Békés Megyei Hírlap, 2002. február (57. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-02 / 28. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete A békéstáji kerámiák öröksége Takácsné Martincsek Ágnes állandó kiállítása 8 JSJk Filmvásznon a Szécsi Pál-mítosz Tanulás helyett inkább tanított ~ \ Mai történetben a fiatalon y . * " -« | Amroun Nebil hip-hop-táncos \ elhunyt énekes rű _____8 ropja az élet útján 9 Éva csak élő műsorban szeret dolgozni Bájos kisugárzására és bársonyosan mély hangjára bizonyára már sok tévénéző felfigyelt. A nevét talán még nem minden néző jegyezte meg, ám ami késik, nem múlik. Bevallom, kíváncsi voltam milyen a szarvasi származású Novodomszky Éva élőben, a Híradó sokszor kimértnek tűnő világán kívül. Beszélgetésünkre egy budapesti bevásárlóközpont kávézójában került sor Éva két rohanása között. Novodomszky Éva a Híradó egyetlen hosszú hajú műsorvezetője, és ebből nem is enged. Fotósunk a •legutóbbi Csaba Páholy műsorvezetőiéként örökítette meg D-FOTÓ: VERESS ERZSI — Egyenesen az egyik munkahelyéről, a Klub Rádióból érkezett. Hogyan barátkozott meg a fővárosi pörgéssel a nyugodt szarvasi légkör után? — Azt hittem, nehezebb lesz, majd észrevétlenül megszoktam. Pesten minden tömbösítve van. Persze itt is van lehetőség arra, hogy az ember kimenjen a szabadba, csak sokkal kevesebb. Én olyan helyen nőttem föl, ahol ez természetes volt. Sok kedves történet fűződik a Körös-parthoz, ahol rengeteget játszottunk. Nagyon szeretem Szarvast, sajnos a munkám miatt csak havonta egyszer jutok haza. Érdekes egyébként, hogy gyakran kérdeznék erről, úgy látszik, sokaknak ez jut eszébe rólam először. — Budapestig viszont számos kitérő akadt. — A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban érettségiztem. Az elsőt még a színházi tagozaton végeztem, majd rájöttem, hogy a filmes specializáció sokkal inkább nekem való. A többséggel ellentétben én nem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, hanem az ELTE angol-magyar szakára jelentkeztem, ugyanis akkoriban pedagógus akartam lenni. Nagy mellénnyel mentem el a felvételire. Úgy gondoltam, hogy az erős gimnáziumi humán képzéssel és az angol nyelvvizsgámmal a zsebemben nem tudnak olyat kérdezni, amit nem tudok. Tudtak. így végül a kecskeméti tanítóképzőn szereztem diplomát. Ezután rájöttem, hogy rádiós szeretnék lenni, ezért jelentkeztem Komlósi Gábor oktatási stúdiójába, ahol egyébként manapság hírolvasást tanítok. —Ha jól tudom, innen került a tévébe. — Bárdos András riporternek hívott néhányunkat a tévé akkor induló Junior Híradójába. Az első interjúmat az akkori oktatási miniszterrel, Magyar Bálinttal készítettem. Annyira izgultam, hogy ma már nem sokra emlékszem az egészből. Fél évvel később, 1998 nyarán felkértek a Junior egyik műsorvezetőjének. Gondot jelentett, hogy akkoriban nem lehetett leengedett hajjal műsort vezetni, így mindig kontyba kötöttük. Levágatni azóta sem engedem a hajamat. Ebben a műsorban látott meg Császár Nagy László, a Parlamenti Napló főszerkesztője, aki felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Túl nagy fa ez az én kicsi fejszémnek — gondoltam. Hogyan fognak engem komolyan venni a huszonegy-két évemmel, a szőke hajammal és a kék szememmel? A híreket azelőtt is elolvastam, de nem voltak alapos politikai ismereteim. Császár Nagy László nagyon sokat segített, mindent megbeszéltem vele. Majd egy év múlva leváltották, azután már nekem sem volt kedvem tovább csinálni. Ezután jött a Híradó és a Klub Rádió, mindkét helyen műsort vezetek. — Hogyan tudja egyeztetni a tévézést, a rádiózást és a tanítást? — Úgy, hogy állandóan rohanok. Ma már igyekszem úgy vállalni, hogy minden nap csak egyfajta feladatom legyen, korábban azonban előfordult néhányszor, hogy húsz órát dolgoztam folyamatosan. Fontossági sorrend nincs, leginkább azonban a rádió jobb napjait élvezem a kötetlenség és az improvizáció miatt. Én szerkesztem a műsoromat, én hívok vendégeket, sőt még a keverést is magam végzem. — Van annak jelentősége, hogy ezek mind élő műsorok? — Én csak élőben szeretek dolgozni, mindössze egyszer vettem részt előre felvett műsor készítésében. Azt láttam, hogy senki nem veszi elég komolyan a munkáját, mert úgyis kijavítható a hiba. Egyébként körvonalazódik bennem egy szórakoztató, beszélgetős rádióműsor gondolata, több szereplővel, érdekes témákkal. — Hallottam már olyan műsorvezetőről, aki a képernyőn keresztül jelzett a rokonainak. — Ha én beszélni akarok az anyukámmal, felhívom. A Híradó egyébként is komoly műfaj, nem illik ezzel játszani. Bevallom, egyszer azért előfordult. A tévé internetes oldalának fórumában összegyűlt körülöttem egy kis csapat^-azzal jeleztem nekik a megbeszélt időpontban, hogy megmozdítottam az ujjamat. —Avasson be bennünket egy kicsit a Híradó világába! — Az adás előtt háromnégy órával már bent szoktak lenni a műsorvezetők. Sminkelünk, felöltözünk a kikészített ruhába. Fontos, hogy ismerjük a riportok témáját, ezért előre megnézzük a filmeket, olvasgatjuk a szövegünket. Néha egy kicsit át is alakítjuk a saját szájunk íze szerint. Mi is készíthetünk riportokat, de nekem mostanában sajnos nincs időm rá. Egy éve hagytam abba, azelőtt a Szabadság térbe, a Parlamenti Naplóba és a Naprakészbe is forgattam. — Mi az utolsó dolog, amit adás előtt csinál? — Kirúzsozom a számat, ugyanis a hétköznapokban nem használok rúzst. Ezt szoktam utoljára hagyni, majd az adás után rögtön le is törlőm. — Mivel töltik az idejüket, amikor nem a műsorvezetőket látjuk? — Mindenki mást. Beszélgetünk, gyakoroljuk a szövegünket vagy nézzük a riportfilmeket. — Mennyire van szükség színészi képességekre? — A véleményünknek nem szabad tükröződnie az arcunkon, a gesztusainkban, hiszen ezzel befolyásolnánk a nézőket. Persze olykor egy-egy mosoly marad az ember arcán például egy kedves, állatokról szóló film után. — Ezzel szemben a kereskedelmi tévések oldottabb- nak tűnnek. — Az a különbség a köz- szolgálati és a kereskedelmi csatornák között, mint a konzervatív és a bulvár lap között. Más a szerepük, az utóbbiakban sokkal több színes hír található. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok is, akik a sok szenzációt unják. Mi komolyabb, közérdekűbb témákkal foglalkozunk. Persze megérthető, hogy a munkájából hazaért, fáradt ember nem mindig vágyik erre. —Nagy mesemondó hírében áll. El tudja képzelni, hogy valamikor esti mesét mondjon a tévében? — Igen. Rengeteg mesét hallottam gyerekkoromban, azután így maradtam... A főiskolai felvételire tíz mesét kellett megtanulni, nekem csak össze kellett szedni őket. Sokat meséltem a kollégiumi szobatársaimnak is, sőt nemrég egy meselemezt is készítettünk a keresztlányomnak. — A legutóbbi Csaba Páholyt ön vezette a Jókai Színházban, miután Papp Endre több évnyi munka után elköszönt. — Ha jól tudom, született a színház és a Magyar Televízió között egy megállapodás arról, hogy minden alkalommal más tévés vállalja magára a műsorvezetői feladatokat. Amikor én következtem, kérdeztem Bandit, mi lesz a dolgom. Halál komoly arccal azt válaszolta, hogy a műsorvezetés mellett operaáriákkal is készülni szokott. — De hát én nem tudok énekelni, legfeljebb szavalni — feleltem ijedt hangon. Végül persze elnevette magát. Az este egyébként jól sikerült, mindenki kedves és közvetlen volt. Csicsely Zoltán »va'i ÁV k Sumákolás Bódvarákón Sikerült! Szilágyi Zsolt barlangász megmenekült. Főhajtás előtte, amiért kibírta a kibírhatatlant. Elismerés azoknak, akik tartották benne a lelket, s éjt nappallá téve dolgoztak azért, hogy túlélje a tragédiát. Végül hódolat mindenkinek — hétköznapi nyelven az egyszerű embereknek —, akik élelmiszerrel, meleg teával vagy puszta jelenlétükkel erősítették a hitet a mentőalakulatokban. Az elmúlt napokban egy ország tanulta meg Bódvarákó nevét, szerzett tudomást a Rákó- czi-barlangról, s olyan valaminek lehetett tanúja, aminek régen. Lélegzet-visszafojtva figyelte egy ember — még egyszer, hangsúlyosan leírom: egyetlen ember — kálváriáját és az érte szerveződött összefogást. A szakmabeliek és a környéken lakók az egymásba kapaszkodás szép példáját adták, amelyre büszke lehet minden magyar — pártállásra való tekintet nélkül. Azt is mondhatnám, jó pillanatban, egy politikailag felajzott — sárdobálástól sem mentes — időszakban mutattak fel követendő magatartást. Mindenki tanulhatna belőle. A győzelmi mámor pillanataiban sem lehet azonban elhallgatni azokat a butaságokat, amelyek egy picit sem rontják a barlangász megmentésén dolgozók emberi teljesítméA doki ült Szegeden és várt. nyét, de tipikusan magyar jelenségek. Szilágyi Zsolt kényszerű fogságának harmadik napján derült ki például, hogy senkinek nem jutott eszébe, fel kellene hajtani egy képzett búvár orvost, aki be tudna menni a föld alatt rekedt barlangászhoz. A doki ült Szegeden, és várt, hogy ha végre valakinek bekattan, hogy szükség lehet rá, akkor helikoptert me- nesszenek érte. Szegény Szilágyinak is kijutott a sumák megjegyzésekből. Eltűnésének napján egy ország lakosságával hitették el, hogy profi búvárról van szó. Amikor aztán felhozták ideiglenes menedékhelyéről, szép csendesen bevallották, hogy szó sincs profizmusról, csupán barlangászként nevezhető tapasztaltnak. Nyilván lehet benne valami, különben a hazai barlangászok főnöke nem beszélt volna csütörtökön este a televízióban a felelősség kérdéséről. Ismét gyereknek néztek tehát bennünket. Mégpedig olyan ügyben, amelynek megítélésében csak az érzelemnek és a szolidaritásnak van helye és szerepe. Szilágyi Zsolt hősies kitartásának, s az érte küzdők nagyszerű helytállásának értékét semmivel sem kisebbítik a tények, legyenek mégoly kínosak is. Sajnos egyesek — ebben a sumákoláshoz szokott országban — ezt még mindig másként látják. Árpási Zoltán Békéscsaba, 1900. Az egyik legrégebbi képeslap a színházról az elmúlt évezred hangulatát idézi
