Békés Megyei Hírlap, 2002. augusztus (57. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-08 / 184. szám
INTERJÚ 2002. AUGUSZTUS 8., CSÜTÖRTÖK - 7. OLDAL Erős alkotókedv a táborban Örök kérdés: önmegvalósítás, vagy piacra festés? Kilenc nemzet amatőr és hivatásos alkotója dolgozott együtt Gyomaendrődön, a Bethlen Alapítvány művésztáborában. Egyebek mellett Argentínából, Ausztráliából, Indiából és Romániából érkeztek vendégek. Gyomaendröd Az idei táborban több művésztanár, továbbá professzionista — köztük világhírű - képzőművész alkotott, s ez valamennyi résztvevőnek komoly tanulási, tapasztalási lehetőséget adott. Különösen a festészetben volt erős az alkotókedv - tudtuk meg a tábort vezető Pataj Páltól. A békéscsabai festőművész tanár örvendetesnek tartotta a külföldi művészek jelenlétét, akik a maguk kultúrájával, színvilágával ajándékozták meg a társaikat. Figyelmet fordítottak a szakmai beszélgetésekre, a műhelymunkára. Tízes csoportokat alkotva elemezték a nyári békéscsabai művésztáborban készült videofelvételeket, továbbá szóba került több olyan téma, amely az amatőr és a hivatásos festőket egyaránt foglalkoztatja. Az egyik súlypontos kérdés az volt, mi a fontosabb, az önmegvalósítás, vagy a piacra festés? Kántor János esztergomi képzőművész tanár ezt a gondolatot folytatta, amikor arról szólt, a táborban érzékelhető az anyagiasodás.- Mi, hivatásosok azért vagyunk itt, hogy szellemiségben és magatartásban ennek eleven cáfolata legyünk. A Képző- művészeti Alap választmányának tagjaként sem vállalhatom fel a gics- cset. Ebben a táborban, aki tanulni akar, megteheti - mondotta Kántor János. Hozzátette, elismerésre méltó, hogy a Bethlen Alapítvány tíz éve szervezi a művésztábort, megteremtve a munka nyugodt feltételeit. A tábori alkotásokból a városi képtárban nyüt kiállítás szeptember végéig tart nyitva. CS. R. Szavak helyett szemlélődött Az idei gyomaendrődi művésztábort az ismert indiai festőművész, Chakravarty Chiru is megtisztelte. A hatvanhat éves művész Bombayben él. Egész életét a festészetnek áldozta. A falfestészet különösen kedves a szívének. Két éve, Münchenben egy nemzetközi kiállítás egyedüli indiai meghívottja volt. A munkáit Chagall, Rembrandt, Picasso és Salvadoré Dali alkotásainak társaságában láthatta a közönség. Chirunak ez volt a első magyarországi útja. Mint mondta, a nyelvi akadályok miatt a város életéről, az emberek viselkedéséről leginkább szemlélődve gyűjtött tapasztalatot. Véleménye szerint az indiaiak mindennapjaihoz képest Magyarországon roppant fegyelemben és rendet tartva élnek az emberek. A festészet és jóga egybeolvad a hatvanhat éves Chiru életében D-FOTÓi KOVÁCS ERZSÉBET Menjenek vagy maradjanak a zászlósurak? Születésnapi számvetés gyökerekről, kötődésről és küldetésről Banner Zoltán művészettörténész, tanár, lapszerkesztő, muzeológus, költő, író, előadóművész. A szatmárnémeti születésű alkotó Kolozsvárról települt át családjával Békéscsabára 1988 nyarán, és nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját. Gyökerekről, kötődésről, küldetéstudatról és a hazát cserélő értelmiség súlyos keresztjéről beszélgettünk. Békéscsaba- 1932-ben születtem Szatmárnémetiben, ami akkor Romániához tartozott. Otthon, a családban természetesen magyarul beszéltünk, és még az első osztályt is magyarul végeztem a zárdában, az apácákhoz írattak be, mert ott megmaradt az anyanyelvi oktatás. 40-44 között magyar állampolgárok lettünk - az volt az esz- mélésem időszaka -, amit megnyújtottunk 47-ig, amikor kikiáltották a Román Népköztársaságot, de a magyar adminisztráció megmaradt. Szatmárnémeti 95 százalékban magyar város volt, és úgy kezdtem el a gimnáziumot, mintha Magyarországon lennék. Édesapám pénzügyi tisztviselő volt, osztrák-magyar monarchiabeli, polgári család leszármazottja. Nagyapám vasúti mérnök, itt született Békésen 1863-ban! Az egész Banner klán idejött az újratelepítéskor, csak az én nagyapám került Erdélybe. Úgyhogy én egy kicsit hazajöttem 88-ban, anélkül, hogy tudtam volna...- Itt derült ki, hogy a család több szállal is kötődik ehhez a vidékhez? — Amikor az újrahonosításo- mat kértem, akkor bukkantam rá a levéltárban őseim eredetére. A család Bajorországból települt át, oda Svédországból jött. Nagyapám testvére, Banner János régész nem nagyon kedvelte a németeket, és nem akart belenyugodni, hogy a család német eredetű. Talált egy hadászati lexikont, amelyben Baner Adolfról, XIV. Károly király hadvezéréről írják, hogy mivel a harmincéves háborút elvesztették, emigrálnia kellett Németországba. Mindennek csak annyiban tulajdonítok jelentőséget, hogy mindig úgy éreztem: van bennem egy északi ráció, amely örök harcban áll a déli szenvedéllyel. Cuarde Elisabeta, dédanyám a fiumei ellentengernagy lánya volt, hozzáment Iváncsy László ungvári kisnemes- hez, aki meg egy 48-as képviselői család sarja. Ez az észak-déli keveredés bennem úgy nyilvánult meg, hogy nagyon szétszórt, érzékeny gyerek voltam, és a zene, a művészetek, az irodalom nagyon korán belépett az életembe. Minden irányba Szatmáron indultam el. Tizenhárom éves koromban írtam az első versemet. Mind a két nővérem zongoratanárnőnek tanult, tele volt a lakás zenével. Akkor még nem tudhattam, hogy ez lesz a végzetem: a feleségem és a lányom is zongoratanárnő, a fiam zene-magyar szakot végzett. Nagyon hamar jelentkezett a színpadi készségem is. Édesanyám öccse, Beleznai István a debreceni Csokonai színház igazgató-tulajdonosa volt 44 előtt, az államosítás után nem is játszhatott. Nagybátyám, osztályfőnököm, Antal Péter színjátszó csoportot létesített a líceumban, és ott játszottam, ám amikor eljött a pályaválasztás ideje, azt mondta: nehogy a színiakadémiára jelentkezz! A színházi világtól akart megmenteni. Pista bátyám egyébként később Miskolcra szerződött, és az utolsó két évében a békéscsabai színház rendezője volt!-Még egy szál, ami ideköti... Mintha a családtörténetben előre rendelkeztek volna a sorsáról. Maradiunk a pályaválasztásnál!- Verset írtam, olvastam a képzőművészetről, a zene levegőjében éltem, játszottam, előadói készségem és szép hangom is volt. Olyan pályát akartam választani, ahol az összes művészetet egyesíthetem, azt mondtam: ez az operarendezés! A színpadon énekelnek, előadnak, táncolnak, szól a zene, ott a díszlet. Mivel nem tudtam szolmizálni, csak a kapuig jutottam a zeneakadémián. Elkeseredtem nagyon, aztán egy filozófiahallgató meggyőzött, hogy jelentkezzek esztétikára, az is egyesít mindent, ami a művészetekben lényeges. Másnap filozófiára felvételiztem, gondoltam, majd szakosodok esztétikára, de az megszűnt. Harmadévben szakosodtam művészettörténetre, saját erőből. Akkor jelent meg az első képzőművészeti cikkem, amire felfigyeltek. 53-ban publikáltam először, majdnem ötven éve... 55-ben államvizsgáztam, ott maradtam az egyetemen tanársegédnek egészen addig, amíg a magyar oktatás irreálissá nem vált. 57-ben az oktatási minisztérium nemzetiségi főosztálya felkért főelőadónak. Jártam az országot, jelentéseket kellett készíteni; s én vittem a jelentéseket, hogy az iskolát, amit bezártak, ki kell nyitni, a könyvtárban nincsenek Jókai-könyvek. Fél év múlva megelégelték: Banner elvtárs, mit gondol maga?! Azért hívtuk ide, hogy nemzeti provokációt műveljen?! 58 nyarán állás nélkül szaladgáltam, s amikor minden elhajlót kirúgtak kisebb állásokból is, nem hitték el nekem, hogy a bukaresti minisztériumból jövök. Egyedül az Utunk hetilap főszer„Az északi ráció örök harcban a déli szenvedéllyel..." D-FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET kesztője, Létay Lajos merte azt mondani: nekem szükségem van valakire, aki művészetről ír, jöjjön! 58 őszétől 87-ig voltam szerkesztő. Amikor beadtam az áttelepülési kérvényt, akkor kirúgtak.- A kisebbségi irodalomra, a helytállás irodalmára mindenki figyelt; de nagyon hamar észrevettem, hogy van más is! Tehetséges gárda gyűlt össze az ötvenes évek végére, a képzőművészeké, akiknek munkássága legalább olyan fontos, mint az íróké, hiszen kiállításokon a vizuális kultúrát, ízlést terjesztik, fejlesztik, másfajta gondolkodást, szemléletet is honossá tesznek. Az egész erdélyi magyar kultúra irodalomcentrikus volt, s szinte egyszerre tört ki az évszázadok óta halmozódott népi tehetség. Az erdélyi ezermester nem ritka jelző, ott minden falusi ember sok mindenhez ért. Akkor én megfogadtam, hogy ennek a népművészetnek is a krónikása leszek, a képzőművészetet pedig megpróbálom felemelni az irodalom mellé. A hatvanas évek végén jelent meg az első művészeti könyvem, tehát későn, de az a költő, akit én 51-ben otthagytam Szatmárban, részt vett ebben a munkában. Mindig arra törekedtem, hogy amit meg tudok állapítani, az hozzáférhető legyen mindenki számára.- Sokáig hagytam magamban hallgatni a költőt, amíg 1964-ben vissza nem tértem a líra világába, akkor kezdtem az előadóművészetet. Mások verseibe belemászva nézett ki a költő az ablakon, amíg lehetett. Aztán a hetvenes évek elejétől durva politikai változások következtek be a társadalomban (diktatúra, nacionalizmus), nemzetiségi téren, a cenzúra megszűrte a cikkeket, kiirtott mindent, ami a magyar öntudatot növelte volna. A hetvenes évek végétől írtam megint verseket, 81-ben megjelent végre egy verseskötetem. Attól kezdve folyamatosan írok, bár nem vagyok termékeny költő, mert rengeteg művészeti könyvön dolgozom.- Igen sok irányba indult, minden, egyenként is teljes embert követelő hivatásában sikereket ért el. Aztán mégis fájdalmas döntés született, miért?- Soha eszem ágában sem volt eljönni, meg sem fordult a fejemben... 85-ben viszont a következő dolgok értek sorozatban: a tizedik előadói estemet nem engedték bemutatni, a Kriterion könyvkiadónál leállították az összes önismereti könyvtípust. A lányomat nem vették föl, a fiamra ugyanez várt. Egy este mentem haza a nyomdából, át a kolozsvári főtéren hazáig, és senkinek nem kellett köszönnöm, senkit nem ismertem, kicserélődött a lakosság! S mi észre sem vettük, hogy felásták körülöttünk a talajt. Mit keresek én itt?! Idegen város, innen el kell menni! S elkezdtük gyűjteni az iratokat... Amikor valaki eljött, a kollégákkal mindig megbeszéltük: ej, de kár! Olyan kegyetlenül azonban senkivel nem bántak, mint velem, ezt nem tudták lenyelni. Marosi Péter irodalomkritikus kollégám meg is mondta: A zászlósuraknak nem szabad elmenni... Úgy éreztem, hogy bennem még van erő. Nem hátat fordítani akartam, hanem kimentem magamat és tovább dolgozni, amit ott már nem lehetett.- 1988. június 25-én, az utolsó órában érkeztek Békéscsabára.- Két nap múlva lezárták a határt, megszüntették a kolozsvári konzulátust. Július 1-jétől már a Munkácsy múzeum muzeológusa voltam. Akkor írtam eddigi legjelentősebb művemet, az Erdélyi magyar művészet a XX. században című könyvet. Tudtam, ha a Ceausescu diktatúra tovább tart, azok az értékek, amelyeknek én harminc éven át a krónikása voltam, teljes mértékben elpusztulnak; tehát az egész Trianon utáni magyar művészetet akartam megragadni, megörökíteni magam után. Ez olyan kétségbeesett szándék volt, mint amikor az ember a testamentumát írja, s ez tartotta bennem a lelket...- Elégedett sokrétű életművével?