Békés Megyei Hírlap, 2001. szeptember (56. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-24 / 223. szám

AKTUÁLIS 2001. SZEPTEMBER 24., HÉTFŐ - 7. OLDAL IMS MEGYEI HÍRLÁP „Anyukám! Mindenki jobb helyre ment, az égbe mentek, ugye?!” A támadás kitépte minden amerikai szívét Barabás Jutkára még sokan emlékeznek Békéscsabán. A het­venes években hagyta el Magyarországot, Svájcban szerzett diplomát, jelenleg Hawaii szigetén, Honoluluban él, az Ameri­kai Egyesült Államok polgára. Az elmúlt években többször ha­zalátogatott, lapunkban olvashattak kalandos életútjáról, vi­lágnézetéről, írói munkásságáról, üzleti vállalkozásairól. A mostani interjúhoz a szeptember 11-ei terrorcselekmények „szolgáltatták” a témát.- Kedves Jutka! Az Amerika elle­ni támadás az egész civilizált, szabad világot megrázta. Ezekben a rendkívüli lelkierőt, önfegyelmet követelő napokban együtt érez Ve­letek minden normálisan, felelő­sen gondolkodó ember. Egy ilyen tragikus esemény mindig tükröt tart elénk, alkalom a számvetésre. Belém hasított rögtön a bűntudat, hogy milyen régen írtam Neked...- Én sem gondoltam volna, hogy ilyen tragikus események miatt vesszük fel ismét a kapcsola­tot. Senki sem gondolta!- Közeli ismerőseid is áldoza­tul estek a New York-i vagy a wa­shingtoni támadásnak?- Elrettentő, milyen sokan! Mivel a Writers in Exile American Branch (Száműzetésben élő írók amerikai tagozata) tagjai főleg New Yorkban laknak, iszonyú kimondani is, a szó szoros értelmében eltűntek a föld színéről... Két ember különösen kö­zel állt hozzám, mintha csak a test­véreim lettek volna. Innen, Hawaii­ból is kilenc embert vesztettünk el, kettő személyes ismerősöm volt, egyik a pittsburgi gépen utazott...- Jutka! Ami történt, megvál­toztatta az életeteket...- Kimondhatatlan, milyen iszo­nyú tragédia... Kitépte minden amerikai szívét. Attól az apokalipti­kus pillanattól fogva a mi életünk örökre megváltozott. Olyan drámai napokat éltünk át és élünk át, ami­lyenekhez kevés hasonló akad a vi­lágtörténelemben. Sokan szüleiket, gyermekeiket, szeretteiket gyászol­ják. Ezek a szörnyű napok mind­nyájunkat rettenetesen megvisel­tek. Helyzetünket és lelkiállapo­tunkat legjobban talán a következő szavak jellemzik: horror, félelem, hihetetlenség, kiszolgáltatottság, borzalom, lélekbe vágó fájdalom, kétségbeesés, kilátástalanság, sira- tás, rettegés, gyász, szenvedés, már hangtalan sikolyok az ég felé, imádság, könyörgés.- Te hol voltál azon a borzal­masnapon, és hogyan értesültél a támadásról?- Azon a kedden is, mint min­den reggel, leültem a computerem­hez, hogy elkezdjem a munkát. Át­néztem az e-maileimet. Egypár jött New Yorkból is, átfutottam őket. Halottak leveleit olvastam! Drága barátaim sorait, akiket már soha nem fogok viszontlátni. Aztán jött egy e-mail Svájcból: Nézd a tévét! Rettenetes dolog történt! Rohan­tam a tévéhez, és akkor döbben­tem rá, hogy azoknak a rettenetes halálát nézem, akik olyan közel áll­tak hozzám. Jöttek a telefonhívás­ok, de beszélni senki sem tudott... A bénultságból az rázott fel, hogy itt, nálunk is elkezdtek sivítozni a szirénák, tűzriadó volt.- Honolulu legmagasabb épü­letének 35. emeletén laksz. Azt mondtad régebben,,,csak” három dolog lehet veszélyes: a hurrikán, a földrengés és a szökőár...