Békés Megyei Hírlap, 2001. július (56. évfolyam, 152-177. szám)
2001-07-28 / 175. szám
2001. július 28-29., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 A MENYASSZONY HOZOMÁNYA: HUSZONHÉT TEHÉN NŐI HÁZASSÁGOK A KÚRIA TÖRZSBEN Míg a nagyvilágban az amerikai feministák harcolnak jogaikért, addig az afrikai nők nyugodtan élnek a maguk „receptje” szerint. Ha a férfiak az idegeikre mennek, egyszerűen feleségül mennek egy nőhöz. Coleta ül a földön és egy újszülött kisfiút szoptat. A sárból épített kalyibába bejön egy nő és leül mellénk. Idős asz- szony, de hogy milyen idős, azt senki sem tudja, mert az ittenieknek fogalmuk sincs az időről. Bőrén meglátszanak a nehéz életkörülmények és az erős afrikai nap nyomai. Sabina Mangitinek hívják és hatvanöt éves lehet. Sabina, Coleta és a gyermek. Az első pillanatban úgy néznek ki, mint egy normális háromgenerációs család: anya, lánya és az unoka. A valóság azonban teljesen más. Sabina és Coleta „házasok”, „férj” és „feleség”. Mindkét nő egy kevésbé ismert törzsbe, a kúria törzsbe tartozik, akik Délnyu- gat-Kenya és Északnyugat- Tanzánia határán élnek. Náluk a nők feleségül mehetnek egy másik nőhöz. Természetesen nincs szó leszbikus kapcsolatról. A törzsi szokások megengedik, hogy a nők családot alapítsanak, gyereket neveljenek anélkül, hogy együtt kelljen élniük egy férfival. Az ilyen „házasság” Kenyában is teljesen egyedülálló, de állítólag Szudán és Afrika déli részén is elfogadott a nők egymás közötti házassága. A kúria törzs szokása megengedi, hogy a férfiaknak több feleségük legyen, de ugyanez érvényes a nőkre is, ha nőt vesznek „feleségül”. Sabinának három felesége van: Coleta, Elizabeth és Grace. Amíg Coleta a kisgyermekkel foglalkozik, addig Elizabeth és Grace készítik az ételt. Grace tejes teával kínál, miközben Coleta és Elizabeth azon kuncognak, hogy Grace a fehérek nyelvén próbál beszélni. Ebédre marhagulyás készül ugalival, amely nem más, mint vízzel elkevert kukorica- liszt, ami az itteniek táplálkozásának alapja. Sabina úgy viselkedik, mint a legtöbb afrikai férfi: beszélget velem, és a konyhai munkákkal nem törődik. Megkérem őt, engedje meg, hogy a „feleségeivel” beszélgessek. Sabina egy ideig vitatkozik velük, de a „feleségek” arcáról leolvasom, hogy nagyon szívesen beszélgetnének velem. A „férj” végül is megértő mosollyal engedélyezi. Figyelmesen hallgatom elbeszéléseiket az élet örömeiről és gondjairól. Sabina valaha férjnél volt. Férje azonban meghalt, amikor a fehérekkel harcolt. (Feltételezem, hogy a második világháborúban vagy a hatvanas években, amikor a kenyaiak a függetlenségükért harcoltak.) Férje halála után a családja többi férfi tagja gyámkodott fölötte a törzs ősi hagyományai szerint. Ha Sabina egy másik kenyai törzsből származna, akkor a halott apja vagy a fia „örökölné” meg őt, hogy a család megtartsa a földet és az állatokat. A kúria törzsnél azonban az egész vagyon az özvegy tulajdonába kerül. A gyám feladata csupán az, hogy biztosítsa az örököst, aki majd egyszer átveszi a vagyont és továbbviszi a családnevet. Sabinának nem voltak gyerekei (két fia állítólag „meghalt az utakon”). A gyámjai ezért azt ajánlották, hogy próbálkozzon valamelyikükkel addig, amíg nem esik teherbe. Sabina azonban ebben az időben már elég koros volt, és nem tudott teherbe esni. „Otthonom nagyon üres volt” — meséli — „nem akartam egyedül, gyerekek nélkül élni... Tanácskoztam a férjem családjával, akik azt mondták, hogy vegyek feleségül egy nőt, aki majd szül nekem gyerekeket.” Ezután ment el Sabina a fiatal (csak négy év múlva lett nagykorú) Coleta apja után. A lány apja elfogadta az ajánlatot, és biztosította afelől, hogy leánya még szűz. Hosszas tárgyalás során megegyeztek a hozományban: 27 tehénben (általában ennyit fizet a menyasszony apjának a vőlegény). Az esküvő napján a menyasszony felvette a hagyományos öltözéket, a kecskebőrből készült ruhát, a fülébe festett kis harangokat akasztott, a nyakát, a kezét, a bokáját gyöngyökkel díszítette. Sabina két gyámja délután elvitte Coleta apjának a megígért állatokat. A régi hagyomány szerint az egyiknek lándzsát, a másiknak pajzsot kellett vinnie, de a kúria törzsben sem állt meg teljesen az idő, így a lándzsa és a pajzs helyett egy nagy botot és kazettás magnót vittek. Az ünnepség egész éjjel tartott. Esküvőkor szemben áll egymással egy sor nő és egy sor férfi, a táncosok ugrálnak, s közben erőteljesen gesztikulálnak. Mindenki bőrbe öltözik, gyöngyökkel díszíti magát. A férfiak ezenfelül maszkot is viselnek, hajukat strucctollal díszítik, a lábukra pedig üde színekkel mázolt facipőt húznak. Minden családban az első feleség saját viskót kap a családi kerítés jobb oldalán. Egy ilyen kunyhót kapott Coleta is, így kezdődött el közös életük. Néhány év múlva Coleta felnőtt; Sabina úgy döntött, itt az ideje, hogy gyerekei legyenek. A következő hetekben Sabina gyámjai sorban udvaroltak neki, de egyikük sem hálhatott vele, amíg Sabina ki nem választotta a hozzá illő udvarlót. A gavallér nevét Coleta nem hajlandó elárulni. A női családokban, mint Sabináé, a biológiai apa neve titokban marad a falu többi lakója előtt. Coleta gyermekeinek valódi apja a család életébe nem avatkozik bele. A törzsi törvények szerint ezek a gyerekek Sabina gyerekei, Sabina pedig az apa szerepét tölti be. Coleta bevallotta nekem, hogy valaha el akart menni egy fiatalemberrel. Nem tette meg, mert soha többé nem jöhetett volna vissza, nem láthatta volna többé a szüleit és a gyerekeit. Ma már nem sajnálja: „Amikor apám bejelentette, hogy feleségül kell mennem Sabinához, nem akartam. De most boldog vagyok, mert vannak gyerekeim, és jól gondoskodnak rólunk.” Sabina három felesége közösen nevel 13 gyereket. Elizabeth és Grace ugyanolyan elégedett, mint Coleta. Elizabeth lányanyaként szült, így nagyon kicsi volt az esélye, hogy valaha férjhez mehessen, legalábbis férfihoz. Családja is, ő is lelkesen fogadta Sabina házassági ajánlatát. Grace nem akart férfi férjet. „Az afrikai férfiak nem viselkednek szépen a nőkkel” — magyarázza —, az apám úgy bánt az anyámmal, mint egy állattal. Én másképp képzeltem el az életemet. Megmondtam hát az apámnak, hogy nőhöz szeretnék feleségül menni, és ő beleegyezett. A hozományt így is, úgy is megkapta.” A feleségeknek vissza kell térniük kötelességeikhez. Sabina kíséretében hagyom el a házat. Már estére jár, de a nap még mindig kegyetlenül perzsel. Mondom Sabinának, hogy szívesen megismerkednék egy másik családdal is, melyben szintén csak nők élnek. Elvezet a barátaihoz, akik a közelben élnek. Banánpálmák alatt lépdelünk. Hamarosan megjelenik előttünk az övékhez hasonló, ágakból font kerítés, mögötte néhány viskó áll. Két fiatal nő tehenet fej, a réten egy csapat gyerek futkos. Belépünk az egyik viskóba, ahol a ház asszonya, vagyis az előbb megpillantott nők „férje” fogad bennünket. Pauline Robiként mutatkozik be, miközben elhajtja a macskát a székről, hogy leülhessünk. Sabinához hasonlóan Pauline is valaha egy férfi felesége volt, akinek még rajta kívül volt egy felesége. Az azonban a gyerekeivel együtt eltűnt, azóta se hallott róla senki. Pauline szült két lányt, de harmadszor már nem sikerült neki teherbe esnie. „A férjem rettenetesen haragudott. Elment az apámhoz, és azt mondta neki, hogy nem érek semmit.” Pauline-nak kötelessége volt kárpótolni a férjét. Ezért elhatározta, hogy keres neki olyan asszonyt, aki fiút szül neki, a hozományt pedig a saját csordájából fizeti ki. A „pót”- anyának szintén lánya született. „A férjem nem örült neki, ordítozott, hogy fiút akar. Csakhogy nemsokára meghalt” — meséli Pauline, és hangjában a megnyugvás jele hangzik. A fiatal anya elszökött, ezért Pauline a lány apjától visszakérte a hozományt. Nem akart már együtt élni semmilyen férfival, de egyedül sem. „Megnősült”. Először Estért, majd Catherine-t vette el. Ma ebben a családban hat gyereket nevelnek, ebből négy fiút. Az itteni gyerekek azon, hogy nincs apjuk, mint másoknak, nem ütköznek meg. A női házasságok ezen a környéken megszokottak, és úgy tűnik, mindenki számára elégedettséget jelentenek. Elbúcsúzok a „férjektől”, a domb tetejéről még látom a viskót, antennával a tetején, a magnó után ez a következő bizonyítéka annak, hogy ide is lassan elér a civilizáció. Azon töprengek, hogy meddig élnek majd ennek a különös együttélésnek az íratlan szabályai. Sabina szavai jutnak az eszembe: „A kúria törzs rendje soha nem fog megváltozni. Fenn kell maradnia, mert nélküle sok nőnek magányosan kellene élnie, család és gyerekek nélkül. Pedig ezek a legfontosabb dolgok a világon.” T. H. (Fordította: B. É.) Ezekben a családokban a férfiak nem igazán jutnak szerephez A SlONNAK HEGYÉN . g|g§| 111 g ü -11 ,fizt bünteti, kit szeret: Másként ez nem is lehet — Sión, ezt hát jól gondold meg, S szabj határt bús gyötrelmednek.” Napok óta mormolom ezt a négy sort, amely valahogy megmaradt az emlékezet viaszlenyomatán. A dallamot is dúdolom magamban, mert a kottázás erősíti a gyermekkor akusztikáját. Ha nem vigyázunk, idestova hat évtized pereg le az eltűnt idő homokóráján, de ha ügyelünk is, mindenképpen Nagyajtára repülünk vissza az emlékezés angyalszárnyain; abba a kis háromszéki faluba, amely erdélyi viszonylatban nem is volt olyan kicsi a maga 1200-as lélekszámával, az emeletes községházával, két iskolájával, három templomával, s egy kápolnájával. Isten szálláshelyei közül az unitárius vártemplom volt a legimpozánsabb, már csak azért is, mert a falu legmagasabb pontján, a Varjúváron építették az Árpád-kori fundamentumra; s a tatárjárás óta nyolcöles várfal is védelmezte és erősítette a bemenekült népességet. Kisiskolás koromban ebben a szikrázó, hófehérre festett, puritán hajlékban hallottam először a fenti zsoltár intelmét. A hűvös leheletű templomhajó négy padsorában a házas férfiak az asszonyokkal, a felnőtt legények pedig az eladó hajadonokkal ültek szemben; középen az Úr asztala tartotta közöttük a tisztes távolságot. Nekünk, iskolás gyerekeknek a karzaton volt a helyünk, szemben az orgonával, ahol Gazdag Miklós kántortanító úr szolgáltatta az egyházi zenét, s a Harangozó nevű harangozó fújtatta a levegőt az ezüstös sípok üreges belsejébe. Nagyobbacska diákok kiváltságjoga volt az orgona mellett forgatható mutatótábla kezelése, ahová a soron következő egyházi ének sorszámát rakták ki, hogy a zsoltárkönyv lapozása nyomán egybefogódzó lélekkel zen- dítsen rá a jámbor gyülekezet: Teben- ned bíztunk eleitől fogva..., Mint a szép híves patakra..., Hozzád megyek uram..., Uram, ki búsulsz bűneim miatt..., Perelj Uram, perlőimmel..., A Sionnak hegyén, Úr Isten... Aztán Tar Géza tiszteletes úr fellépdelt a lépcsőn a falból kiugró szószékbe, hogy az éppen kiválasztott textus szellemében keményen ostorozza emberi gyarlóságainkat. Piros arcáról, fehér hajáról az öreg Toldi jut eszembe: „Ábrázatja tűz lett, amit ősz hajának / Fehérlő havasi el nem olthatának.” Nem tudom már, melyik zsoltárból való az a gyermekésszel föl nem fogható sor, mely szerint a Mindenható „azt bünteti, kit szeret...” Ezt sehogy se értettem, lelki gyötrelmet és szorongást okozott akkoriban, mert igazságtalannak éreztem a büntetést. Ha szeret, miért büntet?! Gyermeki lázadásom apró kis pogánytüzeket gyújtogatott már akkor is, ott a nagyajtai unitárius templom karzatán, szemben az orgonasípok falanxával. Közel hat évtized mély kútjába hajolva, a tékozló fiú ajnározását sem fogadtam el 7-8 éves koromban. Ma már tudom, hogy Sión nem személy, aki vétkei miatt bűnhődik, hanem Jeruzsálem legmagasabb pontja, ahonnan az Úr mindenlátó szemmel néz körül a halandó emberiségre. Ma már a négyszáz éves zsoltárok — a tudós Szenei Molnár Albert gyűjtésében és magyar versekbe ültetésével — is kezdenek fakulni, mióta a családi zsoltáros könyvek ott maradtak Nagyajtán, a padsor és a karzat kijelölt ülőhelyén. Vajon ki forgatja mostanában? Bizonyára visszakerült a parókiára, ahol a múlt századCD-SIKERLISTA 1. Bosson: One In A Million 2. Stereophonies: Just Cnough To Perform 3. Juventus Mix vol. 3. 4. Palace Gold: Garden, Arena 5. Sylver: Chances 6. Almási Enikő és a Zenekar: 13 7. Blackmore's Night: Fire At Midnight 8. Travis: The Invisible Band 9. Atomic Kitten: Right Now 10. D12: Devils Night (Rock Island) Filmajánló A csábítás elmélete Jane Goodale (Ashley Judd) egy népszerű tv-show munkatársa New Yorkban. Szerelme a műsor sármos új producerével (Greg Kinnear) csúfos véget ér. Jane a padlóra kerül, és megszállott kutatásba kezd, hogy kiderítse, miért futott zátonyra a kapcsolata. A kutatás eredményének közzététele meghozza számára az országos hímevet, de a gyakorlati próba még hátra van... Könyvajánló A Sasfiók A könyv — amely Castelot híres Napóleon-sorozatának lezáró, ötödik kötete — a császár fiáról, a „római királyról” szól. A Kis Napóleont anyja, Mária Lujza Bécsbe viszi, ahol nagyapja, Ferenc császár udvarában nevelkedik. Környezete igyekszik elzárni előle a Bonaparték világát, de a mindenre nyitott ifjú végül szétfeszíti a titkolódzás korlátáit, több száz kötetet gyűjt össze apjáról és megfogadja, hogy a nyomdokaiba lép, jeles hadvezér lesz, és ha lehet visszaszerzi a trónt a Bourbonoktól. Bár erre idővel esélye nyílik, sőt más népek is ajánlanak neki koronát, terveit a sors keresztül húzza — fiatalon meghal tüdőbajban. A könyvben a szerző történészi igénynyel, de pergő, élvezetes stílusban mondja el a Sasfiók életét, rajzolja meg rokonszenves egyéniségét, mesterien fogva össze apa és fia sorsát. A sorozat korábbi kötetei: Napóleon, Napóleon és a nők, Joséphine, Mária Lujza. ban Kriza János nagytiszteletű püspök úr gyűjtögette a Székelyföld népköltészeti alkotásait, a csodálatos Vad- rózsák-at. ...Mindezek akkor jutottak eszembe, mikor a tavaszi árvíz hullámait, a gátvédő emberek hősies küzdelmét néztem a képernyő csatornáin. Több éve már, hogy ezt a kis Kárpát-medencei népet a természeti katasztrófák meg-megújuló sorozatban sújtják. Azt bünteti, kit szeret... Én édes Istenem, ennyire azért ne szeress, hogy ily keményen és hosszan büntetsz bennünket, szegény magyarokat... A Sionnak hegyén, Úr Isten, Tiéd a dicséret — de essen meg már rajtunk a szíved! Uram, ki búsulsz bűneink felett, csillapítsd haragod, könnyítsed kezed súlyát! Hánykódó hajónk hadd kössön már ki az Ararát hegyén, hogy felderítő galambunk olajággal térhessen vissza hozzánk, hirdetve a megbékélés és az újrakezdés bibliai üzenetét. Szász András
