Békés Megyei Hírlap, 2002. december (57. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-24 / 299. szám

2002. DECEMBER 24. KEDD K A R Á C S O N Y 2 0 0 2 IX. OLDAL Otthona: ahol kultúra, csend és nyugalom várja Schiff András zongoraművésznek az irodalom és a festészet megerősítést és inspirációt nyújt- Schiff Andrást nagy tisztelet­tel és szeretettel várja haza a közönség, a hangversenye való­di ünnep. Köztudott, hogy so­kat utazik, világszerte koncerte­zik, hosszú ideje, több, mint két évtizede külföldön él Való­jában hol érzi magát otthon, hol az igazi otthona, a hazája?- Otthon érzem magam, ahol lakom, most Olaszországban, de tulajdonképpen Európában bár­hol. Sokszor utazom és szívesen járok Európán kívül is, de az már nem az otthonom, más kultúra. Tudja, ha az ember már minden­hol volt, akkor szeret többet ott lenni, ahol tényleg jól érzi magát, és ez a hely számomra Európa.- Európán kívül, a tengeren túl, az már más kultúra?- Igen, vagy a kultúra hiánya.- Ha jól értem, otthon ott érzi magát, ahová a kultúra köti?- Igen, nekem a kultúra, a művészetek, az irodalom, a nyel­vek nagyon fontosak, és ezeken belül sok a lehetőség.- A békéscsabai hangverseny­ének műsorát ajánlva a közönség­nek, irodalmi párhuzamokat von, a hármas szám jelentőségével kapcsolatban a vallástörténetből, a népmesék világából hoz példát, Beethoven szonátájával összefüg­gésben Thomas Mann Doktor Faustusára hivatkozik. Érdeklő­déssel jána végig a Munkácsy-ki- állítást. Hobbijaként említi az iro­dalmat és a nyelveket. Mit jelente­nek Önnek a társművészetek? Ki- kapcsolódást, ellenpontot, meg­erősítést talál bennük?- Mindezeket. Kikapcsolódást talán legkevésbé, mert azt nem igénylem. Inkább kiegészítést, ta­nulást, összefüggéseket, asszociá­ciókat keresek, mert a zene na­gyon elvont művészet. Ez is egyébként az előnye: mindenki azt gondol zenehallgatás közben, amit akar; ugyanakkor nem any- nyira „össze-vissza” dolog a ze­ne, mint esetleg sokan képzelik. A zenének is megvannak a maga szükségszerűségei, és én ezért keresek néha bizonyságot. Az ember sok mindent gondol a ze­néről ösztönösen, és kell, hogy bízzon az ösztöneiben: de utána jó, ha az ösztöneit tudatosan megerősíti. Ebben a folyamatban számomra nagy segítséget nyúj­tanak a társművészetek. S inspi­rációt nyújtanak. Ha én ilyen nagy művészetet látok, mint Munkácsy gyönyörű képei, az lel­kesít, erőt ad. Minden városban, ahol játszom, elmegyek kiállítást nézni; nincs olyan hangverse­nyem, hogy aznap ne látogatnék el egy múzeumba vagy egy gyö­nyörű templomba, ahol az építé­szetet élvezem. Az is fontos társ­művészet; egy zeneműnek, egy klasszikus zongoraszonátának ugyanúgy megvan a maga archi­tektúrája, mint egy gótikus vagy román stílusú katedráüsnak. Ha nézek egy csodálatos épületet, ezeket az összefüggéseket próbá­lom megtalálni.- Magyarországon gyakran el­hangzik az a vélemény, hogy a hazai műveltség, oktatás, érdeklő­dés túlságosan irodalomközpon­tú, az írókat, köüőket töb­ben ismerik, mint a festő­ket, a zeneművészeket. Mivel az irodalom konk­rét, könnyebben érthető, gyorsabban eljut a közön­séghez, a népszerűséghez, a sikerhez, ezért a társ­művészetek képviselői mostohának érezhetik magukat. Egyetért ezzel a felfogással?