- Tévedtem... Amikre régebben olyan büszke voltam, a felhőkarco­lók, most még a vesztünket is okozhatják. Amikor a szirénák megszólaltak, azt hittem, bennünket is megtámadtak vagy meg fognak támadni. S nem azt tettem, amit ilyen­kor szokás, hogy lerohanok a lépcsőn, hanem leültem a computeremhez és akinek csak tudtam fejből a címét, annak búcsúlevelet írtam.- Tűzriadó volt ,vagy más okból szóltak a sziré­nák?- Valóban tűz ütött ki a 30. emeleten, de ma sem tudjuk, miért. Ez hír lett volna békeidőben, de most senki sem törődött vele. Egyetlen szóval sem emlí­tették az újságokban sem. Egyébként nincs a torony­házban önműködő tűzoltó készülék, komolyabb tűz esetén semmi lehetőségem nem lenne, hogy lejussak a 35. emeletről. Most nagyon fájón értettem meg, hogy az egyetlen út a lángokból, a kimondhatatlan szenvedés­ből az épületből való kiug­rás. Valahogy lejutottam.- A környezetedben élő amerikaiak hogyan reagál­tak a terrorcselekményekre?- Az emberek úgy jár- tak-keltek az utcákon, mintha merev álarcot viseltek vol­na, szinte egymásba ütköztek. Az első napon nem is mertünk egy­más szemébe nézni. Mindenki csak sírt, magában. Láttam nagy, erős katonákat sírni, mintha véd­telen kisfiúk lettek volna. Első nap elképzelhetetlen káosz volt. Az élet teljesen megállt. Minden üzlet rögtön bezárt, ami egész év­ben csak egyszer, karácsony nap­ján történik meg. Hirtelen fegyve­res katonák álltak mindenütt, a repülőterek bezártak, mindenki ott ragadt, ahol éppen volt. A leg­rettenetesebb a nagy csend volt. Mi nagyon hozzá vagyunk szokva a repülőgépek örökös dörmögésé- hez, mivel itt, előttünk zajlik az egész légi közlekedés. A máskor oly vidám szigetre halotti csend borult. A lelkünkre is. Rengete­gen mentek a templomba, még azok is, akik nem vallásosak. Az emberek tétlenül ültek órákig, ké­sőbb próbáltak segíteni, vért adni, zászlót keresni. A legnehezebb volt a gyerekeknek megmagyaráz­ni, hogy mi történt. Soha nem fo­gom annak, a talán hatéves kisfiú­nak a sírós hangját elfelejteni, aki az anyjába kapaszkodva újra és újra azt kérdezte: „Anyukám, ugye, most mindenki jobb helyre ment, most mindenki az égbe ment, ugye, Anyuka?” Mintha egy görög tragédiát éltünk volna, élnénk át. Vagy egy rémálmot, amelyből már nincs felébredés.- Az élet azonban megy tovább. Bármilyen nehéz, talpra kell állni.- Amikor újra kinyitottak az üz­letek, a bankok, úgy estünk egymás karjába, még azok is, akik csak lá­tásból ismerik egymást, mint a csa­ládtagok. Ha ismerősök találkoz­nak, szívszaggató jelenetek ját­szódnak le. Fényképeket vesznek elő és mutogatják egymásnak eltűnt szeretteiket. Még ma is beszéltem telefonon az egyik ismerősömmel, aki a mondat közben elsírta magát. Talán soha nem fog ez az iszonya­tos seb begyógyulni. Tény, hogy az életünk az egyik pillanatról a másik­ra örökre megváltozott; de az is igaz, hogy valóban talpra kell állni.- Mire számítanak az amerika­iak, mit lép a Bush-kormányzat?