- Abban az értelemben, hogy megállhat a menet, itt van már a Kánaán, nem. Az életművem nem teljes még, tudom, miket kell megírnom, talán tíz évre előre. Elégedett vagyok azzal — vagy belenyugodtam hogy egyetlen műfajomban sem lettem kimagasló alkotó, hanem a műfajaim együttesen szolgálnak egy célt: ez pedig a tisztulás, a látás tisztulása a huszadik századi erdélyi szellemi életet illetően. Ehhez az ügyhöz odatettem a vállamat. Szokták kérdezni: ha újra kezdhetném, akkor? Pontosan ugyanígy csinálnám. NIEDZIELSKY KATALIN A bírósági végrehajtóknak épp úgy „ki kell termelniük” a saját munkadíjukat és költségeiket, mint más vállalkozóknak. Mivel a végrehajtások eredménye kétesélyes, a végrehajtók előleget kérnek megrendelőiktől. A battonyai Matuzik István azonban csak az eljárás végén fizetne... akár ötven százalékos jutalékot is! Battonya Matuzik István a '80-as években Orosházán élt a feleségével. Az akkor állatfelvásárlóként dolgozó férfi vett egy város környéki tanyát, ahol különféle állatokat tartott. — Benn laktunk a városban, de ebbe a tanyába öltük a megspórolt pénzünket — mondja. - Az udvarára építtettünk egy 3 ezer férőhelyes libaólat. Akkor még egészségesek voltunk, dolgoztunk mindketten, állattartással csak mellékesen foglalkoztunk. Mindig akadt olyan ember, aki ellátta a jószágok körüli teendőket. Milliós tanya negyvenezerért Az adásvételi szerződést megkötötték, a fizetés elmaradt- Miért számolták fel a gazdaságot?- Megöregedtünk, s visszaköltöztünk Battonyára. A lakásunkat eladtuk, a tanya meg ott maradt üresen. Örültünk, amikor megkeresett bennünket a közeli vágóhíd üzemeltetője, Z. István Zoltán azzal, hogy tarthatna-e a tanyánkon szarvasmarhát, disznót. Miért ne? Hely volt bőven, meg aztán úgy voltam vele, ha van ott valaki, kisebb az esélye annak, hogy szétlopják az épületeket. Megtetszett neki a tanya, ezért egy idő után vételi ajánlattal állt elő. Megegyeztünk annak rendje- módja szerint, az adásvételi szerződést itt kötöttük meg Battonyán, az ügyvédnél. Egymilló-hatszázezer volt a vételár, melyet egy későbbi időpontban egyösszegben kellett volna megfizetnie. Közben azonban tönkrement, az üzletből nem lett semmi.- Hát - hogy úgy mondjam - ez benne volt a pakliban. — Igen ám, de az történt, hogy a vevőnk 500 ezer forint hitelt vett fel a takarékszövetkezettől. Mivel megvolt az adásvételi szerződés, kérte, járuljunk hozzá a jelzálog bejegyzéséhez. Sajnos, eleget tettünk a kérésének. Akkor még annyira jól állt anyagüag, annyira megbíztunk benne, hogy minden további nélkül beleegyeztünk. A takarékszövetkezetben valósággal körbeudvarolták, Zolika így, Zolika úgy, hamarosan meglesz a másik, az ötmilliós hitel, mondták neki, meg persze nekünk is. Mi ebből az ötmillióból kaptuk volna meg az egymillió-hatszázezrünket...- Ott tartottunk, hogy a nyakukon maradt a tanya, jelzáloggal terhelten.- Romlott az állaga, lebontották a libaólat. Végül nyolcszázezerért tudtam eladni. Ezt a pénzt - negyvenezer forint híján - befizettem a takarékszövetkezetbe, mert időközben ketyegett az 500 ezer kamata.- Gondolom, perre vitte a dolgot.- Igen, meg is nyertem, öt évvel ezelőtt. Azóta is futok a pénzem után. Miért nem lehet ebből az ügyből büntetőügyet csinálni? Ha az illetőnek választania kellene a börtön vagy a fizetés között, egészen biztosan fizetne, mert lenne miből! Matuzik István a végrehajtótól kapott előlegkérő levéllel D^OTÓ: A SZERZŐ FELVÉTELE- Lévén szó polgári perről, az ön követelése végrehajtás útján lenne érvényesíthető.- Hát ez az! Miért fizessek én a végrehajtónak előlegként 60 ezer forint munkadíjat, 15 ezer forint költségátalányt és 4 ezer forint úgynevezett készkiadást?! Ha ezt nem teszem meg 15 napon belül, akkor a végrehajtás szünetel, egy év elteltével pedig automatikusan megszűnik. Hiszen ha tudnám, hogy van értelme, fizetnék! De miért dobjak ki további 79 ezer forintot az ablakon? Annyira el vagyok keseredve, hogy a járandóságom felét fölajánlom annak, aki törvényesen behajtja a pénzemet vagy használható ötletet ad - mondja Matuzik István, hozzátéve, hogy az ilyen ügyeket - szerinte - állami végrehajtóknak kellene intézniük, hivatalból. Vagy - tér vissza vesszőparipájához - választás elé kellene állítani a „csalót”: nemfizetés esetén irány a börtön! MÉNESI QYÖRQY
