Békés Megyei Hírlap, 2001. május (56. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-26 / 122. szám
2001. május 26-27., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 Akinek még a hulladék vasat is sikerült megszelídíteni... Szilárd Kláránál mindig ragyog a nyár A naptár szerint kellemes, tavaszias idő illett volna találkozásunkhoz, ehelyett forró nyár tombolt azon a hétvégén. $ mindezt csak részben köszönhettük a szikrázó napsütésnek, a hirtelen ránk tört kánikulának. Szilárd Klára festő- és szobrászművész közelében ugyanis mindig ragyog a nyár! Egész lénye, minden szava, mozdulata, összes festménye, szobra szeretetet, életkedvet sugároz, valami egészen fantasztikus derűvel és erővel tölti fel a lelkünket. A budapesti műteremlakás hatalmas ablakain beáradó napfénynek csak „statiszta” szerep jut ebben az összjátékban. Éppen befejeztük a fenséges ebédet (tejfölös orosz borscs, thai csirke gyömbéres-spenótos mártással, eperhab), amikor a férj, Füsti Pál tapintatosan elvonul az asztaltól, hogy nyugodtan beszélgethessünk. — Klárika! Tudtam, hogy festő- és szobrászművész vagy, de hogy konyha- művész is, azt eddig nem. Rengeteg elfoglaltságod mellett büszkén hangoztatod, hogy imádsz főzni, és állíthatom, hogy tényleg tudsz is. — Főzésemnek elég érdekes a története. Édesanyám jól főzött, de kicsit hagyományosan, és amit készített, én meglehetősen untam. Ráadásul kijelentette, hogy belőlem soha se lesz semmi, mert nem tudok főzni, nem értek hozzá. Ahányszor kimentem a konyhába, mindig kidobott, nem is tudtam semmit megtanulni. Amíg élt, anyám volt a konyhakirálynő, és ezt a titulust nem is engedte át másnak. Én próbáltam kicsit ellesni ezt-azt, de szegénykém annyira hiú volt, nem bírta elviselni, hogy valaki más is legyen a konyhában. Ä vége siralmas volt, tényleg képtelen voltam bármit főzni. Amikor férjhez mentem egészen fiatalon, annyira nem tudtam semmit, hogy mindent elégettem. Szegény férjem, amikor este fáradtan hazajött, nem tudott semmit megenni, eléggé dühös is volt... Édesanyám halála után a tudást valahogy átvettem, kialakult egy különleges érdeklődés, ami azelőtt egyáltalán nem volt. Sőt, kicsit kultúrsznob beállítottsággal megvetettem a háziasszonyi teendőket, lenéztem, hogy kár az időért, az ennivalót úgyis gyorsan megesszük. Aztán rákaptam a főzésre, és egyre jobban szerettem csinálni, végül hobbim lett, nemcsak gyűjtöm a recepteket, hanem ki is próbálom, mindig valami újdonságot készítek. —A főzést is művészi fokra emelted. — Igen, mondják, hogy egész jó a főztöm. S mivel szeretem csinálni, nagyon örülök, ha ízlik másoknak. Hát, ez a történet... — Említetted korábban, hogy időnként rászánsz egy napot, és megfőzöl többfélét előre. — Nagyon keményen dolgozom, tényleg hivatásom van, elsősorban festő és szobrász vagyok, és csak azután háziasszony, igyekszem viszont az itthoni teendőket is jól ellátni. Rájöttem, hogy azért áldoz a házimunkára a legtöbb nő olyan rengeteg időt, mert minden áldott nap elmegy vásárolni, minden áldott nap főz, és ezzel az egész délelőttje elmegy. Ezért én fogom magam, rászánok egy vagy másfél napot, és akkor egész idő alatt főzök, egyik ételt a másik után. Azokat elrakosgatom, lefagyasztom, és elvágyók látva körülbelül egy hónapig. így nem kell naponta szaladgálnom bevásárolni, reggel kiveszem a mélyhűtőből, ami délre kell, valami apróságot csinálok hozzá frissen, pillanatok alatt kész az ebéd, és rengeteg időt megspórolok. — A festményeidet és szobraidat legutóbb áprilisban a rákoshegyi Erdős Renée-ház emeletein, a pincében és a kertben rendezett kiállításon láthatta a közönség. Az olajképekből és akvarellekből a Tőled megszokott színvilág, melegség árad, de a pincében, a fehérre meszelt falak és téglák között elhelyezett vasszobrokban azért elég nehéz felfedezni a szépséget. A festői környezetben található Erdős Renée- villa szobáiban képeiden Megálmodott növények, Fügefa, Álmodó fa, Áramlások, Platánfa, Kormo- rán, Flamingó, Lírai absztrakció, Dinamikus vonalak, Fény az űrben, Kompozíció. Lenn, a pincében viszont hegesztett csövek, csavar, huzal. A címek is valamiféle műszaki, technikai világra utalnak: Spirálisok, Súlybillentés, Törött töviskorona, Vertikális mozgás, Bonyolult szerkezet, Csavarvilág, Forgás. Pedig mesélted, hogy Pierre Brisset, híres francia műkritikus azt mondta, látszik a vasszobrokban, hogy ugyanaz a művész készítette, aki a festményeket. Hol látszik, mit nem vettem észre? — Pierre Brisset az 1991—92-es, a párizsi Magyar Intézetben rendezett kiállításom meghívójára írt a munkáimról, a 99-ben rólam megjelent könyvben is Brisset írta az egyik anyagot. Azt mondja, érezni lehet, hogy ugyanaz az ember készítette a képeket és a szobrokat. Bár a festészetben a színbeli érzékenység és a tónusok finomsága egészen más nyelven beszél, mint a hideg vas, de a fémből sikerült megszelídített anyagot kreálni, eltűnt a vas ridegsége, zordsága, hidegsége, és szinte mozognak, táncolnak a szobraim, tehát élet van bennük. — Hogyan kerültél kapcsolatba — alig merem kimondani — a hulladék vassal? Hogyan lehet bánni, megbirkózni ezzel a nehéz fémmel? — Hosszú éveken át üvegablakos voltam, rengeteg zsinagógában — Izraelben 14-ben — készítettem üvegablakot. 1955-ben tanulmányúton jártam Ravennában, Firenzében, bár már előzőleg a genfi főiskolán is beledugtam az orrom ebbe a műfajba. Az első megrendelést Izraelben 1956-ban kaptam, és egészen 85-ig elkísért az üveg, párhuzamosan a festészettel. Megtanultam az üvegvágást, és rengeteg volt az üveghulladék, amit összegyűjtöttem. Ott állt, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Egyszer csak jött az ötlet: hopp, én ezeket összeégetem a kemencémben mindenféle testekké, lesz gömb- és kocka alakú! Ugyanakkor lefektettem a színes darabkákat, kiraktam kép-, kompozíciószerűen. Sikerült készíteni nagyon érdekes, szép üvegkreációkat. Igen ám, de egy dolog nem volt nekem tiszta, dilettáns voltam ezen a területen! Túl gyorsan hűtöttem ki a munkákat, amikor kijöttek a kemencéből, nem volt idejük, hogy kihűljenek, óriási feszültség keletkezett bennük, és szétrobbantak. Az én gyönyörű szép, annyira szeretett és dédelgetett darabjaim, egyik a másik után, egy nagy dúrral szétrobbantak. Még mielőtt ez megtörtént volna, arra gondoltam, hogy ezeket valahogy be kellene mutatni, de önmagukban nem lehet, össze kellene kombinálni valamivel, állványzatba beépíteni. Először próbálkoztam betonvázzal, de nem volt jó. Aztán rávágtam a fejemre és azt mondtam: vas! Vasváz! Először vasklipszeket csináltunk a munkásommal, és azokat rácsipkedtük az üvegekre, a klipszeket ráhegesztettük a vasvázra, így keletkeztek a szobrok. A vas és az üveg kombinációja óriási siker volt — amíg szét nem robbant az üveg. Amikor ez megtörtént, ott maradt a vas. Akkor egyszerre, mint egy villám hasított át rajtam, hogy a vassal is lehet csodálatos dolgokat csinálni. Gyerünk neki a vasnak! S mint valami meg- vüágosodás, kedvem támadt a vashoz, és egyre jobban imádom. Amikor ezzel foglalkozom, megszűnik körülöttem minden, az élet, az idő, azt sem tudom, hol vagyok, fiú vagy lány... —A vasat először fel kell hevíteni, ugye? — Na váljál, hát az nem úgy megy, dehogy! Mindenféle vasdarabokat össze kell gyűjteni. Az autóim, szegények, állandóan zörögtek, mert mindenhol, amerre mentem és megláttam egy vasdarabot, felszedtem, beraktam a csomagtartóba. Amikor megvannak a vasdarabok, kupacokat csinálok, összerakom azokat, amik rokonok egymással, kerekek vagy gömb alakúak, kisebb-na- gyobb csövek vagy csavarok, kulcsok. Amikor ezek a kupacok megvannak, akkor az egyiket elkezdjük kialakítani a hegesztővel. Én ugyan megtanultam hegeszteni, tudok is, de nem akarok. Elsősorban vakít, és mivel nagyon szórakozott vagyok, már többször belenéztem, szemgyulladást kaptam, másodszor éget, úgyhogy nagyon kell vele vigyázni, veszélyes, nehéz munka... — És nem annyira nőies... — Nem, bár az engem nem izgat. Tény, hogy nem kellemes. Minek kínlódjak én ezzel, amikor egy hegesztő mester sokkal jobban meg tudja csinálni?! Soha nem készítek tervrajzot, a munkák spontán módon alakulnak ki abból, hogy milyen darabok állnak rendelkezésemre. —Izraelben közterületeket díszítenek vasszobraid, párizsi és budapesti kiállításokon rengeteg festményed, akvarelled szerepel. Látom, a műterem tele van képekkel, tudom, állandóan dolgozol. — Állandóan! Amíg egy kis szusz lesz bennem, addig fogok dolgozni! — Békéscsabán is láthatta már a közönség a műveidet, és szó volt arról, hogy majd festesz az erzsébethelyi Jézus Szíve Templom ablakaira. — Édes Istenem, én nagyon szeretnék! Nekem továbbra is nagy vágyam a békéscsabai üvegfestés, olyan szívesen, boldogan megcsinálnám. Tetszik nekem Békéscsaba és a templom is, szívesen állnék rendelkezésre. — Köszönöm az emlékezetes találkozást. Az alkotáshoz szívből kívánok Neked jó egészséget, erőt! Manapság nagy szüksége van az embernek az olyan derűt, életkedvet, szeretetet sugárzó művekre, amilyeneket Szilárd Klára ad ki a kezéből. Niedzielsky Katalin Mozifilm-sikerlista 1. Farkasok szövetsége 2. Bíbor folyók 3. Fejcserés támadás 4. Beépített szépség 5. A szívem érted rapes 6. Blair Witch — Ideglelés 2. 7. Mi kell a nőnek? 8. Szeretném, ha szeretnél 9. Ellenség a kapuknál 10. A sziget foglya Filmajánló Beépített szépség Grace titkosügynök (Sandra Bullock) feladata, hogy garantálja a Miss Amerika választás biztonságát. A terroristák persze éppen ezt az eseményt szúrták ki egy jó kis robbant- gatáshoz. A mentőötlet: álnéven Grace is indul a szépségkirálynő-vá- lasztáson és illeged magát a befolyásos — ám az esztétikához mit sem értő — pasik előtt. De míg a többi lány fotómodell-szerződésekre, ő a terroristákra hajt... Könyvajánló Orvosok írták (fel) VttWft a «tJjwKMlE fKfcfcléaírc "mokk ........Ili 25 é ves Okom* fcr K*K*MtlK K«r. 3 3 2 5 lg * I Recipe Hg O.S.: gutwtfum m(ís EXIL..—JS— A Magyar Orvosírók, Képzőművészek Köre (MOKK) 1975-ben alakult, és azokat az egészségügyi dolgozókat tömöríti, akik tanult hivatásuk mellett a szépirodalomban és a képzőművészetben is maradandót alkotnak. A társaság tavaly nyáron rendezte meg jubileumi kongresszusát, a Recipe immár negyedik antológiájuk. „Mi a csuda ütött ezekbe az orvosokba, hogy szakmájuk mellett agyagban turkálnak, összeszíneznek szép tiszta lapokat és vásznakat, meg az írógép, computer tasztatúráján zongoráznak? Nincs jobb dolguk?” — kérdezi a kötet előszavában Hankiss János. Valódi (recept)különlegességeket tart kezében az olvasó, prózai írásokat, verseket, festmények reprodukcióit. A „gyógy- készítmények” lelket öntenek az elesettekbe, erőt adnak az embert próbáló, napi küzdelemhez, vagy „csak” felüdülést nyújtanak, menekülési lehetőséget a képzelet világába, felszabadítva az olvasót a hétköznapi gondok alól. A Recipe című antológia Békéscsabán a Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesházban kapható. N. K. „Amíg egy kis szusz lesz bennem, addig fogok dolgozni!” a szerző felvétele Életrajzi adatok Szilárd Klára festő- és szobrászművész 1921. március 31-én született Budapesten. Tanulmányait szülővárosában és Genfben végezte. 1945-től Svájcban, 1951-től Izraelben élt, 1991-ben Párizsban is műtermet nyitott, 1993-ban hazatelepült Magyarországra. Fotóalbum a halott Gyuláról Hát itt van! Megjelent a Gyula képes album, amire vagy húsz éve várunk. Egy fotóalbum, be a könyvesboltba, az Ady- ba, meg a többibe, amit a jó pénzű külföldi és magyar megvásárolhatna, majd hazavihetne mutogatni: íme a város! Egy Erkel nevű valakié, akinek emlékművet emeltek, meg egy vézna kisfiúé, akinek a szobra alá azt vésték: Petőfi. Gyuláról van szó, persze, hogy arról, a mi szeretett és szerencsétlen városunkról, amely lassan már csak emlékeiből él. De hagyjuk a jelent, meg a balgaságok korát, inkább örüljünk annak, hogy megjelent Gyula! Mivelhogy ez a neve annak a nem túl gusztusos — szürke, mint a gyulai közélet — címoldalú képeskönyvnek, amelynek a hátoldalára is sikerült kiválasztani két egészen gyenge felvételt. Szögezzük le azért hamarjában, jó hogy itt ez az album, több a semminél, legalább van mit megvenni, hazavinni mutogatni. Komolyan. Dicsérjük is meg érte sebtiben Váradi Zoltánt, a fotóst Csabáról (ha már gyulai nem volt, s Tulok Ferenc képei sem kellettek, aki évtizedeken keresztül megszállottan fotózta a várost, s mindent tudott innen, amit tudni lehetett), meg rázzunk kezet képletesen Danes László polgármesterrel, a felelős kiadóval és küldjünk egy kapitális puszit a debreceni Kapitális Bt.-nek, amely a nyomdai munkálatokat és a szintén debreceni Lícium-Art Kittnek, amely a nyomdai előkészítést végezte. Szívesebben csókoltattuk volna a gyulai Dürer nyomdászait, ők mégis helyi mesterek, de úgy látszik, nekik nem kellett a munka. Miután túl vagyunk a hivatalos üdvözléseken, vegyük kezünkbe a könyvet, és csodálkozzunk rá a nagy műre. Szép. Tetszetős. Az ára is. Mindössze 2500 pengőt kémek érte, s ebben már az áfa is benne van, meg a nagyfröccs Török útnál, a Komáromi utcában — ha visszük hozzá a bort. Mivelhogy Török úr szívélyes ember, s van akkora lokál- patrióta, hogy a Gyula könyvet vásárlók borába grátisz belespriccent egy kis szódát. Juj, egy dolgot elfelejtettem. A széphez és tetszetőshöz hozzá tenni: a laikusnak. Mert a szakember — meg a magamfajta félszakember, aki azért a kritika megfogalmazása előtt hozzáértőt is meghallgat — inkább morog egy nagyot, mint örül, hogy a mindenségit, mi lehetett volna ebből az albumból jó fotókkal? Vannak azért ilyenek is, ha becsukja az ember a könyvet, négy-öt talán meg is marad az emlékezetben. A Hamupipőke várszínházi előadásáról készített két felvétel bizonyosan nem (ha már Várszínház, akkor inkább a Bánk Bán vagy a Benkó Dixieland. Mint ahogy a hídaljáról készített sem, a Himnusz első sora (mint egy balsors) sem az Erkel emlékmű talapzatáról, az albumba nem illő Simonyi-portré sem, a költő emléktáblájáról készített pláne nem (majdhogy egy lapon Ferenczy Béni Petőfijével — szinte sértés a „szomszédság”), de a szocreál moszkvai albumok képeire emlékeztető gesztenyevirágzás (akár kaliforniai is lehetne, ha vannak ott vadgesztenyék) sem. S ami nagyobb baj, hiányzik a képekről, amiért Gyulát nyaranta megszállják: a mediterrán hangulat, s az emberek, a nép, amint piacozik, vásárol, eszik vagy fagylaltot nyal mondjuk épp a Százévesben. (Ember persze szinte sehol, mintha kihalt volna a város.) Légifelvételek is jól jöttek volna, hogy rábökhessen a képre a német odahaza, ehun voltam ni, itt a vár tövében, mondjuk a rondella teraszán, amely még fölülről is jobban mutat, mint abból a szögből, ahonnan a fotós szeme megleste. Úgy tetszik, sok itt a húsz évvel ezelőtti kép, nem a kattintás, hanem a fel- dolgozási mód ideje szerint: végtére is változott a világ, ha már itt-ott össze vannak is dobálva a felvételek (két kapus híd között egy Bárdos), merészebb képvágások is elmentek volna. A képaláírások sem jobbak, már ahol vannak, mert innen is, onnan is lefelejtették azokat vagy az olvasó találékonyságára bízták, mit lát. Nézem Erzsébet szobrát, de csak a királynőjét látom, ugyanitt németben Elek Gyula lett a Felek művész úr. Arrább (vagy errébb) tűzoltó-parancsnokságnak írják annak épületét, rendetlenül a szobrok-emlékművek nevét, hogy a kisebb — kisbetű-nagybetű, egybeírás-különírás — helyesírási hibákról már ne is beszéljünk. Vagyis hát elkelt volna egy szerkesztő, meg egy jó korrektor is a könyvhöz. Különben a Gyula fotóalbum egészen jó. Alsómocsolád biztosan büszke lenne rá. Árpási Zoltán
