Békés Megyei Hírlap, 2002. április (57. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-13 / 86. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Egy újabb inka város felfedezése Valaha rendezett és fejlett település lehetett Pogány Judit nagymonológra készül Állatsereglet a szigetszentmiklósi házban Viselkedés konfliktushelyzetben Célszerű figyelni a másik fél nézeteire A LÖVÉSZÁRKOK EMBERI PILLANATAIT FOTÓZTA Friedmann Endreként menekült Budapestről, Robert Cápaként lett világhírű fotóművész. Háborús fényképein kevés halottat és harci jelenetet örökített meg, annál több a testközeli, a katonákat és civileket az emberi szenvedés megszemélyesítőjeként ábrázoló felvétel. ségnél vállalt küldönci és laboránsi munkát. Itt hamar kiderültek fotós képességei és az — egyébként szintén magyar — igazgató fotóriporterként alkalmazta. Hitler hatalomra jutása után Berlinből Párizsba költözött, ahol André Kertész vette pártfogásába. Itt ismerte meg azt a fiatal lányt, aki kitalálta, hogy fényképeit Robert Capa, egy képzeletbeli amerikai sztárfotós nevén adja el. Az üzlet beindult, majd amikor a „csalás” lelepleződött, Friedmann hivatalosan is felvette a Capa nevet és így folytatta a fotózást. A német menekült lányt, aki Párizsban, harminckilenc évesen Capa közvetlen közel megy alanyaihoz. Meggyötört arcok, tétova mozdulatok, összekulcsolt kezek, sorsukba beletörődő és lázadó tekintetek. Emberek. És mégis, ezek a fotók erőteljesebben szólnak bármilyen véres jeleneteknél. Közvetlenségük, érzelmi töltésük örökké aktuálissá teszi őket. Minderről bárki meggyőződhet a Magyar Nemzeti Galériában május 20-ig látogatható Robert Capa: Szemtől szembe — Képek a spanyol polgárháborúból című kiállításon. Az 1913-ban Budapesten Friedmann Endre néven született fiatalember — Kassák Lajos pártfogolja — alig tizenhét évesen kényszerült elhagyni Magyarországot, mivel többször is részt vett ellenzéki tüntetéseken. Németországban egy fotóügynökugyancsak felvett néven (Gerda Taro) vált ismertté, Capa tanította meg fényképezni. A spanyol polgárháború kirobbanásának első napjaitól mindketten ott voltak a frontvonalban, azzal a meggyőződéssel, hogy fényképeikkel segítséget nyújtsanak a köztársaságiaknak és az antifasisztáknak. A milicista halála Capa legismertebb fotója. A kép, amely 1936. szeptember 5-én készült Cordobában, drámai erővel ábrázolja a pillanatot, midőn a spanyol köztársasági harcost eltalálja a golyó. Ahogy az lenni szokott, a híres műveket kikezdi a kétkeA Life tudósítója Robert Capa (Budapest, 1913. — Thai Binh, Vietnam, 1954.) a XX. század egyik legjelentősebb fotóri- ’ | portere. Haditudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban (1936), a japán-kínai háborúban (1938). A második világháború során a Life magazin tudósítójaként bejárta az afrikai és az olaszországi hadszíntereket. A normandiai partraszállásról készült képei igen híresek. 1947-ben Henri Cartier- Bresson és David Seymour társaságában megalapítja a Magnum Photos nevű céget, a szabadúszó fotósok első ügynökségét. 1948- ban Palesztinából tudósít. 1954- ben, mint a Life tudósítója, az indokínai harctéren aknára lépve ü vesztette életét. dés. Egy angol újságíró kétségbe vonta, hogy Capa ott volt a cordobai hadszíntéren a nevezetes időpontban, szerinte ugyanis megrendezett jelenetről volt szó. Hosszas nyomozással, szemtanúk elbeszéléséből és egy svájci újságíró leírásából azonban kétséget kizáróan kiderült: a híres pillanatot Capa Cerro Murianonál, Cordobától tizenkét kilométerre északra kapta el. Ismert a milicista neve is: ő Federico Borell Garcia. További négy katona nevére is fény derült. Egyikük Caracasban ismerte fel korábbi önmagát, midőn a fotós egyik kiállítása Dél-Amerikába vándorolt. Capa — mint fényképész — csatlakozott a Lukács tábornok (Zalka Máté) vezette XII. Nemzetközi Brigádhoz. A váltakozó sikerű madridi ostrom képei mellett egyre többször jelentek meg a fáradtságtól, a hidegtől, a várakozástól szenvedő katonák, a remény- vesztett civilek, a menekülni kényszerülő családok. Újabb fenyegetett városok, újabb frontok, ezúttal délen: Bilbaoban, a Sollube-hegyen, ahol Capa a baszkok lövészárkaiból fényképezett. Miközben az ostromlott város kétségbeesett menekültjei, riadt asszonyok és gyerekek is megjelennek a képeken. Személyes tragédiája: egy csatában életét vesztette a szeretett társ, Taro, akinek halálát Capa sohasem heverte Bombariadó című képe: kétségbeesés az arcokon ki, emiatt egy ideig nem is dolgozott Spanyolországban. Amikor 1939 januárjában visszatért, már reménytelenné vált a köz- társaságiak erőfeszítése. Barcelona eleste után megindul a menekülők tömege. A kocsikra pakolt csomagjaikkal útra kelőket repülőgépről bombázták. A szétszórt holmik, az üres kocsik, a kevés túlélő látványa Capa képein beszédes drámává magasztosul. Százezer katona kelt át a határon, menetben vitték őket a francia koncentrációs táborba. Megkeseredett, rács mögé zárt emberek. Ezer barázdával, kétségbeeséssel az arcukon. Capa soha többet nem tért vissza Spanyolországba. K. M. Anno Politika, sms-ben elmesélve Szeretek levelet kapni. A várakozás öröme hat át, s a titokzatosság szelleme leng körül, amikor kinyitom a levélszekrényt és kihullanak belőle a küldemények. A legtöbbször nem csalódom, valakinek hiányoztam, valaki megosztani akarta velem a gondolatait, valaki tájékoztatni akart valamiről. Ugyanez az öröm hat át és a titokzatosság szelleme leng körül, ha jelez a rádiótelefonom: üzenet érkezett. Az utóbbi időben egyre gyakrabban. Az első, három héttel ezelőtt talált meg. Lakonikusan rövid, lényegre törő volt és képes. Miniszterelnökünk portréja mellett csak ennyi állt: „Orbán Viktor szeret téged!” Mit mondjak, felvidultam. Az elektronikus levelet azóta is többször megnéztem. Végtére is nem üzenik mindennap az embernek, hogy szereti a kormányfő. A következő sms vasárnap délután érkezett: „Választáson jártam, / Kövér Lászlót láttam, / Meg akartak verni, / MSZP fog nyerni, / Félre bánat, félre kétely, / Megy a Viktor, jön a Péter.” Elkéstek. Délelőtt már bedobtam a voksomat. Azóta szinte megállás nélkül pittyeg a készülék. Az alkalmi rímfaragók — vagy a pártközpontok — dolgoznak. „Hiába megy el az Áder, / Nincs annyi hely, ahány káder, / Elvtárs lehetsz, semmi más, / Hogyha győz majd a Kovács.” — nyomta az egyik oldal. Aztán mintha összebeszéltek volna, percekkel később tromfolt a másik oldal: „Miniszteri gyakorlattal, kezdő jogászt felveszek. A jövő véget ért jeligére.” A politika a technika révén betolakodott a mindennapi életünkbe, ott lapul a zsebünkben. Az agitáció talán olcsóbb, mint az óriásplakátok és a lapok útján indított kampány. És van egy óriási előnye: általában magánpénzből megy, költségeit nem sorolhatják a pártpénzek közé, így az Állami Számvevőszék sem ellenőrizheti. Tény viszont, hogy a hatékonysága korlátozott. Hiszen általában olyanok küldik egymásnak, akik ismerik a másik világnézetét, politikai hovatartozását. Kormánypárti a kormánypártinak, ellenzéki az ellenzékinek. A legvészterhesebb időkben — a Rákosi-korszakban, ötvenhat után — is születtek viccek és csasztuskák. Jelezve, hogy a nép a lelke mélyén derűs. Az egymondatos sms- üzenetek is a derű és a jóra való hajlam finom üzenetei az egymásnak feszülő harci táborok lövészárkaiból. Valami biztató, valami reménykeltő ebben a politikailag kettévágott országban. Árpási Zoltán A nép a lelke mélyén derűs. ■■ József-szanatórium, 1942. A gyulai tüdőkórház 1907-ben nyitotta meg kapuit az ország második és a vidék első tbc-szanatóriumaként l
