Békés Megyei Hírlap, 2003. január (58. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-25 / 21. szám

A Békés Megyei Hírlap magazinja

2003. JANUÁR 25., SZOMBAT

/

A Móra Ferenc Könyvkiadónál tavaly 100 kötet jelent meg

9. oldal

...élni, nemcsak túlélni kellene”

Szilágyi István, a Kolozsvárott élő és alkotó író, a Kő hull apadó kútba (1975), az Agancsbozót (1990), a Hollóidő (2001) című nagy sikerű regények szerzője, a Helikon irodalmi kéthetilap főszerkesztője a napokban Kemény Zsigmond- és Márai-díjat kapott. Az író decemberben a Békés Megyei Könyvtár vendége volt, részben akkor készült az a hosszabb beszélgetés, amelyből most részleteket közlünk. Az interjú teljes változata a Bárka című folyóirat 2003/2. számában olvasható majd.

— Különböző írói személyiségeket, alkatokat ismerünk. Van, aki évente jelentet meg hol jelentős, hol kevésbé jelentős műveket, van, aki ritkábban. Van, aki egy-két nagyobb dobás után elhallgat örökre, és van Szilágyi István, aki - jóllehet a hatvanas években két, három évenként jelentkezett új kötettel - a Kő hull apadó kútba után kétszer is alaposan, tíz, tizenöt évig várakoztatta olvasóit, igaz, aztán rendkívüli élményben részesítette őket. Hogyan bírja a hosszú évekig tartó hallgatást, s van-e ennek valamilyen különös oka?- Kitűnően bírtam én ezeket a tíz-tizenöt esztendőket, nagyon jól elviselem azt, amikor nem írok, semmi szükségét nem éreztem annak, hogy jelen legyek. Nincs bennem a jó értelemben vett művészi exhibicionizmus, tehát, hogy mindenképpen megmutassam magam. Volt egy olyan elvem is, hogy addig egy könyv nincsen készen, amíg nem érzem azt, hogy erre a történetre, témára én ennyit érek, ehhez tőlem, „belőlem” nem futja többre. Másrészt akkor írok meg valamit, amikor úgy érzem, hogy azt nem tudom nem megírni, vagy azt nem szabad nem megírni, nem szabad hagyni, hogy elkallódjon.

Már-már komikus ugyanakkor, hogy életem java részében mások kéziratán babráltam, azokat szerkesztettem, tördeltem, sőt grafikailag is meghatároztam a helyüket a mindenkori kolozsvári irodalmi hetilapban, illetve kéthetilapban. Lehet, éppen a lapszerkesztés óvott meg attól, hogy különösebben jelen akarjak lenni az irodalomban, a lap hasábjain. Láttam eleget azokból a hívságokból, gyarlóságokból az elmúlt évtizedekben, amikor például azon kaptak össze jeles alkotók, hogy valakinek a versét a nyitott oldalon közölték-e, s ha igen, a harmadikon vagy az ötödiken az Utunkban. Ezek eltántorítottak engem a sűrű publikálástól. Másrészt a prózaíró lehetőleg novellával legyen jelen az irodalmi folyóiratban, a novellaírás viszont egy idő után nem nagyon ment nekem.- A rendszernek, a diktatúra szellemi, cenzurális viszonyainak, annak, hogy például az Agancsbozótot esély sem lett volna megjelentetni, nem volt-e szerepe a sokéves hallgatásban?- A diktatúra azzal, hogy a világtól elszigetelt, annak az írói alkatnak, amilyen az enyém, paradox módon megkönnyítette a dolgát.

