Békés Megyei Hírlap, 2001. március (56. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-31 / 76. szám

2001. március 31—április 1., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9 » ____________________________A SZABAD SAJTÓ „A NEMZET ÉLETÉNEK HŰ TÜKRE”____________________________ Tíz éve, hogy Népújságról Hírlapra váltottunk Lapunk elődjét Viharsaroknak nevezték, aztán volt Viharsarok Népe, Bé­kés Megyei Népújság, végül tíz esztendeje, 1991. március 28-án „átkereszteltük” Hírlapnak, akkor jelent meg a fejlécben az új név és a hár­mas címer. Az évfordulóra emlékezve közöljük az alábbi cikket, amely A magyar sajtó napja alkalmából március 14-én Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Emlékházban elhangzott előadás rövidített változata. A sajtószabadság nemcsak az egyik leg­fontosabb forradalmi követelés, hanem a társadalmi események mozgatórugója is volt; a haladás és a szabad sajtó egy­mást erősítették. Ez az összefonódás, pozitív kölcsönhatás tulajdonképpen örökre megmaradt, egész történelmün­kön végigvonul, és a mai napig nyomon követhető a politika és a média kapcso­latában. Mert a sajtó minél inkább ele­get tesz eredeti funkciójának, az objek­tív tájékoztatásnak, annál inkább felvi­lágosítja, felkészíti, mozgósítja a társa­dalom különböző rétegeit, hogy bele­szólhassanak, részt vehessenek életük, környezetük, egész országuk, jövőjük alakításában, vagyis az aktív közéleti szerepvállalásban. A média küldetésé­vel egyidős és működésével párhuza­mosan mérhető a hatalom ellenérdekelt­sége; akár politikai, ideológiai, akár gazdasági nyomásról legyen szó, annak képviselői gyakran szembeállnak, üt­köznek a sajtó közvéleményt szolgáló törekvéseivel. A hatalom képviselői ugyanis nem tárgyilagosan informálni, beavatni szeretnék az embereket, ha­nem inkább megnyerni, befolyásolni valamilyen ügy, cél érdekében. Némi túlzással, mai ésszel úgy is mondhat­nánk, hogy annak a cikknek, közlésnek, ami ne sértené valaki vagy valamilyen csoportosulás érdekeit, tulajdonképpen nincs is valódi hírértéke, az ilyen írás alig különbözik a (fizetett) hirdetéstől. Itt természetesen nem a szenzációt haj- hászó, botrányra éhes újságírásról van szó, hanem arról, hogy a jól működő sajtónak fénycsóvaként kell pásztáznia a terepet és rávilágítani azokra a bajok­ra, ellentmondásokra. Az ezredfordulóra olyan méretű és iramú, már-már felfoghatatlan és követ­hetetlen változások mentek végbe a gaz­daság, a politika és mindenekelőtt a technika területén, amelyek gyökeresen átalakították a sajtó egész szerkezetét, kapcsolatát a hatalommal, illetve az ol­vasótáborával. Ma már mindenki szá­mára nyilvánvaló, hogy sajtószabadság nélkül nincs modem társadalom, nincs demokrácia. Ugyanakkor elég gyakran érzékelhető az is, hogy ezt a fontos vív­mányt különböző politikai erők időn­ként másképp akarják értelmezni, érvé­nyesíteni. Ezek a nézeteltérések vezettek a sajtó- és szólásszabadság megsértése körüli vitákhoz, ezért kell újból és újból a szabad sajtó védelmében síkra szállni. A korlátlan lehetőségek közepette ebben a szakmában is felszínre került sok igénytelen, silány termék. Időbe telt, mi­re a szerkesztőségek rájöttek, hogy bár cenzúrára a szó klasszikus értelmében nincs szükség, de szakmai, tartalmi és erkölcsi önkontrollra annál inkább. A megyei lapok, így a Hírlap is, a volt szocialista országokban politikai irányí­tás, ellenőrzés alatt álltak; a tartalmat és az arculatot nem a piac, még csak nem is az újságírók, lapszerkesztők legjobb tu­dása, hanem a központi akarat vezérelte. Az egypártrendszer sajtójában nem volt ugyan direkt cenzúra, de odafigyeltek rá, hogy kényes témák, felforgató hangvéte­lű cikkek, a politikai rendszer stabilitását veszélyeztető anyagok ne jelenjenek meg. A nyolcvanas évek közepétől a Népújságban sorra közöltünk olyan cik­keket, amilyeneket az országos lapok nem közöltek: úgy gondoltuk, hogy itt, a határ mentén többet kell foglalkoznunk a romániai magyarsággal, a kettős kötő­déssel, a szépirodalom küldetésével, Sü­tő Andrással, mint más megyékben. Foglalkoztunk is, ami valódi szakmai ki­hívást, felelősségtudatot jelentett szá­munkra, a főszerkesztőnek meg menet­rendszerinti pesti programot. A nyugati lapokból átvett fordítósok, a magyaror­szági közélettel kapcsolatos írások is na­gyon népszerűek voltak az olvasók köré­ben. A külföldi cikkek átvételénél arra lehetett hivatkozni, hogy ők mondják, nem mi. A kitekintés egyre gyakoribb lett, egybeesett ez a folyamat az országo­san bontakozó, úgynevezett második nyilvánossággal. Több körben feszeget­tek már olyan témákat, kérdéseket, amikkel a hivatalos sajtó nem foglalko­zott, és a párt álláspontjával ellentétben kiderült, hogy mégiscsak van társadalmi, gazdasági és morális válság hazánkban. A nyolcvanas évek végére kettésza­kadt a magyar társadalom, egyik felét még tudta orránál fogva vezetni a hivata­los sajtó, a másik viszont próbált szem­benézni a valósággal, új mozgalmak, pártok szerveződtek. Mint már annyiszor a történelemben, az ellenzéki mozgalom és a sajtó felnőtté válása most is egymást erősítő folyamatként ment végbe. 1988 és 1990 között a komolyabb lapok igye­keztek lépést tartani a változással, az új­ságírók előtt felcsillant a párttól való füg­getlenség, a szakmai felemelkedés, a mi­nőségi lapkészítés reménye. Az alakuló pártok azonban erejükhöz és lehetősége­ikhez mérten igyekeztek szócsövet sze­rezni maguknak. Világossá vált, hogy a lapkiadás nem olcsó mulatság, nagyon kemény üzlet, amihez nem volt elég ma­gyar tőke. A privatizált országos és megyei la­pok számára a külföldi tulajdon a túlélés és a függetlenség ára. Nagyon komoly belpolitikai csatározások zajlottak le a Népújság szerkesztőségén belül is, hi­szen a jövőnkről, kenyérharcról volt szó; de házon kívül is dúlt a háború, az új pártok létüket féltették, ha nem jutnak sajtóhoz. A magyarországi politikai, tár­sadalmi átalakulás frontvonalába került a média, és a napilapok privatizációjá­ban a pénz, nem a szakértelem és nem az erkölcs diktált. 1990 őszén rendeződött a lapkiadó sorsa, amikor nyolc másik megyei lappal együtt a stabil anyagi hát­teret jelentő Axel Springer Verlag tulaj­donába kerültünk. Az 1989-es magyar- országi rendszerváltás történelmi fordu­latot hozott, és abban legalábbis a ma­gyar sajtó értékesebb fele a tények fel­mutatásával, a korábbi tabutémák fel­vállalásával, az események előremozdí- tásával, a változások sürgetésével fontos szerepet játszott. A kilencvenes évek kö­zepére aztán elmúlt a forradalmi lendü­let, a társadalom több rétege csalódott, elfordult a közélettől. A korábban agyonpolitizált napilapok is igyekeztek elrugaszkodni a politikai témáktól, és több szórakoztató, könnyedebb lélegze­tű, emberi témát közöltek. A médiapia­con közben felerősödött a hírverseny, konkurens lapok jelentek meg, ami ösz­tönzően hatott a korábban egyeduralko­dó újságokra. Több kormány cserélődött az elmúlt években. S túl okosan egyik sem tudta kezelni a sajtót, inkább ellen­séget látott benne, ha már szócsőként maga alá gyűrni nem sikerült. 150 évvel a dicső március utón sajtó- szabadság van Magyarországon, de a sajtó munkatársainak és a közvéle­ménynek naponta meg kell küzdeni a tájékoztatás és a tájékozódás szabadsá­gáért. A Hírlap szerkesztőségében arra törekszünk, hogy tisztességesen, pár­toktól függetlenül dolgozzunk, a ténye­ket közöljük, feltárjuk a történések hát­terét, valósághűeri tájékoztassunk. A nyilvánosság joga a széleskörű infor­málódás a körültekintő döntésekhez, a hatékony munkához, a boldogabb élet­hez. S ez a nyilvánosság nagyon külön­böző egyénekből, rétegekből tevődik össze, és változnak az igényei. A lap ak­kor jó, ha minél többféle emberhez, ré­teghez tud szólni, gazdag kínálattal jele­nik meg, korszerű, színvonalas, szava­hihető, új ismereteket közöl, de szóra­koztat, nevel, orientál, értékőrző és - teremtő, támpontokat, sőt, még vigaszt is képes nyújtani, segíti az emberek el­igazodását ebben a mai bonyolult világ­ban. Hiteles csak akkor lehet a lap, ha munkatársai élnek a sajtószabadság le­hetőségével, de nem élnek vissza vele. Abszolút értelemben egyetlen újság sem lehet független, mert ezen a földön él, ebben a társadalomban, ebben a ha­zában. Miközben igyekszik minden po­litikai erőtől távol tartani magát, a hírér­téknek megfelelően beszámolni, a tájé­koztatással tulajdonképpen a nyilvános­ságot alakítja, a közéletet formálja, te­hát maga is politizál. Régen a politikai elvárásnak, ma a piacgazdaság követel­ményeinek, a tulajdonos igényeinek kell megfelelni. A Békés Megyei Hírlap 1995-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját. Az 1945. május 23-án Cseres Tibor író, fő- szerkesztő által útjára indított újság, a Viharsarok fél évszázados múltja ha­zánk, illetve megyénk öt évtizedes viha­ros történelmének, az itt lezajlott ese­mények, az itt élő emberek sikereinek és kudarcainak tükre, dokumentumok és emberi sorsok gyűjteménye. Vihar­sarok, Viharsarok Népe, Békés Megyei Népújság, Hírlap - már a névváltozások jelzik a történelmi korszakváltósokat, az állandó megújulási szándékot. Tíz esztendeje, amikor a Népújságról Hírlapra váltottunk és a fejlécben meg­jelent a hármas címer, dr. Szabó Ferenc történész írta: „A címerhármas ezután arra emlékeztet bennünket, hogy a me­gye szó és fogalom, a Békés Megyei Hírlap felfogásában nem a merev köz- igazgatási kereteket jelenti, hanem a ha­za egy részének képviseletét, informálá­sát a sajtó minden tisztességes és haté­kony eszközével... A hármas címer an­nak is jelképe, hogy az új lap igyekszik térségben, nagytájban (régióban) gon­dolkodva és tájékozódva, de az egyes települések, közösségek, lakosok konk­rét és valóságos viszonyait, tradícióit és útkereső törekvéseit átfogva dolgozni a tágabb és szűkebb haza javára.” Ez a követelmény szépen összecseng Kossuth Lajos 1841-es, a Pesti Hírlap­ban publikált vezércikkével. „... a napja­ink temérdek szüksége között alig van egy-egy sürgetőbb, nűnt olly időszaki lap, melly a nemzet életének hű tükre le­gyen: közzé, nemzetivé tegye öröm s bá­natnak, hűség a törvényességnek, bajnak s hiánynak minden érzetét, melyet a nemzet szívében egy hangrezgésre talál­ni köz, magas és szent érdekek jogosíta­nak, és szabad tért nyisson az észnek, ér­telemnek, jóakaratnak, hogy szükkeb- lűséget, mint elbizakodást egyaránt ke­rülve, vak előszeretet, vak előgyűlölség nélkül, higgadt kebellel, s ama mérsék­lettel s hiedelemmel, melly a jószándék és igazság bélyege, megvitassák és elő­készítsék a napnak nagy kérdéseit, mik­ben e honnak jövendője rejtezik.” Az újságírás és a lapkészítés alapve­tő célja, lényege, szerepe ugyanaz, ami százötven évvel ezelőtt volt: a köz szol­gálata, tárgyilagos, tisztességes tájékoz­tatása a nemzetet érintő nagy dolgokról, fontos eseményekről. A feladat tehát örök, csak a lehetőségek és az eszközök újak, mivel közben a világ megváltozott körülöttünk. Niedzielsky Katalin A névváltozások jelzik a történelmi korszakváltásokat Videofilm-sikerlista 1. Bérgyilkos a szomszédom 2. U —571 3. 28 nap 4. Koponyák 5. Flinstones 2. 6. Öld meg Rómeót! 7. X — Men 8. Titan — Időszámításunk után 9. Pasik és csajok 10. Ég velünk +1. Bajnokok reggelije (Fanfár Videotéka) Film Túszharc A Latin-Amerikában gátépítésen dol­gozó mérnököt (David Morse) elra­bolják a gerillák. Miután felesége (Meg Ryan) ráébred, hogy a társaság segítségére nem számíthat, egy túsz­szakértőt (Russel Crow) bíz meg férje kiszabadításával. Felcsillan a remény, hogy igen sok pénzért cserébe a mér­nököt elengedik a túszszedők, de köz­ben a kiszabadításáért munkálkodók között gyengéd érzelmi szálak szö­vődnek. Könyv Az elnök embere voltam Tizenévesen lépett be 1989-ben a függet­len kisgazdapártba a kübekházi Molnár Róbert, majd egészen a párt főtitkár-he­lyettesi posztjáig vitte. Idén januárban, az emlékezetes gödi tanácskozás után mon­dott le tisztéről, és a reformerek egyik ve­zetőjeként tűnt fel. Könyvében „belsősként” a párt újkori történelmének fontos eseményeit veszi végig. A szerző nem tagadja, hogy a személyesen átélt és papírra vetett események bizonyára a bul­várirodalom szintjére „süllyesztik” a könyvét, de a sokszor megmosolyogtató történetek nélkül nem alkothatott volna valós képet a kisgazdapárt mindennapja­iról. Molnár Róbert mindazt a jót és rosz- szat kívánta egybefoglalni, amit az elnök­kel együtt vagy külön cselekedtek az el­múlt évtizedben. Ahogy a cím is mutatja, nem tagadja, hogy az elnök embere völt. Úgy véli: igazságtalanság lett volna ré­széről csak negatívumokat írni Torgyán Józsefről, mert hozzá kötődik a kisgazda- párt megannyi sikere is. Az idő azonban túlhaladott az elévülhetetlen érdemek fe­lett. A szerző könyvét Lányi Zsolt egyko­ri alelnök szavaival zárja: „Ez már nem egy párt, ez egy biznisz, ez egy vállalko­zás!” (A könyv a békéscsabai Radnóti Könyvesboltban is kapható) (c) Migráció - parancsra?! Kugler József közelmúltban megjelent Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön 1944—1948. (Budapest, Osiris, MTA Kisebbségkutató Műhely, 2000.) című — igen szép kivitelű, jól tagolt — kö­tete a 20. század egyik sajátos történel­mi traumáját, a magyar-szlovák lakos­ságcserét mutatja be. Ez a lakosság- csere valójában a kassai program né­ven elhíresült csehszlovákiai kor­mányprogramban fogalmazódott meg elsőként, amikor a cseh és szlovák kommunista politikusok szláv ország kialakítását tervezték meg. Mint azóta közismert, ezt az elképzelésüket ke­mény parancsszóval csaknem meg is valósították. Ez a terv garantálta 1946—47 fordulóján azt, hogy a törté­neti Magyarország Felvidékén élő ma­gyar családokat fehér értesítőpapíron arról tudatták, hogy el kell hagyniuk szülőföldjüket; benne házukat, földjü­ket, templomukat, temetőjüket és min­dent, ami lélektanilag is az adott falu­hoz, városhoz kötötte őket. Mehettek a Dunán túlra! — hangzott a köznyelvi felszólítás is mindazoknak, akik a ko­rábbi népszámláláskor magyar anya­nyelvűnek vallották magukat. De mit tehettek? Könnyezve, ökölbe szorítva pakolták kis holmijukat (esetenként a bútorok, ágyneműk mellé állatokat és takarmányt is) a tehervonatokra. A kitelepítési modell nem csehszlo­vák találmány volt. Már több vonatko­zásban próbálták ki nagy biiodalmak diktátorai. A 20. században a Szovjet­unióban a sztálini akarat, majd 1945 után a kelet-európai blokk is élt vele. A parancsra kitelepítettek sorsára ju­tottak az Európában magukat német­nek valló népcsoportok, valamint ez­zel egy időben ugyanez az eljárás vo­natkozott a Romániában élő magya­rokra is. A csehszlovák és a magyar kor­mány időközben kötött megállapodása értelmében a csehszlovákok által oly erősen szorgalmazott kitelepítés lakos­ságcserévé szelídült. E megállapodá­sok jegyében a magyar kormány hoz­zájárult ahhoz, hogy a Magyarorszá­gon élő szlovákok, szlovák származá­súak által lakott falvakból, városokból önként átköltözhetnek Csehszlovákiá­ba mindazok a családok, akik ezt sza­bad akaratukból kérik. Kugler József igen gazdag szakiro­dalmat tekintett át. Ebbe nem csak a levéltári alapdokumentumok, a már korábban megjelent magyar és szlovák történeti monográfiák, a témára vonat­kozó jogszabályok, hanem a korabeli sajtóanyag színes bemutatása is bele­tartozik. A kötet külön értéke a törté­nész-geográfus szerző által közreadott számos táblázat, ábra, diagram és számtalan beszédes térkép. Utóbbiakat nem csak az oktatásban lehet jól hasz­nosítani, hanem az átlagember számá­ra is érthetőbb lesz a térképátrajzolás rettenete. A lakosságcsere közel két­százezer em­bert mozdí­tott ki eredeti környezeté­ből. Kugler József szak­mailag igé­nyes munká­jából sem tudtuk meg azt, hogy valójában mely szlovák családok döntöttek a költözés és melyek a maradás motívuma mel­lett. Csak azt ismerjük, hogy szegé­nyebb szlovák származású családok a költözés mellett döntöttek. E kötetből és számos más irodalomból, kortársak átélt élményeiből is tudunk, tudha­tunk olyan modellről, hogy a család egy része elment, mondjuk az édes­anya a két lánnyal és a nagyszülőkkel, de az édesapa itt maradt. É sorok író­ja is találkozott Pozsonyban (Bratis­lavában) olyan történelem szakos kol­légával, akit ugyan Helénnek hívnak, de itt Békéscsabán még Ilonkának be­cézték. A recenzens külön is elgondolkod­tatónak véli a birodalom és kisnépek viszonyát, a nagy nemzet és kis nép­csoportok együttműködését. Mikor le­hetne mindez aktuálisabb — Kugler József könyve nyomán is — mint a je­lenleg oly erősen megjelenő globalizá­lódó világban? Újra kellene gondol­nunk az asszimilánsok nyomasztó kö­pönyegforgatásait, a magyaros kaca- gányok mindent elfedő hamis értékeit. Ezzel párhuzamosan számba kellene újra vennünk a disszimiláció oly sok energiát felemésztő folyamatát is. Bíz­zunk abban, hogy a szép emberi tanul­ság gyanánt az integráció előnyeiben a sokszínűséget, a másságot, köztük a nyelvi, felekezeti, kisebbségi különbö­zőséget áttelepíttettek és áttelepültek egyaránt megtalálják határainkon be­lül és azon kívül is. Micheller Magdolna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents