Békés Megyei Hírlap, 2002. április (57. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-27 / 98. szám
2002. április 27.. szombat A Békés Megyei Hírlap Melléklete Magyar szexuális szokások Általában a férfiak kezdeményeznek 10 Étterem nyílik négylábúaknak Az állatok imádják a főzelékeket 10 A műsorvezető koncertre készül Antal Imre új orral a zsűriben 11 AZ ELVESZETT ÉVEKET NEM LEHET VISSZAHOZNI Egy generáció számára ő volt az álmok asszonya. Kolozsvárról érkezett Budapestre, színpadi és filmsikerei révén kitárult eló'tte a világ, majd az emberi gonoszság becsukta eló'tte az addig kitárt kapukat. Most, évtizedek múltán Kossuth-díjjal ismerték el művészetét. Bara Margit még mindig gyönyörű: magas, ápolt, finoman sminkelt. Egy generáció volt szerelmes belé, és egy másik az ő filmjein nőtt fel. Gyerekkorom bálványával találkoztam most, hogy végre késői elismerésként Kossuth-díjat kapott. — Váratlanul ért a kitüntetés — mondja a művésznő —, hiszen huszonöt éve abbahagytam a pályát, és messzire kerültem a szakmától. De jó érzés, hogy még emlékeznek rám. Ezek a filmek kiállták az idő próbáját és ma is vállalható alkotások. Néha meg szoktam Időket nézni a Filmmúzeum csatornán. , i-r Vannak ked.venc.ei la huszonhat film kozüt, ^amelyekben játszott? — Talán a Katonazene, a Hideg napok, a Ház a sziklák alatt. És elsősorban a Bakaruhában, amely szülővárosomban, Kolozsvárott játszódik. Oda való az írója, Hunyady Sándor és a rendező, Fehér Imre is. Talán azért is esett rám a választása, mert kolozsvári lány vagyok, és ismertem ezeket a falusi kiscseléde- ket, akik a városba szegődtek szolgálni. Pedig papírforma szerint nem voltam parasztszínésznő, ezért magam is meglepődtem, amikor a próbafelvételek után megkaptam a szerepet. Fehér Imrének egyetlen instrukciója volt: „Legyél nagyon őszinte és egyszerű!” — A szülőföld tehát Erdély, és a színházi pályakezdése is ehhez a vidékhez fűződik. Milyen volt a háború előtti Kolozsvár? — Csendes, nyugodt, elegáns város volt, amelyen a régi arisztokrácia rajta hagyta a névjegyét. Akkoriban még konflison vagy gyalog jártak az emberek. Hat mozi volt és egy színház. Engem a szüleim vittek el először oda, valahogy hozzátartozott az életünkhöz, hogy színházba, moziba megyünk. Pedig szegények voltunk. Apám gyári munkásként dolgozott, anyám pedig háztartásbeli volt. O nagyon féltett engem ettől a pályától, apukám viszont lelkes hívem lett. Ma is él bennem az a régi Kolozsvár: a főtéren a Szent Mihály templom, ahol a Névjegy szüleim esküdtek, a sétatér, a botanikus kert, a Házsongárdi temető, ahová sétálni jártunk. Minden más volt, még az időjárás is. Nagy havas telek voltak, amikor szánnal közlekedtünk, és igazi nyarak. Vagy csak azért szépül meg a múlt, mert fiatalok voltunk? Román iskolába jártam, és magyar színésznő akartam lenni. Ezért felvételiztem a kolozsvári főiskolára, itt jártam egy évet, aztán az iskola átkerült Marosvásárhelyre. A kolozsvári színháznál kezdtem a pályámat, ahol akkor Kádár Imre volt az igazgató, és Fényes Alice, Nagy István a sztárok. Ez a kezdés a háború utánra esik, amikor iszonyatos szegénység volt, se fűtés, se ennivaló, se jelmez. Mégis, a színház maga volt ■J -Született: Kolozsvár, 1928. június 21. * Életút: 1945—55-ig a kolozsvári Magyar Színház, 1955—57-ig a budapesti Petőfi Színház, 1957—65-ig a Nemzeti Színház, 1965—70-ig a József Attila Színház tagja, 1970—72-ig Kolumbiában él, 1973—77-ig a József Attila Színház tagja, majd visszavonul. Családja: férje Gyarmati Dezső olimpiai és világbajnok vízilabdázó, edző, lányuk, Eszter aerobiktanár a csoda, mert elvonta az embert a valóságtól, és elvitte egy másik, jobb világba. — Miért jött Budapestre? — Az első házasságom révén magyar állampolgár lettem, és a férjemmel jöttem át 1955-ben. Budapest Kolozsvár után megszokhatatlan volt. Először jártam ebben a furcsa és idegen országban. Nem ismertem senkit és engem sem ismert senki. Ez akkor oldódott, amikor próbafelvételre hívtak Ranódy László rendezőhöz, aki a Szakadék című filmhez keresett szereplőt. Megkaptam a szerepet Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Dayka Margit oldalán, a film Karlovy Varyban díjat is nyert. így kezdődött a filmes sikersorozatom. Egymást követték a filmek: Bakaruhában, Szegény gazdagok, Katonazene, N.N., a halál angyala. Mellette a színpadi pályám is elindult, először a Petőfi Színházban, ahol Apáthi Imre rendezett, később a Nemzetiben Gellért Endre. Hét évig voltam a Nemzeti Színház tagja. Melindára emlékszem és Lizára az Élő holttest című Tolsztoj-darabban, amelyet egy orosz rendező, Konszkij állított