Távol tartotta ugyanis a közönséget attól, hogy számon kérjen az írótól valamit. Márpedig én nem csak a művek megírását nem kapkodtam el, de ha valami elkészült, akkor annak a közzétételét sem. A magamfajta író számára van abban valami megnyugtató, ha úgy érzi, eljött az ideje például az Agancsbozót megírásának, és közben semmi kilátása annak, hogy az megjelenjen. Semmiféle külső késztetés nincs tehát, s ez valami belső szabadságot ad az embernek.- Mi foglalkoztatta, milyen írói szándékok vezérelték a legutóbbi regénye, a Hollóidő megírása során?- Számomra a regényírás kísérlet, kísérletezés az emberi természettel, emberi helyzetekkel. Az előző két regény esetében valóban azok a helyzetek érdekeltek (persze, más is), azokkal kísérleteztem, amelyeket idéztél, de ilyen kísérleti szándékot a Hollóidő esetében nem tudnék mondani. Az előző regények írása során nem tudtam, hogyan fognak azok végződni. A Hollóidő esetében a kísérletezésnek egy sokkal tágabb tere kínálkozott. Azt viszont az első perctől tudtam, hogyan fog a történet véget érni, a regény befejeződni. Nemzeti nagylétünkben, illetve az erről való diskurzusban én eléggé rühellem az önsajnálatot. A regény esetében az volt a kérdés, le- het-e válságos történelmi pillanatokról, a közösséget vagy az egyént érintő szörnyű helyzetekről úgy beszélni, hogy ne tapossa maga alá ezeket a helyzeteket a szereplők önsajnálata.

A Hollóidővel volt egy olyan szándékom, hogy megmutassam, valahogy uralni lehetett és keli a helyzeteket. Tévedés azt hinni, hogy egy hódoltsági városban reggeltől estig szíjat hasítottak a jónép

hátából, persze megtörtént, sőt még szörnyűbb dolgok is előfordultak, de nem csak ez volt. Az ilyen helyzetekben, mint ami a XVI. századi magyarság sorsára jellemző, az élet lázad a szörnyűségek ellen, és élni akar, lásd a regény hölgyszereplőit.

A legalapvetőbb az volt számomra, hogy mindezt meg tudom-e úgy építeni, hogy ne legyen benne valami nagy nemzeti önsajnálat. A magyar, az erdélyi történelmi regényt mindig belengi egy kicsit ez az érzés. Szörnyű dolgok történnek az én világomban is, de a hozzá való viszonyulásban az emberek mintha uralnák a helyzetüket, mintha nem lennének áldozatai, kiszolgáltatottjai a saját tudatukban ezeknek a nyomorult viszonyoknak.- A regény legtöbb szereplőjének életét egy sajátos elveszettség-, idegenségélmény határozza meg. Ez a korból következik inkább, vagy a mi egyetemesebb létérzékelésünkből?

— Bizonyos mindenkori gondjaink tisztábban, vagy ha úgy tetszik, durvábban mutatkoznak meg a Hollóidőnek a korában - tehát a regény eszközeivel ott könnyebben megragadhatók és felmutathatók. Jelesül a túlélés-nyomorúságokra gondolok. A megpróbáltatás kihívás is egyben, hogy a vesztedre szövetkezett körülményeknek fölébe kerülj. A túlélés mindig valaminek az ellenében létezés. Egyébként én ezt mára igencsak eluntam, végre élni, nemcsak túlélni kellene...- És mi jellemzi az Ön mai egyéni létérzékelését, mennyire függ az a romániai közállapotoktól, az erdélyi magyarság politikai, szellemi viszonyaitól?

— Én mára eljutottam oda, hogy egyetlen magyarságban gondolkodom, bárhol éljen az és akármilyen körülmények közepett’ innen és túl, kívül meg belül. Valami furcsa féltő aggódás van bennem a mai magyarság sorsa iránt. Amit azért érzek különösnek, mert egyébként úgy vélem, most még a kényszerpályáin is fölfelé tart. Csak valahogy túl jól nevelt lett az elmúlt másfél emberöltő alatt; túl megértő a körülötte élő népekkel-nemzetekkel szemben.

Maholnap ott tartunk, hogy azok apologétái leszünk, akik hajdan minket apasztottak. Azokhoz járulunk koccintani, akik megszerezték 'agy inkább megkapták ele országunkat annak idején. Holott a népek- nemzetek birkózása ^ tovább tart — még ha ezt mára békés versengésnek tekinthetjük is. A toleranciánk sajnos k gyengeségnek minősül a tüle- ■r kedők szemé_ ben. Túlságosan

igyekszünk kicsiknek látszani.

