Békés Megyei Hírlap, 2001. augusztus (56. évfolyam, 178-203. szám)
2001-08-11 / 187. szám
2001. augusztus 11-12., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 Kilencvenkét évesen halt meg a tragédia utolsó férfi túlélője A Titanic árváit világszerte ismerték Az idéi^ január 30-án távozott az élők sorából Michel Navratil, a legendás Titanic tragédiájának utolsó férfi túlélője. 1912-ben, amikor az óceánjáró eltűnt a hullámsírban, a kis Michel 3 éves és 8 hónapos volt. A végzetes utazáson öccsével és apjával vett részt. Az apa nem élte túl a katasztrófát, csak a két gyermek. Amerikába kerültek, és ott Momo és Lolo néven mint a Titanic árvái lettek a korabeli sajtó révén világszerte ismertek. A sajtónak köszönhetően talált rájuk az édesanyjuk is, aki egy szép napon Nizzában kinyitotta a frissen vásárolt újságot, és legnagyobb megdöbbenésére két kisfia tekintett vissza rá az egyik fényképről. „Nagyanyám azonnal az ottani amerikai konzulátusra sietett, és a kérdésekre adott válaszaival sikerült bebizonyítania, hogy valóban az ő gyermekeiről van szó” — meséli Elisabeth Navratil, Michel Navratil 57 éves lánya, aki a férjével Párizsban él, és két könyvet is írt a hajóóriásról. „Öt-hat éves lehettem, amikor először hallottam a Titanicról, a szüleim beszéltek róla egymás között. A gimnázium első osztályában a történelem tanárnőnk említette mint minden idők legnagyobb tengeri katasztrófáját. Amikor jelentkeztem, és elmondtam, hogy édesapám is a Titanic utasa volt, senki sem akarta elhinni. Másnap eljött az édesanyám, hogy megerősítse a szavaimat. Akkor tapasztaltam először, mekkora az érdeklődés a Titanic iránt. Attól fogva én is egyre többet akartam megtudni róla” — emlékezik vissza Elisabeth asszony. Elisabeth nagyapja, aki az 1912. április 14-éről 15-ére virradó éjszakán a Titanic további 1503 utasával együtt a hullámokba veszett, az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Szered városában. Kitanult szabóként nekivágott a világnak, a franciaországi Nizzában telepedett le, szabóműhelyt nyitott, majd feleségül vett egy Marcelle névre hallgató csinos francia lányt, és nemsokára két fiuk született. „Nagyapám ügyes ember volt, ismerték az üzletét, állandó kuncsaftjai voltak. Boldogan élhetett volna, ha rá nem jön, hogy Marcelle a család egyik barátjával megcsalja. Ebből válás lett, a gyerekeket a bíróság szokatlan módon anyai nagybátyjuknak ítélte oda, aki nyomban átadta őket az anyjuknak, de ezzel Michel nem tudott kibékülni” — kezdi a fordulatokban gazdag történetet Elisabeth. Bizonyára még egyéb körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a szabómester úgy döntött, megszökteti anyjuktól a két kicsit, és Amerikába megy velük. Nyolc nappal a Titanic katasztrófája előtt csődöt jelentett be. A többi már szántalan könyvből, filmből ismert: a jéghegy, az ütközés, az eleinte félig üresen le- bocsátott mentőcsónakok, majd a szörnyű küzdelem az utolsó helyekért... A kicsik még felkerültek a mentőcsónakra, az apjuk már nem. Az utasok mentésére érkezett Carpathia hajón egy Margaret Hayes nevű hölgy vette őket gondjaiba. Amerikában a hatóságok nem tudtak senkit sem értesíteni a gyermekek hollétéről, mivel az apróságok nem tudták megmondani a vezetéknevüket és a címüket. A bájos testvérpár képe csakhamar a lapok címoldalára került, így látta meg