Békés Megyei Hírlap, 2002. december (57. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-24 / 299. szám
2002. DECEMBER 24., KEDD ÁRA: 72 FORINT LVII. ÉVFOLYAM 299. SZÁM ■pékéó, boldog karácsonyi Ünnepeket éá eredményekben gazdag, boldog áj évet kíván a A szeretet soha el nem fogy M a délután a piaci árusok kocsira rakják maradék fenyőfájukat, és hazamennek. Feledik, hogy fagyban, hóban, zúzma- rás szemöldökkel szolgálták karácsony ünnepét. Ma délután bezárnak az üzletek, az éttermek, a kocsmák, leállnak az autóbuszok és a villamosok. Az emberek a házaikba húzódnak, hogy megünnepeljék a Megváltó születését, hogy kinyilvánítsák szeretetüket egymás iránt. Magyarország - miként az egész keresztény világ - ünnepel. A temetők felett fényesség támad, a templomokban szól az orgona, a kápolna kitárt ajtaján kiszűrődő gyertyafény aranyszínre festi a havat. A harangok zúgása szokatlan ünnepélyességgel tölti be a város, a falu fölötti égboltot, az utcákat, a házak közötti tereket. Készülök a szentestére. Faragom a fenyőt a talpba, s közben esz- mélésem karácsonyaira gondolok. Akkor nekünk - gyerekeknek - faragták a fát, miattunk folyt a készülődés, miattunk lett úrrá az izgalom a házon, töltötte be várakozásteli hangulat a szobákat, s a csoda is miattunk készült megérkezni. Most mi faragjuk a fát, díszítjük a fenyőt, terítjük meg az asztalt, gyújtjuk meg a csillagszórót, emeljük ünnepi koccintásra a poharat, helyezzük a fa alá az ajándékokat — a gyermekeinknek. A fejszecsapásokban őseim karjának lendületét érzem. Hány és hány nemzedék akarata, szeretetéhsége és -vágya kellett ahhoz, hogy az 1824-ben először karácsonyfát állító áldott asszony, a martonvásári Brunszvik Teréz óta máig megőrződjön a szertartás szent hagyománya? Hány és hány nemzedék készítette — főzte, sütötte, csomózta — szegénység szülte kényszerből a díszeket, aggatott a fára diót, almát, mi terem, s féltve vigyázta a nehezen megszerzett csillogó, természetes anyag, üveggömbdíszeket. Ez a nemzedékeken átívelő múlt köt össze bennünket, s kötelez arra, hogy hajdani karácsonyaink szépségét, örömét és boldogságát gyermekeinknek és azok gyermekeinek adjuk tovább. Hogy ne csak magunknak legyünk fontosak, hanem másoknak is! És persze mások is legyenek fontosak nekünk! A család, a rokonok mellett azok, akik gyámolításra szorulnak: az elesettek, a saját vagy mások hibájából a társadalom perifériájára kerültek. Gyűltek az adományok a karácsony előtti hetekben, könnyítendő mások sorsán. Egy ország tartása és lelkiismerete méretett meg az elmúlt napokban. Forintjainkkal adtunk választ a ki nem mondott kérdésekre. Méltósággal tudjuk-e viselni a viszonylagos jólétet, miként mások a szegénységet? Érzünk-e felelősséget azok iránt, akik reménykedve - sokszor csak egy jó szót vagy biztatást várva — tekintenek ránk, akik késői órákon fázósan csengetnek be egy falat kenyérért, ünnepi hangulatba öltöztetett lakásunkba? Hányán gondolták az elmúlt napokban, hogy az ajtóra szögeit adventi koszorú, a házra aggatott karácsonyi díszek és villanyfűzérek nem csak a karácsonyvárás kellékei, hanem jeladások is. Üzenetek, hogy itt értik a karácsony értelmét, ide bárki bekopogtathat, itt a szegényeken segítő és sorsukon osztozó Krisztus hívei laknak! Olyanok, akik utolsó falatjukat is készek megosztani másokkal. A z adventi várakozás ma este kiteljesedik. Várunk az ünnepi vacsorára, a fenyő illatára, a gyertya selymes lángjára, a csillagszóró sziporkázására, az angyalszárnyak suhogására, a Jézuska érkezésére, az ezer színben tündöklő fa előtti közös éneklésre: „Mennyből az angyal...” Várunk egymásra, a szeretet- re, a figyelmesség színes papírjába csomagolt ajándékokra. Várunk egy feltoluló emlékre gyermekkorunkból, szüléinkről, nagy- szüléinkről, várunk egy telefonhívásra messzire szakadt gyermekünktől, testvérünktől. Várunk arra, hogy szánkban érezzük újra a hajdani karácsonyok ízét, orrunkban illatát, szemünkben színét - mert a gyerekként érzett ízeket, illatokat, színeket soha nem lehet elfelejteni. Várunk, amíg várhatunk. S akik már nem várhatnak senkit és semmit, didergő lélekkel gyújtják meg a fenyőágra helyezett színes gyertyát, hogy magányukba burkolódzva mellé telepedjenek, s emlékeik hálójából ünnepi hangulatot fonjanak maguk köré. Ha van hozzá erejük, bátorságuk, s felidézhető emlékük! Visszaemlékezzenek arra az időre, amikor még volt karácsonyuk, amikor még volt kivel az asztalhoz ülni, volt kiért ünnepi ruhát ölteni, fát díszíteni, ajándékot csomagolni, szeretetet várni és adni. Volt kiért reggelente felkelni, volt kiért élni. M ára csak a remény maradt: hátha... Hátha megcsörren a telefon, megállít valaki az utcán, mert - mégis, talán, esetleg — hiányzunk a rokonnak, a jóbarátnak, az ismerősnek, az éjféli szentmisére igyekvő ismeretlennek. Mert hozzá tartozunk a világhoz, tudnak rólunk és számon tartanak bennünket. Hiányunkat megérezné a ház, az utca, a város vagy falu, megérezné az ország. Mert mi vagyunk Magyarország, mi vagyunk a haza, és mi vagyunk a nép. De szép lenne, ha mindennap karácsonyt ülhetnénk! Csillogna a feldíszített fenyőfa, pattogna a csillagszóró, betöltené a szobát a gyertya illata, s körbe ölelne bennünket az ünnep melege. Nem lenne gyűlölködés, senkire sem haragudnánk és senki nem haragudna ránk. A szeretet, a béke és a nyugalom töltené be a lakást, a várost, ahol élünk, s az országot, amely a miénk. A karácsony a lelkek mércéje. Kiderül, ki lelkében lakozik fényes tisztaság, ki mennyire képes szeretetet nyújtani másoknak. Mert a szeretet emberségünk alapja. Ahogy Pál apostol írta a korinthusbeliekhez címzett levelében: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem hivalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy." Boldog karácsonyt! _____________________________ábpási zoltáh ‘K ellemes ünnepelh kívánunk, kedves olvasóinknak!