Elek Tibor

Egyenes, tiszta beszéd

Előttünk Irak, mögöttünk az özönvíz! A háború a küszöbön áll, mi meg Taszáron. A vártán, hogy részesedjünk a dicsőségből. Ha somogyi lennék, biztosan nem örülnék. Legfeljebb tudomásul venném a képtelen helyzetet. Mert képtelen a helyzet, annyi szent: itt dekkolunk egy háború szélén, amelynek indítékaira kézzel fogható bizonyítékokat egyelőre nem tudtak felmutatni. A támadó iránti mélységes szolidaritással várjuk, hogy részesei legyünk a világ olajkészletét újrafelosztó ütközetnek, amely mögött hivatalosan a terrorizmus el- *******

......................******

1 ÍámKadás A/io/ háború van,

nyítékok a Ott habom VOR. nagy testvér titkosszolgálatának a kezében fekszenek. Reménykedjünk, hogy még az F16-osok és a lopakodók elindítása előtt bemutatják azokat. Addig maradnak a kételyek. Miközben a háborúnak Amerikán és Anglián kívül nincs más elszánt támogatója, politikusaink lelkesen üd- vözlik a taszári bázis átalakítását Irak elleni támaszponttá. Láthatólag senkit nem zavar, hogy ezzel az országot a terrorista támadás potenciális célpontjává tették.

Próbáljuk reálisan szemlélni a dolgokat! Amikor beléptünk a NATO-ba, elköteleztük magunkat a szövetség mellett, s hogy velük tartunk tűzön-vizén át. Más kérdés, hogy adott esetben NATO-támadásról vagy északatlanti jóváhagyás nélküli akcióról van-e szó. Tehát, ha az iszonyú hadigépezet NATO- zászló alatt elindul, nem lehet úgy tenni, mintha semmi közünk nem lenne hozzá. Minden józanul gondolkodó tudja, nem lehet eljátszani, hogy benn vagyunk, de kinn maradunk. Egy katonai szövetséghez tartozásnak ez a keserű ára.

Csakhogy a kötelező részvétel nem jelenthet szolgalelkű igyekezetét, legfőképp nem a lakosság kábítását. Márpedig ennek voltunk és vagyunk tanúi. Előbb a nemzetbiztonsági hivatalt irányító politikai államtitkár, majd maga a honvédelmi miniszter nyilatkozta ki, hogy nem fenyegeti veszély a taszáriakat az odatelepített kiképzőbázis miatt. Miért ne fenyegetné? Ahol háború van, ott háború van, ahol agresszió van, ott agresszió van. Aki támad, azt megtámadhatják, aki oda akar ütni, annak is odaüthetnek. Alighanem tisztességesebb dolog lenne azt mondani, elemi érdekünk és szövetségesi kötelezettségünk a terrorizmus elleni harc támogatása. Nem térhettünk ki a taszári bázis átadásától, de mindent megteszünk - nemzetbiztonsági és katonai eszközökkel -, hogy a lakosság ne kerüljön veszélybe.

Ez lenne az egyenes, tiszta beszéd, ami egyelőre várat magára.

Árpási Zoltán

Hírtéotéfél

Renee ismét hízik. Most már biztos, hogy Renee Zellweger hízni fog, hiszen a színésznő több hónapi gondolkodás után úgy döntött, elvállalja a Bridget Jones naplója című,

2001-es film folytatásának főszerepét. Ez azt jelenti, hogy újra többletkilókkal kell majd küzdenie. A második rész forgatása eddig azért nem kezdődött el, mert Renee hevesen tiltakozott a szerep ellen. Ám most úgy tűnik, Renee angol kollégája, a filmbeli szerelme, Colin Firth addig győzködte a szőke hollywoodi sztárt, hogy az végül elvállalta a szingli szerepét. „Meggyőztek. Közel áll hozzám Bridget karaktere, hajlandó vagyok eljátszani, és meghízni a szerep kedvéért” - mondta a napokban Golden Globe díjjal kitüntetett színésznő.