- A békéből hadiállapotba ke­rültünk. S ez nekünk, szigetlakók­nak rengeteg bajjal jár, mert majd­nem mindent repülőgépen hoz­nak, visznek. Még ma, szeptember 19-én sem vett fel a posta levelet Európába. Hawaiit nagyon gyor­san el lehet vágni a világtól, és ezért is félünk. A fenyegetés, a ve­szély még nem múlt el. Nem tud­juk, hogy honnan jöhet, de min­den újság írja, hogy jöhet újabb tá­madás. Honolulu katonailag talán egyik legfontosabb helye a világ­nak. Sokan mutogattak a hegyek felé, ahonnan 1941. december 7-én a japán bombázók jöttek. De hon­nan várható most a támadás?!- Mi okozza a legnagyobb ne­hézségeket - ha egyáltalán lehet így rangsorolni -, amikkel most meg kell birkózni?- Soha nem gondoltam volna, hogy itt, az Egyesült Államok kis szigetén, amely az otthonom, vala­ha is ki fogják mondani, hogy hadi­állapotban vagyunk. Jó barátaimat behívták hadiszolgálatba, a gazda­sági életünket összetörték, elvették tőlünk, ami a legfontosabb az em­ber életében, a békét. Kétséges jö­vőbe tekintünk. Félünk, de próbál­juk a régi hétköznapjainkat élni. Persze, a hétköznapok már soha többé nem lesznek ugyanolyanok, mint voltak, mert a történelem egyik legbrutálisabb támadása érte az Egyesült Államokat békeidőben. Mintha óriási súlyt cipelnénk a há­tunkon. Elfogyott a remény,, hogy valakit is élve megtaláljanak a ro­mok alatt. Ezzel a tudattal nem na­gyon tudok megbirkózni. A gazda­ságunk is rettenetesen szenved, el is bocsátottak sok embert. Különö­sen a légi közlekedés meg a turiz­mus sínyli meg a történteket. A hí­res Waildki Beach, ahol óriási tö­meg szokott összegyűlni, mindig vidám, nevető emberekkel van te­le, most csendes, alig lézeng ott pár ember. Nagyon nehéz a szürke ha­dihajókat nézni a gyönyörű kék óceánon. Valahogy nem odavalók, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a védelmünkre szolgálnak. A fekvé­sünk és stratégiai jelentőségünk miatt elég veszélyeztetett helyen vagyunk. Újságaink ezt nem is tit­kolják.- Az egész világ együtt érez Amerikával; ezt megerősítik a hi­vatalos közlemények, és ami ugyanilyen fontos, mennek a sze­mélyes, baráti, családi levelek!- Nagyon fontos nekünk min­den e-mail, minden szó a bizton­ságos, békés távolból nagyon jól­esik. Itt, Hawaii szigetén vannak még páran Békés megyéből, mindannyiunknak jólesik az együttérzés, a szolidaritás. S még soká nem jön postai levél Európá­ból, még az USA-ból se, csak e- mailen tudjuk tartani a kapcsola­tot. Köszönjük, hogy velünk vagy­tok, szükségünk van minden jó szóra, együttérzésre, imádságra!- Mi pedig a megrázó beszámo­lót köszönjük. Szívből kívánunk sok erőt, önuralmat, türelmet, böl­csességet valamennyiőtöknek! NIEDZIELSKY KATALIN Jegyek kaphatók:- Békéscsabai Városi Sportcsarnok, WKt Békéscsaba, Gyulai út. Tel: (66) 429-429.- Diáktanya, Békéscsaba, Kinizsi u. Tel: (66) 445-509.- Békés Megyei Hírlap hirdetésfelvételi irodája, Békéscsaba, Munkácsy u. 4. Tel: (66) 527-217.- Magyar TáncSport Szakszövetség irodája, 1146 Budapest, Dózsa Gy. út 1-3. Tel: (1) 221-9269. Mxmmtéxitmi ét a Rtigivnáiía iéKgim&ivg&lmí Mttfittexg Ä KÖRÖS VOUtM PTT O.ASSYS Ahol úgy szállnak fel a helyi repülőgépekre, mint itt a hetes buszra Lidérces három hét a tengerentúlon A World Trade Center leégett tornyának maradványai immár örök­re „bevonultak” a világtörténelembe Szadai László, a békéscsabai Belvárosi Általános Iskola és Gimnázium tanára három és fél hetet töltött Los Angeles­ben. Hátborzongató pillana­tokat élt át a tengeren túli or­szágban: egyik vasárnap föld­rengést, amelynek epicentru­ma alig 20 kilométerre volt tartózkodási helyüktől, aztán a szeptember 11-ei, keddi ter­rortámadást. Békéscsaba- Az Egyesült Államokban éjjel­nappal szól a televízió. Mivel Los Angeles és New York között hat óra eltérés van, így, amikor azon a napon reggel hétkor felkeltem, azonnal hallottam, hogy mi tör­tént. Los Angeles is teljesen meg­bénult. Akkor még nagyobb pá­nik tört ki, amikor a hírcsatornák bemondták, hogy az öt eltérített utasszállító közül az egyik Los Angeles felé tart. Később ez a hír­forrás elhalt, nem beszéltek róla többet. Mindenki találgatott, hogy mi történt a géppel, volt, aki arra gyanakodott, hogy lelőtték.- Milyen változásokat tapasz­talt a további napokon?- Később, bár nem uralkodott pánik, szerdán mégis teljes csend volt Los Angelesben is. Senki sem mozdult ki az otthonából. A nagy szórakoztató központok és válla­latok egy esteleges következő tá­madástól tartva bezártak. Az au­tók száma felére csökkent, de ez a légi közlekedés leállításával is magyarázható. Tudniillik, az amerikaiak úgy szállnak fel a he­lyi repülőgépekre, mint a békés­csabaiak a hetes buszra. Nekik természetes, hogy reggel elrepül­nek San Franciscóba tárgyalni, este pedig haza. Épp ezért nem volt olyan szigorú biztonsági el­lenőrzés a belföldi közlekedés­ben, mint a nemzetközi gépeken. Ezért téríthették el olyan köny- nyen a terroristák az utasszállító­kat.- Hogyan gyászoltak az ameri­kaiak?- Péntek este nyolckor az or­szág egy emberként mozdult meg. Bőrszíntől, nemtől, fajtól, kortól függetlenül, kezükben égő gyertyával emlékeztek az embe­rek az áldozatokra a házaik előtt. Hosszú sorok kígyóztak azokon a helyeken, ahol vért lehetett adni, sőt, már elkezdték a gyűjtést az áldozatok családjai számára.- Hogyan utazott haza? Nagy volt a torlódás a reptéren?- Egész végig kétséges volt, hogy haza tudok-e jönni. A rep­téren kedd déltől teljes hírzárla­tot rendeltek el. Csak csütörtö­kön tudtam az illetékesekkel be­szélni, de akkor is csak azt mondták, hogy pénteken érdek­lődjek újra. Pén­teken aztán ők hívtak telefonon, ez is a védelmi intézkedések ré­sze volt. Szom­bat reggel fél tíz­re kellett kiérni a reptérre. A szo­kásos beszállítás teljesen felbo­rult, külön pavi­lonban kellett várakoznunk, onnan szállítot­tak busszal, egy- egy órás úton oda, ahol csek- keltek. Többször ellenőrizték az útlevelünket és a beszállókártyán­kat. A gépre csak egy retikül nagy­ságú kézitáskát vihettünk fel, azt azonban nem­csak átvilágították, hanem egye­sével át is nézték. A lányomnak benne maradt a manikűr ollója, és mivel az szúróeszköznek mi­nősült, elvették és vissza se ad­ták. Biztonsági okokból nem mondták meg, mikor indul a gép, időről időre újra rá kellett kérdeznünk. Tizenegy óra vára­kozás után szálltunk fel.- Mitől tartanak leginkább az Egyesült Államokban élők? Félnek egy újabb támadástól?- Nem is a támadástól tarta­nak leginkább, sokkal inkább a tőzsde esésétől és az ezzel járó gazdasági válságtól. Mindenki fél, hogy elveszíti a munkáját, sőt, a légitársaságoknál már létszámle­építésről beszélnek. FEKETE G. KATA Jutka nagyon büszke volt, amikor megkapta az ameri kai állampolgárságot

Next

/
Thumbnails
Contents