őket Marcelle Navratil is Nizzában. A fiatal nő Amerikába utazott a gyermekekért. Marcelle nem ment többé férjhez, kitaníttatta a fiait, Edmond, a fiatalabb neves építész lett, Michel pedig tanár. „Édesapám és édesanyám a Sorbonne- on ismerkedtek össze, mindketten pedagógusok voltak. A Titanicról sohasem esett szó, ez a téma tabu volt, valamiféle védekezés a szörnyű gyermekkori emlékekkel szemben. Ezért az első könyvemben még a szereplők valódi nevét sem írhattam le. A változás akkor következett be, amikor 1985. szeptember 1-jén világgá repítette a sajtó a hírt: 560 kilométerre Uj-Foundland szigetétől, 4 ezer méteres mélységben a tenger alatt megtalálták a Titanic roncsait. Ekkortájt történt, hogy jelentkezett annak az amerikai családnak a leszármazottja, aki anyjuk megérkezéséig gondját viselte a Navratil testvérpárnak. „Édesapám egyszerre beszélni kezdett. Az, ami kora gyermekkorában iszonyú élmény, felnőttkorában elfojtani vágyott, traumatikus emlék volt számára, most kedvenc témája lett. Kétszer meghívták Amerikába, második útján én is elkísértem. Találkozott a többi túlélővel, sok barátra tett szert. Megismerkedett Louise-zal, egy bájos idős hölggyel, aki a Titanic fedélzetén ker- getőzött vele, és egész életében arra vágyott, hogy viszontlássa egykori játszópajtását. Barátja lett Paul-Henri Nargeolet, az első francia, aki 1986- ban egy tengeralattjáróból láthatta az elsüllyedt gigászi luxushajót. Édesapám is volt azon a helyen, ahol elmerült a híres óceánjáró, egy hajó fedélzetéről figyelte a sötét hullámokat” — meséli Elisabeth. Aztán bemutatták Cameron filmjét, bevezető képsoraiban a tenger mélyén heverő Titanic-kal. Nem sokkal rá megjelent Navratil asszony második könyve, amely az elsőnél lényegesen több tényt tartalmaz. Michel Navratil, a Titanic férfi utasai közül az utolsó, a dél-franciaországi Montpellier panziójában 92 évesen még megérte az ezredfordulót. Utána már csak egy hónapot élt. (moment) Lolo és Momo, a Titanic árvái egy korabeli amerikai újságban Holmija elfér néhány reklámszatyorban Az ALULJÁRÓ A LAKÁSA A z aluljáró telefonfülkéjében tanyázik egy budapesti asz- szony. Ha valaki megkérdezné tőle, hogy hol lakik, elmondhatná, a főváros szívében, egy kis telefonos lakásban. Ugye, nem is hangzik rosz- szul. Ám, ha tudjuk, hogy az állításban jócskán akad túlzás, akkor inkább akasztófahumornak foghatnánk fel az idős hölgy lakáshelyzetét. Az igaz, hogy a fővárosban lakik, és az is megfelel 'a valóságnak, hogy „lakásában” akad egy felszerelt telefon. A „lakása” ugyanis a Deák téri aluljáró egyik telefonfülkéje. A hajléktalan asszony pár éve itt tanyázik, mint ahogy néhány sorstársa is az aluljárókban tölti az éjszakáit. Ám kétségtelen, a legjobb „kéglit” ez az asszony foglalta el, akinek néhány reklámszatyorban elfér az összes holmija. Napja nagy részét itt tölti, csak rövid időre hagyja ott a fülkét, amikor a dolgát végzi. Ilyenkor megkéri az aluljáró-zenészt, hogy figyeljen a helyére. Nem zavarják el. Jobb címet a rendőrök sem tudnának adni neki. Összeszűkült szemmel, bizalmatlanul méreget. Megnyugtatom, nem vagyok hivatalos ember. — Aki nem ad kalácsot, az tanácsot se adjon nekem — mondja és félreérthetetlenül mutatja az ujjaival, hogy a beszélgetésért némi fizetséget kér. — Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen — teszi még hozzá. Miután megkapja a borravalót, barátságosabb lesz. — A nevem ne kérdezze, úgysem mondom meg. Itt az aluljáróban Maminak szólítanak. Sejtheti, valamikor nekem is volt lakásom, nem voltam mindig ilyen nyomorult. Aztán, amikor nem tudtam kifizetni a lakbért, utcára raktak. Miből fizettem volna? A tizenkétezer forintos rokkantnyugdíjamból? — Miért nem próbál inkább hajléktalan szállóra költözni? — Voltam ott is. Tele van koszos, tolvaj népséggel. Akkor már inkább itt vagyok, a telefonfülkében. — Nem zavarja, hogy sokan megbámulják? — Nem az én szégyenem, hogy ide jutottam. Ha néznek, nézzenek. Én sem teszek mást, egész nap nézem az embereket. Jó szórakozás, annyiféle népség jár erre. — Családja? — Van egy huszonkét éves fiam, ő is munkanélküli. — Ő hol lakik? — Valahol csövezik. — Találkoznak? — Időnként meglátogat. „Mami, adj egy kis zsebpénzt.” Abból adok neki, amit összekoldulok. (kemény) A fővárosi hajléktalanok egy része aluljárókban tölti az éjszakát KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ Nem az iskolának?... Jól emlékszem a régi latin tankönyvekre, melyekből a gimnáziumba íratott kisdiák (már tízévesen) memorizálta a szentenciát: Non scolae, séd vitae discimus! Azaz: Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. De hát ez is csak afféle írott malaszt volt, mert az iskola — a sok hasznos tudnivaló mellett — mindig rengeteg ballaszttal terhelte a tanulókat. S ezen — mostanáig — a számtalan reform sem tudott változtatni. Két új könyv — megosztani vélt olvasmányélményeim — kapcsán mondom ezeket. Az egyik magánéleti, a másik közéleti szempontból fontos, avagy csak lehetne fontos. Nos, Szilágyi Gyula Tiszántúli Emanuele című szociográfiáját én éppen úgy „ajánlott olvasmánnyá” tenném a középiskolákban, mint Pünkösti Árpád harmadik Rákosi-könyvét, mely a hajdani diktátor bukásáról, száműzetéséről és haláláról tudósít. A Szilágyi-kötetet forgatva, de már előbb is — hisz' az Élet és Irodalom közölt szemelvényeket a készülő műből — eszembe jutott régi tanárom, aki (ötven esztendővel ezelőtt) többször szóvá tette, hogy mennyire életidegen az iskolai nevelés, oktatás. Például mi mindent kellene tudni a partnerkapcsolathoz, a párválasztáshoz. Ezek között megpendítette a szexualitást is, miközben a lányok szégyenlősködtek, mi, fiúk pedig mindenféle éretlen megjegyzéseket tettünk. Az említett szociográfia a tiszántúli aprófalvak szexuális világába vezet be bennünket, s azt hiszem, a hazai olvasónak (bárhol is él) aligha van oka fensőbbsé- gesen mosolyogni... Meglehet, a krétai kultúrában szabadabban, természetesebben kezelték ezeket a dolgokat, mint manapság, noha már az iskolákban is van szexuális felvilágosítás. De hát e téren nemcsak néhány praktikus ismeretről lenne szó. Korunkra éppen úgy jellemző a tájékozatlanság meg a prüdéria, mint a szabadosság. A szerző azért tartja fontosnak ezt a témát, mert „legmélyebben, leginkább feltárul- kozóan a szexualitásban fejezzük ki önmagunkat.” A mintavétel arról győz meg bennünket, hogy nem is olyan könnyű önmagunk kifejezésének ez a módja. Már azért sem, mert a „kétszemélyes happeningnek nincs előre megírt forgatókönyve...” S most ugorjunk át a másik kötetre. Tapasztalatból tudom, hogy mennyire zavarba ejti az érettségizőket, ha netán Rákosiról, illetve a nevével jelzett korszakról kell valamit mondani. Ez az időszak lelkiekben éppen olyan távol (vagy távolabb) van tőlük, mint a mohácsi vész. Pünkösti utolsó Rákosi-könyvében nem is a diktátor sajátos személyisége a legfontosabb, hanem az 1953— 56 közötti időszak társadalmi, politikai, gazdasági taglalása, s a korszak számos szereplőjének (Gerő, Farkas, Nagy Imre, Péter Gábor, Hegedűs András, Kádár János és mások) ellentmondásos szereplése. S persze a Sztálin halála utáni időszak hatalmi harcai a Szovjetunióban, s ennek következménye a csatlós országokban. Magam kortárs vagyok (az idős Hegedűs Andrással még tanítottam is együtt néhány félévet), nyilván minden érdekel, ami „azokban az időkben” a kulisszák mögött történt. Néhány — most érettségizett — gyerekkel azonban képtelen vagyok érdemben szót váltani a korról. Mert kíváncsi vagyok, s próbálkozom. Az iskola eléggé közhelyes ismereteket Videofilm-sikerlista 1. A jövő kezdete 2. Blöff 3. Sade márki játékai 4. A keresztapus 5. A vörös bolygó 6. Szívörvény 7. A sebezhetetlen 8. Ősz New Yorkban 9. Ház a Kísértet-hegyen 10. Temetetlen múlt +1. A 6. napon (Fanfár Videotéka) Filmajánló Pearl Harbor Japán megsemmisítő csapást mért 1941. december 7-én az Egyesült Államok csendes-óceáni támaszpontjára, Pearl Harborra. Válaszul az USA belépett a második világháborúba. A nagyszabású történelmi eposzok hagyományú követő filmben — a harci jelentek mellett — igen erős a szerelmi szál: két vadászpilóta (Ben Affleck és Josh Hartnett) verseng a környék legszebb ápolónőjének szerelméért (Kate Beckinsale). Könyvajánló Út a vadonba J O N K K A K A V E K Út a vadonba » • • •• ’ - - V. Jon Krakauer könyve egy 1992-ben megtörtént tragédiát dolgoz fel regényes formában. Akkor áprilisban egy jómódú, keleti-parti családból származó amerikai fiatalember kedvenc könyveivel, vadászfegyverével és egy zsák rizzsel felszerelkezve autóstoppal Alaszkába utazott, és Mount Mc- Kinleytől északra gyalog nekivágott a vadonnak, hogy megpróbáljon ott csak magára támaszkodva élni. Négy hónappal később jávorszarvas vadászok fedezték fel oszlásnak indult tetemét. A szerző lélegzetelállító-regényében lépésről lépésre követi hősét és az oknyomozó riporter alaposságával vázolja fel a tragikus végkimenetelig vezető utat. A pergő cselekmény révén az olvasó úgy érzi, maga is az események középpontjába kerül. A The New York Times szerint az Út a vadonba rémisztő, fennkölt könyv, a sóvárgó ember szívbemarkoló drámája. A kötet a Park Kiadó Veszélyes Övezet sorozatában jelent meg. nyújt. Már a tanárok és a szülők többségének sincs személyes élménye (kevesen tudják például a Pctőfi-kör összejöveteleinek hangulatát felidézni), a nagyszülők pedig hallgatnak — felejteni akarnak. Igaz források, dokumentumok bőven vannak. Csak hát olvasni kellene. Ami megerőltetőbb, mint a tévé elé ülni. Ámbár az utóbbi is hasznos lehetne, ha 'nem csak a szórakoztató műsorokra koncentrálnának a fiatalok. Te már szavazó polgár leszel a 2002-es választásokkor — mondom ifjú barátomnak, s kíváncsi vagyok, miként készül (készül-e?) a nagykorúsító eseményre. Hát, jobb, ha nem mondok semmit. Pedig kitűnő tanulóról van szó: 18 éves koráig jó képességekkel és kellő szorgalommal mindent megtanult — az iskolának. És az életnek? Ami várja, amit önmaga is annyira vár — ivaréretten, okosan és mégis felkészületlenül. Gyarmati Béla