A hobbifotós hagyatéka. Körülbelül . négyszáz, Adolf Hitlerről és más náci

vezetőről készült, a nagyközönség előtt ismeretlen fénykép bukkant fel egy német hobbifotós hagyatékából. A fotók 1933 és 1936 között készültek, s a kedvtelésből fényképezgető Theo Stötzel azért tudott a náci nagyságok közelébe jutni, mert iskolatársa volt Hitler későbbi helyettesének, Rudolf Hessnek. Hans Mommsen történész szerint a gyűjtemény igen értékes, mert sok közte a nem beállított felvétel. Manapság csaknem lehetetlen olyan fényképet találni, amelyek ne felvett helyzetben ábrázolnák a prominens nácikat, vagy ne propaganda célokat szolgáltak volna. Az 1968-ban elhunyt Stötzel sohasem hozta nyilvánosságra a képeket. Halála után fia átadta a gyűjteményt egy bonni újságírónak, annak özvegye pedig a városi múzeumnak, ahol februárban kiállításon mutatják be a képeket.

Eric Clapton ismét apa. Az 57 éves brit énekes-gitáros felesége, a 26 éves Melia McEnery leánygyermeket hozott világra egy londoni kórházban. A házaspár nevet még nem választott második kislányának. Az első,

Julie Rose 2001 júniusában született az Egyesült Államokban, Ohio államban.

Claptonnak van még egy lánya Yvonne Kellyhez fűződő korábbi viszonyából: a 17 éves Ruth. És volt egy fia is, Conor, aki azonban 12 évvel ezelőtt, négyéves korában meghalt, amikor kiesett egy New York-i toronyház 57. emeletéről.

Színes tehenek Brüsszelben. Az

Atomiumtól kezdve a belváros ódon terein keresztül a külső kerületekig pár hónap múlva bárhol számítani lehet majd a marhák felbukkanására a belga fővárosban. Forgalmi dugóktól azonban nem kell tartani, hiszen ezúttal nem az Európai Unió agrárpolitikája miatt zúgolódó gazdák rendeznek megmozdulásokat, hanem a városdíszítési hóbortok egyik legutóbbi hulláma érkezik

Brüsszelbe műmarhák „képében”. Az állatok valamennyien üvegszálból készült életnagyságú modellek lesznek, és mindegyikük teljesen egyedien kifestve pompázik majd az utcákon és a tereken. A kezdeményezés nem új, először 1998-ban Zürich utcáin jelent meg több mint 800 színes szarvasmarha, s azóta már Chicagóban, Arnhemben, Luxemburgban, Salzburgban és Bilbaóban is megfordultak hasonlóan dekoratív és művészi csordák.

Magyar siker Párizsban. Két teltházas, szenzációs koncertet adott Dresch Mihály (képünkön) és együttese a napokban Európa egyik leghíresebb dzsessz- klubjában, a párizsi New Momingban. A háromórás hangverseny első felében a Dresch-kvartett és Shepp, az amerikai dzsessz óriása tavaly készült első közös lemezüket, a Hungarian Bebop számait játszották el. A BMC-kiadásban májusban megjelent lemez műsora első ízben szerepelt élő adásban a francia fővárosban. A nevezetes párizsi bár közönsége elragadtatással fogadta a produkciót, hosszantartó tapsokkal, bekiabálásokkal köszönte meg a zenészek teljesítményét.

Barlangászok világrekordja. Ereszke- dési világrekordot javított négy francia barlangász: 1733 métert másztak le egy hegy belsejében, ez 23 méterrel haladja meg a korábbi világcsúcsot. A mélység természetesen nem tengerszint alatti eredmény: a marseille-i és lyoni barlangkutatók a francia Alpokban egy 1880 méter magasan fekvő barlangból kezdték el a leereszkedést és sikerült csaknem a tengerszintre lejutniuk. Hogy a vízszint hirtelen emelkedésének veszélyét elkerüljék, megvárták, amíg a hőmérséklet fagypont alá süllyedt a barlangban. Az eddigi mélységi, illetve leereszkedési barlangász-világrekord 1710 méter volt.

r\

„A toleranciánk sajnos gyengeségnek minősül a tülekedők szemében”

D^OTÓ: VERESS ERZSI