színpadra. Őt viszont láttam Moszkvában, a Magyar Filmhéten. A filmjeimmel bejártam a világot: Cannes-tól Bagdadig, Karlovy Varytól Chiléig. Nekem ez azért jelentett élményt, mert Romániában el sem tudtuk képzelni, hogy utazni lehet, még útlevelet sem kérhettünk. — Aztán egyszerre csak véget ért a sikertörténet... — Erről nem szívesen beszélek. Legyen elég annyi, hogy méltatlan és igazságtalan személyes támadások értek, és senki nem tett értem semmit. Bara Margit egykor... Erdélyi színésznőként nem voltak kapcsolataim ebben az országban, barátaim sem, csak kollégáim. Harminchat évesen egyre rosszabb helyzetbe kerültem, egyre méltatlanabb feladatokat kaptam, a hatalom a József Attila Színházba helyezett, ami akkor büntetőtelepnek számított. Egy ideig még várakoztam, de aztán elhatároztam, hogy abbahagyom a pályát. 1976-ban szerződést bontottam, és soha többé nem vállaltam szerepet, pedig sokszor hívtak. De az elszakadást csak ilyen drasztikusan lehetett végrehajtani. Először persze rettenetesen fájt, ezért a magam módján védekeztem: be sem tettem a lábam színházba, nem tartottam a kapcsolatot a kollégákkal. Ma is így élek. Most, a Kossuth-díj kapcsán rengeteg ember hívott fel, régi kollégák és rajongók egyaránt. Nem tagadom, ez jólesett. .es ma — Huszonöt év telt el színház nélkül. Milyen volt az élete? — így kimondva hosszú idő, de valójában hamar elrepült. Sok minden jó is történt velem. 1976-ban végre át tudtuk hozatni a szüléimét Kolozsvárról, az öcsémék már egy évvel korábban átjöttek, így a karácsonyokat végre együtt ünnepelhette a család. Erre az időre esik második házasságom Gyarmati Dezső olimpiai bajnokkal és a lányom születése, ami megváltoztatta az életemet. Ma már boldog nagymama vagyok, egy ötéves unokám van. A férjemmel sokat utaztunk, mert külföldön kapott munkát. Nem panasz- kodhatom: a sors kárpótolt a pályámon elszenvedett sérelmekért. Az elveszett éveket, a tönkretett fél életemet persze nem lehet visszahozni, de hálás vagyok, hogy most történt velem valami, ami az emberek eszébe juttatott. Ezsiás Erzsébet Fekete fehéren Anno Budapest és a politikai Trianon A két forduló között, pontosan félidőben a távozó kormánypárt vezető kolumnistája azt találta mondani: „Magyarország nem fogja engedni, hogy a vízfejű Budapest, ezenbelül Pest lumpenprolijai döntsék el, mi történjék ezzel az országgal”. Mint tudott, mégis engedte. Nem csak a vízfejű Budapestnek és ezenbelül Pest, hanem Baranya, Heves, Jász- Nagykun-Szolnok, Komárom-Esztergom és részben Békés megye lumpenprolijainak is. Ettől kezdve — ha jól értem a kolumnista szavait — a vízfejű Budapestnek, különösen pedig a pesti lumpenproliknak (és persze a még felsorolt megyéknek) semmi közük az országhoz. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a főváros esetében ez durván 670 ezer pestit, meg persze budait jelent, ennyi lumpenproli szavazott ugyanis a „jövő ellen”. A dicső jövőre ezzel szemben mintegy 425 ezren. Ők természetesen nem lumpenprolik és nem tehetnek arról, hogy egy vízfejben élnek. A jelek szerint a vidék Magyarország — benne a fenti renegát megyék — politikusi vezérlettel most hadat üzent Budapestnek, Kelet-Európa egyik legpolgárosultabb városának. Ez nem új elem a magyar politikatörténetben. Volt idő — nem is olyan régen —, amikor Budapestet a retorikában bűnös városnak kiáltották ki. Az ország szívével természetesen nekem is bajom van, mint sok más, vidéken élőnek. Zavar a kivételezés, az úgynevezett pozitív megkülönböztetés. Dühítenek az alacsony közlekedési tarifák, az olcsó szolgáltatás és piac, az itteninél jóval magasabb fizetések, egyéb előnyök, meg sok minden más. Sért, ahogy lenéznek bennünket egyes pestiek, bánt, hogy sokuknak mindenki „falusi” (a szó rossz értelmében), aki vidéken él. Sérelmeimnek e hasábokon több alkalommal hangot is adtam, jóllehet tisztában voltam és vagyok azzal, hogy ezek csak nagyon nehezen, hosszú távon változtatható dolgok, s valószínű nem egyedi, csak Magyar- országra jellemző sajátosságok. Ennek ellenére, fel kell lépni, szót kell emelni ellene, de hogy egy várost azért utáljak, mert az ott élők többsége máshová szavazott mint a vidék, hogy levízfejűzzem Budapestet, lelumpenprolizzam az eltérő politikai nézeteket vallókat, ez képtelenség! Politikai Trianon, ami után már csak az jöhet: kapára, kaszára fel! Veszélyes játékot űz, aki politikai érdekeitől vezérelve Magyarország földrajzi kettéosztásában mesterkedik! Jöjjön az üzenet balról vagy akár jobbról. Arpási Zoltán [ Sért ahogy lenéznek bennünket. ■■ Köröstarcsa, 1943. Az általános iskola kétszintes épülete 1927-28-ban épült
