Békés Megyei Hírlap, 2002. február (57. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-16 / 40. szám
2002. február ] 6., szombat A Békés Megyei Hírlap Melléklete Rosszkedvűnk tele: depresszió A betegség első tünete lehet a feltűnő fáradtságérzet 10 Kis kutya, nagy kutya nem ugat hiába Művészek vallanak négylábú kedvencükről Sztárügyvéd — hat évtizede a pályán Pályafutása során tömeggyilkost is védett A SZEGHALMI BOSZORKÁNYPEREK NYOMÁBAN Kovács Máténéra is hasonló büntetést kért. Az alperes határozottan tagadta a vádat. A vármegye törvényszéke az ügyben a következő végzést hozta: „Mivel a Békésen megégetett özvegy Kisné, dobozi lakos, a kínzáskor nem eléggé határozottan és tétovázva mondotta az alperest bűntársának, és a szolgabíró és esküdt úr által megejtett nyomozásokból éppen semmi gyanú sem merült fel ellene, sőt hiteles jelentések szerint az alperes minden kifogáson kívül áll, azért mivel az ügyész úr rábizonyítani nem tudja, Kovács Máténé Nagy Anna alperes egyszerűen felmentetik”. Nem volt ilyen sze- II rencséje a szintén szeg- || halmi Kós And- rásné Török Máriának, akire 1724-ben a gyűlt lai várban halálos ítéletet mondott ki Békés vármegye törvényszéke. „Ezelőtt harmadik esztendőben Jakab Miska nevű legénnyel Gonda István nevű Szeghalmon lakos embernek az istállójában együtt lévén, három ízben láttam azon legényhez agár képében élőnkben azon asszony (Kosa Andrásné — a szerk. —) bejött aki is magát meg- rázván reális asz- szonnyá változott, s 3 azon legénynyel beszélt, sokszor szokás szerint éjszaka, amidőn már a tüzelést elvégeztük volna, az ajtó kerékkel bezárolva a küllő között minden akadály nélkül bejött, azt gondolván mindannyian alszunk...” — mondta a törvényszék előtt Farkas János, 26 éves szeghalmi fiatalember. S a további tanúk is mind Kós Andrásné ellen vallottak. hogy ördögi mesterséget űzött, s valóságos boszorkány: hogy elhagyva emberi formáját, magát kutyává átváltoztatta, s egyeseket halálra kínzott, majd másokat különféle betegségekkel ördögileg elárasztott, s megvesztett, s némelyeket pedig ugyanazon veszedelmekből ismét meggyógyított, és mivel ezen törvényszék előtt bűbájos volta eléggé megerősítést nyert, de tekintettel az egész Szeghalmon elterjedt gyanús voltára is, s mert mint maga is elismeri, nem rettegett több ízben házasságtörést elkövetni: ugyanezért, mind ezen körülmények figyelemmel, és megfontolva a fontolandókat, hogy a törvény kívánalmainak elég tétessék, s hogy a méltán megérdemelt büntetést elnyerje, s másoknak is elrettentő példájára, Kós Andrásné Török Mária egyhangúlag megégettetni határozta- tik.” Szeghalmon az utolsó boszorkányégetést közel 380 évvel ezelőtt tartották. Persze nem biztos, hogy azóta egyetlen boszorkánygyanús asszonyság sem fordult meg a környéken. Egyes férfiak néha azzal élcelődnek: ők az utóbbi évtizedekben is ismertek (ismernek) a városban olyan hölgyeket, akikre illhet a boszorkány jelző. Mások a seprűkészítő bácsikkal viccelődnek. — Bátyám, maga még a hagyományos seprűt készíti? Nem tudja, hogy már az öt sebességes, szervokormá- nyos boszorkányjárgány a divat? — szólt oda egy fiatalember a minap az egyik idős seprűkészítőnek. Magyari Barna Boszorkányok márpedig léteznek? A vármegye törvényszéke az ügyben a következő ítéletet hozta: „Miután az előállított hiteles és szavahihető tanúk a vádlott (Kós Andrásné Török Mária) fejére tett esküvel kétségtelenül bizonyították, Szeghalmon, a református templom mögött található épületen még ma is emléktábla hirdeti, hogy 1724-ben azon a helyen égették meg az utolsó sárréti boszorkányt. A krónikások két szeghalmi boszorkánypert ó'riztek meg az utókornak: 1718-ban Kovács Máténét a megyei törvényszéki ülés felmentette, az 1724-ben tartott perben viszont Kós Andrásnét bűnösnek találta az uradalom törvényszéke, ezért ó't megégetésre ítélték. Magyarországon 1520 és 1777 között kivégzett boszorkányok 90 százaléka volt nő, és csak 10 százaléka férfi. Oroszországban viszont az 1622-1700 között megégetett boszorkányoknak 68 százaléka tartozott a teremtés koronáinak táborához, s csak 32 százalékuk a női nemhez. A XVII. század első felének Szeghalmáról elég kevés konkrét információ maradt meg. A meglévő dokumentumok viszont többször olyan eseteket taglalnak, amelyben a Berettyó-parti településen élők megszegték a közerkölcsiség vagy a közrend elvárásait. Sokan a házi jog, a tulajdon szentségét sem tisztelték. A községben jelen lévő katonaság nem segített a közrend és közerkölcsiség védelmében. Sőt, a katonák további zavart keltettek, verekedést provokáltak, s molesztálták a tisztességes asszonyokat, leányokat. Ebben a közegben — más településekhez hasonlóan — Szeghalmon is terjengett a kuruzslás és a babona- ság. A vármegye kegyetlen szigorral üldözte a kuruzslókat. Elrettentő példaként olykor egy-két boszorkányt Szeghalmon és Füzesgyarmaton is megégettek. De ezek a kivégzések a népre és a kuruzslók- ra nem hatottak annyira, mint azt a vármegye urai elképzelték. Hogy Szeghalmon pontosan hány boszorkánypert tartottak, azt senki sem tudja. Oláh György feldolgozásában két ilyen eset maradt fent. Az első boszorkányperben 1718 őszén Kovács Máténé Nagy Anna azért lett alperes, mert egy évvel korábban egy dobozi boszorkány rá vallott. Özvegy Kis Istvánná, dobozi lakost 1717. április 28-án Békésen bűnösnek mondta ki Békés vármegye törvényszéke, ezért őt elmarasztalták, s megégetették. A megégetéskor Kis Istvánná bűntársáAZ ÖRDÖGGEL CIMBORÁLTAK? Külföldön a körös-sárrétinél is színesebb volt a boszorkányperek témavilága. A XVI- XVII. században Európa egyes vidékein gyakran elmaradtak a termésérlelő nyarak. Sokan azt gondolták, a bajt csakis a boszorkányok okozhatják. Például 1658. tavaszán egy Hans nevű karintiai erdőkerülő a kegyetlen vallatások hatására „bevallotta”: hét társával az ördög sugallatára és segedelmével megváltoztatta az időjárást. A vallomás szerint Hansék az időjárás megváltoztatásának bűntettét úgy követték el, hogy emberhajat, birkagyapjat és csecsemőmaradványokat egy üstben összefőztek. A masszát kis golyókká gyúrták, s azokkal dobálták meg a felhőket. Németországban 1589-ben egy Rade nevű gazdag embernek azért kellett meghalnia, mert kínvallatásokkal arra kényszerítették, hogy bevallja: gyönyörű nő formájában kísértette meg őt az ördög. S mivel a felesége korábban már meghalt, nem tudott ellenállni „az élő hús kihívó csábításának”. nak vallotta a szeghalmi Kovács Máténét. Az 1718. október 10-én tartott tárgyaláson ugyanaz az ügyész, aki Kis Istvánná megégetését indítványozta, SiHIHl Ilii Kedvezménytörvény és demokrácia Telefonál Sarkad környékéről egy kedves olvasó. Arra szólít fel, hogy kérjem ki a csendes többség (kisebbség?) nevében, hogy a szlovákiai magyar politikus senkiházinak nevezze azokat, akik nem értenek egyet a státustörvénnyel, vagy ahogy újabban nevezik, a kedvezmény törvénnyel. Kell-e nekünk hadakozni olyanokkal, akiknek szava ide nem ér el, s akik igazából taíán nem is nekünk üzennek — töprengtem magamban, miután helyére tettem a kagylót. Am másnap az egyik, kardcsörtetéseiről hírhedtté vált, hazai politikusunk is exponálta magát a kérdésben. „Nincs helye a közéletben annak, aki nem ismeri el a státustörvényt” — mondta. A sornak ezzel nincs vége. A minap szintén Szlovákiából, s szintén magyar szájból érkezett az újabb, immár egyáltalán nem meglepő üzenet: „csak a csőcselék számára nem elfogadható a státustörvény”. Nem semmi — ahogy a pesti mondja. Lehet, most kinek-kinek magába kellene néznie és eldöntenie, hogy a csőcselékhez tartozik-e vagy sem. Vigyázni a válasszal, mert az „igen” meglehetősen messzire vezet. A csőcseléknek ugyanis valóban nincs helye nemhogy a közéletben, de a szavazóumáknál és a jog más terepein sem. De ne vessük el ennyire a sulykot, próbáljuk meg higgadtan értelmezni a lehetőségeinket. Jelesül, tegyük fel az alapvető kérdést: joga van-e bárkinek egyet nem érteni a kormánnyal vagy az ellenzékkel, adott esetben egy törvénnyel, még ha azt a magyar parlament 92 százalékos többséggel is fogadta el. Egy demokratikus országban a válasz nem lehet kétséges: igenis joga van. Más megközelítésben: ha valakit (bárkit) ettől a lehetőségétől megfosztanak vagy emiatt becsmérlik, akkor bizony alapvető emberi jogától fosztják meg, és becsületében sértik meg. Más a helyzet persze, ha a demokráciát csak szavakban vallja magának az, aki nyilatkozik, kirekeszt és megbélyegez. Akkor sincs nagy baj — volt már ilyen a történelemben —, csak akkor tudomásul kell venni, hogy a diktatúra kiépítése folyik. Márpedig ha erre sodródik az ország (vagy sodorják tudatosan), akkor ennek megfelelően kell viszonyulni a dolgokhoz, s mindent megtenni azért, hogy senkinek ne kelljen szégyenkeznie amiatt, mert más véleményen van, mint az éppen regnáló hatalom, illetve ellenzék. Félelemben vagy szemlesütve, szégyenérzettel élni azért, mert mások mást gondolnak a világról, mint mi, talán nem kellene. Ez az idő már elmúlt. Arpási Zoltán Ez az idő már elmúlt. Sarkad, 1944. A Hangya szövetkezet kiadásában megjelent képeslap a település nevezetességeit örökíti meg
