magas, vékony, kócos férfit. A férfi gyanakvó szemmel nézett rá. Te nem lehetsz Csillagszedő Márió, mondta, nem ilyennek képzelte­lek. Kihez van szerencsém, kérdezte Márió. Kiss Ottó vagyok, mondta a fér­fi, az író. Máriónak felragyogott a tekin­tete, akkor biztosan örülsz nekem, megjöttem. Nem, felelte az író, egyálta­lán nem örülök, mert te nem lehetsz Csillagszedő Márió, ő nem ilyen, más­milyennek képzeltem, és te nem ő vagy. De a gyerekek, a gyulai gyerekek ilyennek képzeltek, mondta erre Márió, és olyan sokan hívtak, hogy nem bír­tam tovább, eljöttem. Aztán ahogy ezt kimondta, elszaladt. Azt beszélik, nagyon sokáig szomo­rú volt ezután a híres író. Hogy így megbántotta a hősét. Hiszen milyen rit­ka az olyan eset, hogy egy író találkoz­hat egy figurájával. Csak akkor nyugo­dott meg, mikor meghallotta, hogy Má­rió igen sok csodával lepte meg a gyulai gyerekeket. Például Románvárosban le­buktatta a rollertolvajt, és minden ne­buló visszakapta járművét. Németvá­rosban egy verébfiókát tett vissza a fé­szekbe, egyik éjszaka pedig, mikor elő­adás volt a színházban, a nézők legna­gyobb meglepetésére, lekapkodta a csillagokat az égről. Nem is tudom, visszatette-e már.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents