Békés Megyei Hírlap, 2001. október (56. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-27 / 251. szám
12 Hétvégi magazin 2001. október 27., szombat Dénes Piroska negyvenkét évig volt a csabai közönség kedvence A huncut szemek végleg lecsukódtak „Tudom, hogy „világtehetsége” sosem voltam, de használható vagyok. Nekem adhattak vígjátékot, drámát vagy mesét, azt maximálisan teljesítettem és nem olyan nagy szenvedéssel, mint divat mostanában. Sokszor hallom, hogy a művész nagy keservesen, kínok közt szüli meg a figurát. Minek ez? Valaki vagy tud, vagy nem. Megkapom a szerepet, megtanulom és eljátszom. Hát, mi a dolga a színésznek a világon? Csak ez.” A színészet lényegéről nyilatkozott így Dénes Piroska lapunk 1999. január 28-ai számában. A mostani idézésnek szomorú aktualitása van: búcsúznunk kell. Végleg lecsukódtak azok a huncut szemek, amelyekkel felidézzük arcát. Negyvenkét éven keresztül volt ő a Békés megyei közönség egyik legnagyobb kedvence. Piroska néni a túrkevei Ducza család legkisebb, hetedik gyerekeként látta meg a napvilágot 1932-ben. Sokat nevettek, tréfálkoztak — saját szavai szerint —, bohóc család voltak. Minden testvérének volt tehetsége a színjátszáshoz, az iskolai rendezvényeken mindig fellépett közülük valaki. A tehetséget Kelemen László, a helyi kul- túrház igazgatója látta meg benne. Folyamatos biztatására jelentkezett a színművészeti főiskolára. A felvételin egy Tompa Mihály verset szavalt és egy paraszt vígjáték betétdalát énekelte. Gobbi Hilda és Major Tamás dőltek a nevetéstől, rögtön felvették. Majd 1956 eseményei miatt végbizonyítvánnyal fejezte be a főiskolát. Ezután rögtön a szolnoki Szigligeti Színházhoz került cselédkönyvesnek, azaz gyakorló színésznek másfél évre. Itt változtatta a nevét Dénesre. Amellett, hogy ez a név jól mutatott a plakátokon, az ötvenes évek végének románellenessége miatt nem volt szerencsés használni az idegen hangzású Duczát. Szolnokról egy évnyi kitérő erejéig Egerbe került, majd 1959 augusztusában „örök vérszerződést kötött” a Békés Megyei Jókai Színházzal. Egészen a haláláig volt tagja ennek a társulatnak, annak ellenére, hogy 1987 júliusában nyugdíjba vonult, egy-egy szerep erejéig azután is színpadra lépett. Az utolsó hat évében súlyos betegsége erősebbnek bizonyult a deszkák csábításánál, majd végleg úrrá lett rajta. Dariday Róbert, a Jókai színház nyugdíjas színésze így emlékszik visz- sza pályatársára: — Amikor 1982-ben Csabára szerződtem, az egyik miskolci kollégám mondta, hogy találni fogok ott egy nagyszerű színésznőt: Dénes Piroskát. Akkor ő már az ötvenhez közeledett, tehát nem ismertem fiatalon. Hallottam, hogy amikor 1959-ben a Jókai színházhoz szerződött, először anyaszerepet kapott a Noszty fiú esete Tóth Marival című színjátékban, majd sorban játszotta a lányszerepeket. Számtalanszor voltunk partnerek a színpadon, jó néhányszor rendeztem is, így például a Hárman a padonban. Hárman: Piroska, Széplaky Bandi és én kaptuk ezt a darabot jutalomjátékként. Az akkori igazgató, Keczer András engem bízott meg a gyerekdarabok készítésével, amelyekben Piroska mindig nagy lelkesedéssel vett részt. O volt például a nagymama a Piroska és a farkasban. Igazi gondolkodó színésznek ismertem, akinek mindig sok hasznosítható ötlete volt. Rendkívüli módon tisztelte a színpadot, a szövegét mindig nagyon pontosan tudta. Hallatlan lelkesedéssel és vitalitással dolgozott, ugyanakkor mindig segítőkésznek bizonyult. Mindenkinek a szemébe mondta azt, amit gondol, igaz ez felfelé, lefelé is. Nagyon szeretett csi- bészkedni, bohóckodni. Leggyakrabban vígjátékokban és operettekben szerepelt. Képünk szintén a Róza néni című előadásban örökíti meg A Róza néni címszerepében 1993-ban. A közönség tisztelete jeléül tapssal fogadta színpadra lépésekor Minek köszönhető, hogy ilyen sok évet töltött a csabai deszkákon? A színész mindig ott érzi jól magát, ahol a társulat és a város befogadja. A hozzá hasonló tehetségeket, akikkel mindent el lehet játszatni, egyébként sem szívesen engedik el. Hosszú ideig olyan színházvezetőkkel dolgozott, közönség elé állni, úgy érezte, ehhez már nem adhatja a nevét. Teljes mértékben egyet értettem vele — meséli Dariday Róbert. Kovács Edit többször alakította darabbeli lányát, nehéz beszélnie arról, aki nincs többé. — Egy időben közel laktunk egymáshoz, így előadás után gyakran együtt utaztunk hazafelé a buszon. Mindig szívesen beszélgetett a velünk utazókkal, talán ennek a közvetlenségének köszönheti rendkívüli népszerűségét. Hétköznapi módon élte meg színésznősé- gét. Szeretett itt élni. Szinte magam előtt látom a huncut szemeit, ahogy jön fel az öltözőbe. Akkor is mosolygott, amikor fáradt volt. Nagyon beleivódott a társulat leikébe, kedves történeteket szoktunk mesélni róla a színészklubban. Sokan mellette nőttünk fel, a fiatalokat nagyon szerette, mindig ellátta őket tanáccsal. Fantasztikusan tudott bánni a közönséggel, érezte minden reakciójukat. Piroska néni történetei „Óriási sztori volt otthon, amikor bejelentettem, ahogy a férjem megkérte a kezemet. Hogy hívják? — kérdi anyám. — Jánosnak. — Milyen Jánosnak? — Hát, Bodri Jánosnak. — feleltem. — Nem vagy normális, a kutyánkat hívjuk így. Azután a kis keverék korcsunkat elkezdtük tanítani a Bogár névre. Amikor eljött hozzánk János ezen a néven kezdte szólítani a kutyát, mire az oda se fülelt. Mikor megsúgtam neki az igazi nevét, odament hozzá és ezt mondta: — Szevasz, édes druszám, Bodri! Mikor a kutya egy hónap után ismét hallotta a nevét, örömében menten összepisilte magát. Ezután mindig így kezdtem a férjemnek írt leveleket: Drága kiskutyám, tudatom veled... (...) Valamikor egy riporter megkérdezte tőlem, mire gondolok, amikor meghajolok a tapsoló közönség előtt. Édes gyerekem — feleltem —, először megnézem, be van-e kötve a cipőm, nehogy hasra essek a fűzőbe. Másodszor: van-e otthon vöröshagyma meg petrezselyem, mert holnap főznöm kell, na pá! (...) A kórházban is szórakoztattam a „bandát”, de meg kell mondjam, rám borzasztóan hatott a többi beteg. Aki nálam sokkal jobban volt, csak ült az ágyán és siránkozott. Én meg folyton erőltettem Dezsőkét, a háromlábú botomat, hogy menjünk sétáim, mert haza akartam jutni.” akik jól tudták használni. Nyugdíjas korában — kicsit érthetetlen módon — a színház őt sem foglalkoztatta igazán. Köztudott, hogy azután beteg is lett, sok időt töltött kórházban. Amikor 1997 végén felajánlották neki a dada szerepét Gorkij A Nap fiai című drámájában, úgy tudom, nem vállalta el. Akkor már nem volt ereje a Október tizennyolcadikán este éppen a Villámfénynélt játszottuk, egyszer, amikor a takarásban vártam a jelenetemre, eszembe jutott Piroska. Több kollégám ugyanerről számolt be. Úgy érzem, aznap este ott volt közöttünk, eljött elbúcsúzni. Csicsely Zoltán Pokolvar vagy amit akartok Korunk pestise — élünk a fordulattal, ha valami szörnyűségről esik szó. S ebben már az is benne van: a pestis, mint a viszonyítás alapja, valami túlhaladott dolog. Úgy is kezdhettem volna hát: korunk pestise a lépfene. Persze másként terjedő, így nem egy „súlycsoportba” tartozó veszélyekről van szó. A baj az, hogy nem lehet tudni, vajon nemsokára nem kényszerülünk-e úgy beharangozni ügyeletes rettegésünket, hogy „korunk lépfenéje a pestis”. De egyelőre itt van nekünk ez az át- kos lépfene. Leánykori nevén: pokolvar, görögösen meg anthrax. Az a kis baktérium, mely akár ötven évet is képes átszunyókálni, ám ha felébresztik, fene lépéseket tesz. Jobb esetben a bőrt, mellreszívósabban a tüdőt támadja meg. Továbbá kultúrkörünket, annak hazai kis gyűrűcskéit, s nem utolsósorban a személyiségünket. Ez utóbbit nevezhetjük porhintésnek is. Gondolom, rengeteg ember agyában átvillan: ő is tudna kinek, kiknek küldeni egy kis ijegető- port. Aztán a többség legyint: idétlen is, gonosz is az ilyetén „tréfálkozás”. Nem nagyon teszünk közzé ilyenolyan gyanús esetekről szóló közleményeket. A beteges kéjelgés ugyanis nem foglaltatik benne a lap árában — adja fel hirdetésben, akit izgat a dolog. Az viszont érdekel, mit tesznek — és hogyan — az illetékesek. Úgy tűnik, piszok határozottak és okosok, sőt majdnem szakszerűnek látszok az illetékesek — papíron. A baj múltával remek történetek szólnak majd a magyar lépfene hősies leküzdéséről — miként el szokás mesélni az utódainknak az is, hogy legyőztük a tatárokat, a törököket, az osztrákokat, az oroszokat, a németeket, a szovjeteket —:, filmen... v Talán nem meglepetés, ha elárulom: minden illetékesnek látszó hatóság valamely vezetője rögvest intézkedést bocsátott ki arról, hogy az általuk irányítottak miként vegyék ki részünket a gyanús porok begyűjtéséből. Merthogy ez természetesen a legalsóbb fokon eljárók dolga. Megnyugtatásul közük: eddig Magyarországon egyetlen gyanús küldeményről sem igazolódott be, hogy anthraxos vagy miafenés lenne. Vidékiként azt látjuk, hogy ténylegesen a helyi hivatásos tűzoltókat ugrasztják a porbegyűjtésre. S így van jól: mivel ők (ugye) a kormány és a belügyminiszter bölcsessége révén nem jogosultak korábbi veszélyességi pótlékukra, nyilván olyan helyre nem is küldenék őket, ahol veszélynek lennének kitéve. Kár, hogy mindenfelé azt beszélik, ezzel az állami hatáskörbe tartozó problémával a közegészség- üggyel, járványüggyel bajlódó hatóságnak, a katasztrófavédelemnek, s némi átfedéssel az utóbbi által irányított polgári védelemnek illene megbirkóznia. Ha viszont abból indulunk ki, hogy azért nem kaphatnak a tűzoltók normális veszélyességi pótlékot, mert olyan, hogy „tűzoltó” már nincs is, csak katasztrófavédelmiek vannak, érthetőbb a dolog. (Bizonyos körök a katasztrófavédelem szervezeti egységeinek szeretik láttatni a helyi önkormányzatok által fenntartott tűzoltóságokat — ezeket az embereket már szeptember 11-e előtt megfertőzhette valami.) Ezek a katasztrófavédelem által sújtott tűzoltók viszont — bár papírforma szerint nem sok tennivalójuk lenne a más hatóságokra tartozó feladattal — sok hasznos tanácsot kaptak. Némi késedelemmel egyetlen védőruhát is, mely az alkalmazási feltételként megjelölt testmagassági alsó határt veszi célba. (Fűnyíró-elv.) Olyan szűrőt javasolnak a gázálarcukba, amilyennel a tűzoltók nem is rendelkeznek. Persze az sem lett volna rossz, ha a külső légtértől teljes függetlenséget biztosító, sűrített levegős légzőkészüléket javasolnak — igaz, azzal valamennyi tűzoltóság bőségesen el van látva... SzöCD-sikerlista 1. Tommyboy: Boat Party 2001. 2. Charlie: Jazz 3. Slipknot: Iowa 4. Picasso Branch: Minden pillanat... 5. Vangelis: Mythodea 6. Sundance vol.2. 7. Republic: A reklám után 8. Natalia Oreiro 2001. 9. Moulin Rouge (filmzene) 10. System Of Down: Toxicity (Rock Island) Filmajánló Betépve Hogyan válik George Jung (Johnny Depp), a teljesen átlagos amerikai srác kokainkereskedővé? Először csak füvezik, aztán már amatőr módon árulja is a drogot, végül a börtönbe alaposan kitanulja a szakmát. Szabadon bocsátása után a csúcsra tör: nő, bulik, kokain és persze sok-sok pénz áll a házhoz. Könyvajánló A Déli-sark foglyai A Park Kiadó rendkívül izgalmas sorozatot indított Veszélyes övezet címmel. Az itt megjelent könyvek valóságos történeteket dolgoznak fel. Eddig négy kötet jelent meg, ezek egy halászhajó legénységének tragikus sorsát, két Mount Everest-expe- díció halálos útját, és egy drámai véget ért alaszkai vadásztörténetet dolgoztak fel. Most itt az ötödik kötet, Alfred Lansingtól, aki egy ír Antark- tisz-kutató kudarcba fulladt útjáról írt. Emest Shackleton Angliából indult társaival a majdnem végzetessé váló útra. Az expedíció gyalog szándékozott átkelni a Déli-sarkon, hajójuk azonban 1915 októberében befagyott a Weddel-tenger jegébe, melynek hatalmas ereje kérlelhetetlenül pozdorjává zúzta. Shackleton és társai öt hónapon át sodródtak kilátástalanul a jégtáblákon, míg sikerült megmenekülniük. A Déli-sark foglyai lebiüncselően izgalmas dokumentumregény. gezzük le ismételten: nem a tűzoltók (s a rendőrök) dolga a portalanítás. Komoly dolog (filozofikus megközelítéssel) nem létezik komolytalanság nélkül — ahogy a „jó” is értelmezhetetlen a „rossz” híján. Az egyik békési város vásárcsarnokába kora reggel riasztották a tűzoltókat, a rendőröket, akit kellett. Az éj közepe óta szolgáló éjjeliőr az egyik elárusítóhelyen kis tasakban fehér port talált. Nyilván anthraxot... A képernyőről látott ceremóniával a tasakot tasakba, azt meg további tasakokba ügyeskedte a kinőtt ruhás tűzoltó, mire a stand bérlőjét otthonából a helyszínre hozták. Az árus —látva, amit látnia kellett — csak annyit kérdezett: beszéltek-e már az éjszaka első felében éjjeüőrös- ködővel? Már miért?! — értetlenkedtek a tűzoltók, a rendőrök, s akinek kellett. Csak azért — folytatta a bérlő —, mert annak az éjjeliőrnek szokás szerint kikészítettem ide néhány paradicsomot a standomra, s mert tudom, hogy csak sóval szereti, hagytam itt tasakban egy kis sót is neki... Kiss A. János