- Tényleg van üyen? Engem meglep. S mi az, hogy siker? Azt nem lehet szavakban megfogalmaz­ni, számomra egyébként lényegtelen. S azért lep meg, amit mond, mert én éppen az ellenkezőjét vé­lem. Mostanában Kertész Imre Nobel-díja gyakori beszédtéma; első ízben részesült a magyar iroda­lom ilyen csodálatos, ki­magasló nemzetközi elis­merésben. S amióta az eszemet tudom, mindig azon lamentáltak az em­berek, hogy micsoda tra­gédia, egy Ady Endre, Jó­zsef Attila, Arany János, Karinthy Frigyes világhírű lehetett volna, ha nem magyarul ír, hanem an­gol, német vagy francia nyelvterületen! Szerintem az irodalomnak nagy át­ka, hogy le kell fordítani más nyelvekre; a zenének vagy a képzőművészet­nek viszont óriási előnye, hogy nem kell, az ország­határok ezekre a művé­szetekre nem érvényesek. Ugyanakkor megértem, igaza van, ha azt mond­ja, hogy egy ország né­pe általában nyelvileg, irodalmilag képzettebb, mint művészetileg vagy zeneileg. — Azt hiszem, Ma­gyarországon nagyon sok minden történt az elmúlt évtizedek alatt a zenei nevelést illetően, bár arról is sokat beszé­lünk, hogy lenne még mit javítani. A legjobba­kat tudom arról elmon­dani, ami saját magam és generációm zenei nevelését illeti. Nem az volt jellemző, hogy ha­zánk irodalomközpon­tú ország lett volna, ha­nem Bartók és Kodály országa volt, ahol az ének- és zenetanítást az iskolákban is nagyon komolyan vették, min­denki énekelt, ápolták a népdalhagyományt. A lényeg nem az, hogy nagyon sok hivatá­sos zenészt képezzünk egy or­szágban, hanem az, hogy a zene hozzátartozzon a mindennapi élethez, ahogyan egy jó könyv is hozzátartozik - vagy hozzá kel­lene, hogy tartozzon.- Hivatkozott a Bartók és Ko­dály által fémjelzett hazai zeneok­tatásra, ami a nagyvilágban min­dig rangot, magas mércét jelen­tett. így van ez napjainkban is?- Ez a rang óriási, miután sok jó zenész került ki Magyar- országról szerte a világba. De én úgy látom, hogy egy kicsit a budapesti Zeneakadémia a régi hírnevéből él, és amit most pro­dukál, az nem mérhető a koráb­bi színvonalhoz. S ez igazán nem gazdasági probléma. Nem szeretném azt mondani, hogy bezzeg a mi időnkben, mert az sem volt jó idő! A Zeneakadé­mia fénykora az 1930-as évek elejére tehető, amikor Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner Leó tanított! Nemcsak egy, hanem fél tucatnyi nagyon nagy egyéniség működött azo­nos időben az intézmény falai között, akik egy bizonyos szel­lemet terjesztettek és képvisel­tek. Sajnos, ha a nagy egyénisé­gek kihalnak vagy nyugalomba vonulnak, akkor az a szellem még egy ideig úgy megy magá­tól, de aztán nem. Én kicsit úgy érzem, hogy most ez történik a Zeneakadémián. Sőt, nemcsak a Zeneakadémiáról kell beszélni, hanem az egész országról. Na­gyon jó volt a hatvanas években az alsó fokú zeneoktatás, ami­kor az iskolákban rengeteg néni tanított, akik már akkor hatvan- hetven évesek voltak, s fanati­kusan éltek-haltak ezért az ügyért. Isten tudja, hogy na­gyon keveset fizethettek nekik, ami a létfenntartáshoz is éppen, hogy elég volt, de nem is a pén­zért csinálták. Nem lehet azzal elintézni, hogy ha ezeknek most sokat fizetnének... A Hofi Géza mondta: Maga tud úszni? Nem, és ha megfizetem?- Hajói értem, a színvonal esését kifogásolja a hazai zeneok­tatásban. — Nézze, tehetségek mindig voltak, lesznek, ugyanakkor ez hullámokban jön. Bartók igazi üstökös volt, Kodály is óriási ze­neszerző, aztán sokáig nem tör­tént semmi. Amikor a magyar ze­néről beszélünk a nagyvilágban, akkor mindig Ligeti György és Kurtág György neve merül fel, két óriási zeneszerző! S akkor az ember azt kérdezi, hogy hol van az utánuk következő generáció. Lehet, hogy most ötven évig megint nem lesz jelentős zene­szerzőnk. A mi úgynevezett zon­gorista generációnk is bizonyos évekre koncentrálódik, és biztos most is vannak nagyon jó zongo­risták. Talán jelenleg annak van itt az ideje Magyarországon, hogy kiváló írók alkotnak. Lehet, hogy voltak kiváló írók a hatva­nas-hetvenes években is, de arról nem beszél az ember, pedig vol­tak. Nem kell siránkozni azon, hogy mi nincs, hanem annak kell örülni, hogy mi van, majd lesz­nek nagy magyar festők meg gra­fikusok megint...- Magyarországról elég sok tu­dós, művész elmegy, külföldön dolgozik, ott találja meg az ,,otthonát”, boldogulását, aho­gyan Ön is. Vajon miért?- Munkácsy Mihály Munká­cson született, és 1871-ben Pá­rizsba költözött, ahol műtermet bérelt, pedig akkor még kommu­nizmus sem volt. A művészet nemzetközi, nem lehet helyhez kötni. Nem régen olyan világ volt, ahol az ember nem költöz­hetett csak úgy Párizsba, de ma már megteheti. Ezt mindenki maga döntse el, hogy hova akar menni, hol tud élni. Mint mond­tam, a zene nagyon nemzetközi; ha én író lennék, akkor nem len­ne ilyen egyszerű más országban élni. Gondoljon Márai Sándor tragikus sorsára! Egy író nem ír­hat magyarul Kaliforniában, mert kinek ír?! De zongorázni zongo­rázhatok Toscanában, Párizsban, Londonban, és aztán eljövök ide, mert itt is nagy örömmel ját­szom. Az igazság az, hogy ne­kem a hazai légkör alkatilag nem kedvez, én ezt tudom. Amióta nem Magyarországon élek, jobb légkört alakítottam ki magam­nak, amelyben nem érhet annyi intrika és támadás, rosszindulat. Persze ott is, máshol is van irigy­ség, az emberek között akadnak rosszindulatúak. Kertész Imréről sokat beszélek, mert nagyon sze­retem. Ha egy magyar író Nobel- díjat kap, és még ennek sem tud mindenki egyöntetűen örülni, akkor én ezt nem értem... Sok­szor mondtam, hogy Bartók Béla az egyetlen ember, akiről senki nem tud rosszat mondani, aki­nek az életén senki nem talált egy fekete pontot se. Bár meges­het, hogy még találnak... Ez ret­tenetes, és engem nagyon zavar. Ha kérdezi, hogy miért mentem el itthonról, miért élek máshol, hát ez a fő oka. De hangsúlyo­zom: örömmel jövök, ha van ke­reslet, és érzem a szeretetet az érdeklődést, ami boldoggá tesz. NIEDZIELSKY KATALIN November végén Schiff András Kossuth-díjas zongoraművész adott nagysikerű hangversenyt Bé­késcsabán, a Jókai színházban: Haydn, Beethoven és Schubert utolsó szonátáit játszotta teljes át­éléssel, lebilincselően, majd három ráadással is megajándékozta a já­tékát kitartó tapssal ünneplő kö­zönséget. A felejthetetlen esti kon­cert napján Schiff András a Mun­kácsy Mihály Múzeumban megte­kintette a névadó festészetét és éle­tét bemutató kiállítást, majd a tár­latvezetés és a fellépés előtti pihe­nő között időt szentelt arra, hogy beszélgethessünk. Békéscsabai koncertje előtt Schiff András zongoraművész megtekintette a múzeumban a Munkácsy Mihály festészetét és életét bemutató kiállítást. Felvételünk a Krisztus-tanulmány előtt készült D-FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Ajánlás a koncert elé ,,Milyen érdekes, hogy a hármas számnak kü­lönös jelentősége van kultúránkban. Vallása­ink, meséink, népművészetünk és műalkotása­ink telis-tele vannak hármas csoportokkal. Gondoljunk csak az Atya-Fiú-Szentlélek szentháromságára, a hit-remény-szeretet üze­netére, a mesebeli király három lányára vagy akár a francia forradalom Szabadság- Testvériség-Egyenlőség jelszavára! Három a magyar igazság, és ennek német megfelelője: Alle guten Dinge sind drei... Haydn, Beethoven és Schubert életművében a zongoraszonátának kulcsszerepe van. Ezen a műfajon keresztül végigkövethetjük személyisé­gük, egyéniségük szinte teljes evolúcióját, fejlő­dését. Haydn hatvankettő, Beethoven harminc- kettő, Schubert tizenegy befejezett és tíz befeje­zetlen darabot írt... Haydn-Beethoven-Schubert, három generáció, mint atya, fiú és unoka. Az utódok nem nőhet­tek volna fel az elődök nélkül. Beethoven zene­szerzést tanult Haydn-nál, és tagadhatatlan, milyen sokat köszönhet neki, noha rebellis ter­mészete fellázadt mestere ellen. Schubert egész életét beárnyékolta Beethoven személye. A sors iróniája — és Schubert kishitű­sége az oka -, hogy egy városban, egy korban élve soha nem találkoztak. Mégis, szinte nincs jelentős hangszeres Schubert-mü, amelyen nem érezhetjük a beethoveni ihletést anélkül, hogy utánzásról beszélhetnénk... ” Reggel Bachot játszom- A feleségem nagyon szereti ünnepelni a kará­csonyt, én nem annyira. Én a csendet és a nyu­galmat szeretem, azt nem, ha az ünnepből üzlet lesz. Ilyenkor inkább elvonulok valahová, vagy otthon megvagyok. Karácsony napján reggel Bac­hot játszom, de az év többi napján is, szóval nincs nagy különbség...- A feleségem ugyan lapánban született, de rég­óta elkerült onnan, először Dél-Amenkában élt, aztán Európában, tehát nem tipikus japán, ha­nem nagyon kozmopolita. Ami nagyon jó a ja­pán kultúrában, az jellemző rá: csodálatos az ízlése, az ételeket remekül készíti és prezentálja, tálalja. Nagyon szeretjük a japán konyhát, azt műveli tovább Firenzében is, de nemcsak azt, hanem olasz ételeket is kiválóan készít, ünnep­től függetlenül is. Majdnem a Jézuska hozta... Schiff András 1953. december 21-én született Bu­dapesten. Édesapja Schiff Ödön, édesanyja Csengeri Klára. 1987 óta nős, felesége japán, Yuuko Shiokawa. Az első zongoraleckét ötéves korában Vadász Er­zsébet tanárnőnél kezdte, tanulmányait a buda­pesti Zeneművészeti Főiskolán végezte 1968-tól 1975- ig. Itthon Kadosa Pál, Rados Ferenc, Kurtág György, Londonban George Malcolm ta­nítványa volt. 1976-tól 1979-ig az Országos Fil­harmóniaszólistája, 1975-től 1983-ig a Zenemű­vészeti Főiskola tanársegéde, 1983-tól 1995-ig a londoni Decca hanglemezkiadó szólistája. Lemezre játszotta Mo­zart összes zongoraszonátáját és zongoraversenyét, Bach zongora­műveit, Schubert zongoraszonátá­it. Koncertjein itthon és világszer­te Bach, Haydn, Mozart, Beetho­ven, Schubert, Chopin, Schumann és Bartók zongoraműveinek szín­vonalas tolmácsolásával nyert el­ismerést. Több európai országban zenei napok, fesztiválok művésze­ti vezetésével hagyományt terem­tett, nemzetközi hírnevet szerzett. Gyermekkora óta kedveli a kamarazenét, 1999- ben saját kamaraegyüttest alapított. 2000-ben, a Bach-évforduló tiszteletére vezetése alatt csen­dült fel számos előadásban a Máté Passió, illet­ve a német zeneszerző több más műve. 1976- ban Liszt Ferenc-díjjal, 1989-ben a Wiener Flötenuhr Mozart-díjával, 1991-ben a Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal tüntették ki, a Nem­zetközi Klasszikus Díjat 1993-ban, a Kossuth-dí- jat 1996-ban, a Léonie Sonnings-díjat 1997-ben kapta meg. A zongoraművész hobbijaként említi az irodal­mat, a nyelveket és a labdarúgást.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents