Békés Megyei Hírlap, 2001. március (56. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-17 / 64. szám

2001. március 17-18., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 7 AZ EMBER, AKI MEGIRIGYELTE A MADARAKAT AMD Tarzan és a rétisas, meg a villámlás Hogy kerül egy ember a harminc méteres fa tetejére, hogy aztán ott étlen- szomjan, alvás, mosdás és más higiénés lehetőségek nélkül üljön három­négy napig feszülten ügyelve? Ilyesmire csak megszállottak vállalkoznak! Nos, ilyen megszállott, kihívásokat kedvelő férfi Bécsy László zoológus, ter­mészetfotós, a madarak legjobb ismerője, számos könyv, ismeretterjesztő írás szerzője, közreműködője. Schmidt Egonnal közös első könyvük százezer példányban kelt el. Az első ismeretterjesztő cikke — hol máshol? — az Élet és Tudományban jelent meg, 1970-ben. Tíz évig, a lap meg­szűnéséig az Állatvilág című folyóirat munkatársa volt. Van vagy harmincezer fotója — többnyire madarakról. — Az első ötszáz tekercsen nincs is ember. Talán ha tíz tekercs szól másról, mint álla­tokról, madarakról. Van szí­nes és fekete-fehér archívu­mom, bár 1980-ig nem csinál­tam színes fotókat — mondja Bécsy László, aki már a Ma­gyar Természettudományi Múzeumban is bemutatkozott a Fák tetején, szárnyak nélkül című kiállításával. Harmincöt év munkája volt látható a falakon. Lát­ványnak is pazar képek. De Bécsy László nem csak fotó­zik, hanem megfigyel, ada­tokat gyűjt, pontos informá­ciókat közöl a felvétel hely­színéről, időpontjáról, a ma­darak szokásairól, és más körülményekről. —Miért éppen a madarak? — kérdeztük a tudós fényképésztől. — Sok fotós madarászként indul, de mivel a madár elszáll, s ők maradnak a földön, kamerájuk is más élőlények fe­lé fordul. Az én specialitásom a ragado­zók. Ezek a madarak erdőkben, magas fákon fészkelnek, nehéz elérni, megke­resni őket. Ha meg is van a madár, nincs fény vagy eltakaija őket a fák lombko­ronája. Azok a fotósok, akik mégis ma­darakat fényképeznek, maradnak a vízi szárnyasoknál. Ott fény van, lehet szép felvételeket komponálni. — Szereti a kihívásokat? — Talán azért, mert tornász is vol­tam, sziklamászó és barlangász. A gimnáziumban csak Tarzannak hívtak, mert folyton köteleken lógtam, evez­tem. Most is szeretem a mozgást. Bio­lógia-földrajz szakos tanárnő felesé­gemmel együtt tornázunk, túrázunk, síelünk. A fiaim is hasonló érdeklődé­si körűek, a nagyobbik földrajz-testne­velés szakos tanár, a kisebbik a Test- nevelési Főiskolára járt, és extrém sportokat űz. Amikor pedig madárles­re indulok, hol az apám, hol a nagybá­tyám jön segíteni. —Melyik madár,.dolgoztatta meg” legjobban? — A rétisassal több évig próbálkoz­tam. Ez a madár úgy gondolkozik, mint az ember. Harminc méter magasra rak­ja a fészkét, hogy védve legyen, s a leg­kisebb zajra, neszre élénken figyel. Hogy lefényképezzem, megfigyeljem, a fészkével szomszédos harminchat méter magas fára kellett telepednem. Előbb felköltöztettem a fémvázra sze­relt sátrat és egy hétre otthagytam. A rétisas, ez alatt az idő alatt megfigyelte, megszokta a számára addig ismereten tárgyat, megtapasztalta, hogy nem rejt veszélyt számára. Aztán, amikor gyor­san felmásztam és elhelyezkedtem a sá­torban, már nem voltam zavaró körül­mény. Három napig ültem lesben, több tekercset sikerült exponálnom. Megér­te! A legtöbb időt — négy napot-négy éjszakát — egyszer viharban, villámlá­sok közepette töltöttem egy fa tetején. De ez nem minden. Egyes madarak támadólag lép­nek fel, ha veszélyt éreznek. Áz uráli bagoly háromszor engem is megtámadott, amikor fészkéhez közelítettem. A rétisas mellett parlagi sas, kékvércse, vörösvércse, kék­begy, szalakóta, jégmadár, búbosbanka, egerészölyv, kere­csensólyom, fekete gólya, uráli bagoly és még sok más madár „portréja”, fiókája, fészke látha­tó a képeken. Ä képaláírások, miközben pontos tudományos adatsort is közölnek, olyan kü­lönlegességekre is felhívják a fi­gyelmet, minthogy a nálunk ho­nos gyöngybagoly a többi gyöngybagoiyfajjal ellentétben a cickányokat is elfogyasztja. Egy másik fénykép és aláírása arról tudósít, hogy a szalakóta löszfalban is költ. Az uráli ba­golypárt pedig egy vörösfenyő csúcsában rakott héjafészekben láthatjuk. Bécsy Lászlónak hazánkban először sikerült kiscsér költését fényké­peznie. Ő dokumentálta fotóval, hogy a búbosbanka homoki gyíktojással is ete­ti fiókáit. Budaörsön pedig a Magyar- országon rendkívül ritkán előforduló apácahantmadarat kapta lencsevégre. Egyszer viharban, villámlások közepette négy napot és négy éjszakát töltött a fa tetején ____________Szili Katalin kalapáccsal teremt rendet____________ LE NTRŐL MINDENT MÁSKÉPP LÁT AZ EMBER? A sláger szerint igen. S vajon mit látott fentről, a parlament elnöki székéből dr. Szili Katalin, az országgyűlés alelnöke? — A parlamenti vitakultúra az utóbbi időben sajnos eldurvult. Ülést vezető elnökként igyekszem a házszabályt betartani, ezért aztán olykor kénytelen vagyok keményebben is rászólni egyik-másik képviselőtársamra. —Mennyire kellemetlen rászólni egy miniszterre, ha túllépi az időkeretét? — Nem érzem kellemetlennek, erre többször is volt példa. Udvariasan fi­gyelmeztetem az illetőt, ebből még nem volt harag. —Fárasztó a „magasban” elnökölni? — Általában kétóránként váltjuk egymást az elnöki székben. Egyszer fordult elő, hogy a költségvetési vita során hat órán keresztül elnököltem, az bizony sok volt. —Az elnöki kalapács vagy a csengő szimpatikusabb ? — Inkább a kalapács. A csengőt csak egyszer használtam. Nagy zaj volt a teremben, hiába próbáltam szó­val csendet teremteni. Ekkor nyúltam a csengőhöz, szinte síri csend lett a te­remben. —- A parlamentben mindössze har­minchárom honanya tevékenykedik, a képviselők 8,3 százaléka. Mennyire ér­zi kisebbségben magát? — Nem érzem a hátrányt. Néhány témánál azonban jobb lenne, ha több hölgy ülne a sorokban. A magzatvédel­mi törvény maximálisan érinti a nőket. — Ön azon túl, hogy politikus, csi­nos hölgy is. Előfordul, hogy udvarol­nak magának a képviselőtársai? — Gyakran előfordul, hogy kedves megjegyzést tesznek a frizurámra, ru­hámra. — S ön számára ki az a bizonyos fiú a Házból? — Az én szemem­ben abszolút sármőr Baráth Etele. Szimpa­tikus, előzékeny, jó modorú egyéniség. — Ki a legelegán­sabb férfi a T. Házban?-— A már említett Baráth Etele mellett Pál Béla. — Kit tart a legszel­lemesebb képviselőnek? — Nagyon kedve­lem Kuncze Gábor hozzászólásait. Élve­zem szellemes, humo­ros pengeváltásait. — Akad politikusi példaképe? — Példaképem nincs. Nagyon impo­nált Csehák Judit re- Képviselőtársai gyakran tesz­tnek megjelenése, fi- nek elismerő megjegyzést fri- nom nőiessége. zurájára, ruhájára — Próbálja őt utá­nozni? — Erről szó sincs. Arra nagy gondot for­dítok, hogy a tévé- közvetítésekre való tekintettel harmoni­kusan öltözködjek. Ebben nagy segítsé­gemre van édes­anyám, aki talán a legjobban tudja, mi áll jól nekem. — A parlamenti szünet alatt teljesen ki tudja kapcsolni életé­ből a politikát? — Legalábbis megpróbálom. A sza­badságot arra is igyekszem kihasznál­ni, hogy fejlesszem angol tudásomat. K. Gy. CD-SIKERLISTA • 1. MTV Ibiza 2. 2. John Digwood: Globalunderground 3. Club Rotation 13. 4. Dream Dance vol. 19. 5. Tommyboy: Delirium... 6. Eric Clapton: Reptile 7. Aerosmith: Just Push Play 8. Rod Stewart: Human 9. Daft Punk: Discovery 10. Délhúsa Jonny: Dalok a szélben... (Rock Island) Film Blöff A londoni alvilágot egy gyémántrab­lás kavarja föl. A zsákmány — mint a nevezetes játékban a labda — ván­dorútra indul: megjárja jó néhány gengszter zsebét, végül pedig a kulcs­szerepet játszó kutya gyomrában tör ki. Közben nagyban fogadnak az ille­gális bokszra, ahol a frissen fölfede­zett cigánygyerek (Brad Pitt) tarol — az első menetben kiütve háznyi ellen­feleit. Könyv Magyarország LEGSZEBB MADARAI Mi az hogy legszebb? Miért épp az a huszonnégy, amelynek fotóját a szer­zők a rendkívüli szépségű kötetbe be­válogatták? A kérdésekre maguk a könyvet jegyzők, Schmidt Egon, a szakmai szövegek írója és Bécsy László (akiről épp a szomszéd hasábo­kon olvashatnak) zoológus-fotográfus adják meg a választ a kötet előszavá­ban. „Csúnya madár nincs! Vala­mennyien szépek.” — írják, s megtud­juk, hogy Magyarországon 200 ma­dárfaj fészkel. Közülük választották ki a szerintük legszebb huszonnégyet. (Külön öröm számunkra, hogy a „legbékésibb” madár, a túzok is köz­tük van.) Schmidt Egon értő, az egyes madár­fajokat bemutató magyarázatai és Bécsy László szenzációs felvételei olyan egységet alkotnak, amely okkal keltheti fel valamennyi természetbarát figyelmét. A képes album ajánlható azok figyelmébe is, akik gyermekeiket az állatok (madarak) szeretetére sze­retnék nevelni. Mindenki utazik. Valóságos népván­dorlás! Ki kocsin, ki vonaton, buszon bőrönddel, hátizsákkal, sporttáskával kel útra. Az utazás mindig izgalmas kaland, lehetőség a tapasztalatszerzésre. Az ember igyekszik bebiztosítani magá­nak a kényelmet, mert úgy képzeli, külső körülményeken múlik, hogy jól érezze magát. Előre megváltja a hely­jegyét, nemdohányzó kocsit, ablak melletti ülést választ, menetiránnyal szemben. Szendvicset, ásványvizet, gyümölcsöt csomagol a kézitáskájá­ba, gondosan megtervezi az optimális körülményeket. Az agykontrollos utazó még kellemes útitársakat is programoz magának, mielőtt felkere­kedne. Mégis előfordul, hogy kötöz- ködő, pálinkától bűzlő alakok tele­pednek mellé és telefüstölik a nem­dohányzó fülkét. Ilyenkor marad szá­mára a sovány vigasz, hogy neki az efféle szituációk helyes kezelésében, a másság tolerálásában kell lelkileg fejlődnie. Mert amint tudjuk, nincse­nek véletlenek. A másik ember mindig tükröt tart nekünk, minden helyzet tanít valamire. Természetesen az efféle igazságok­kal könnyebb másokat okítani, mint saját magunknak szembesülni. Ezért minden utazást bizonyos értelemben vizsgának érzek, és valóságos lámpa­lázzal lépek föl a járműre, amely hét­köznapjaim biztonságos kiszámítható­ságából kiröpít az ismeretlenbe. Életem párjával vonaton utazunk. Kellemesen friss a reggel, egyelőre ketten ülünk a fülkében. Huszonegy évvel ezelőtt egy ugyan­ilyen gyorsvonaton találkoztunk elő­ször. Elmélázó arckifejezéséből látom, hogy ő is arra a tovatűnt nyárra gon­dol. Emlékszem az akkori énemre. Fia­tal voltam és elkeseredett. Egy kudarc­ba fulladt házasságban maradandó lel­Walkman ki sérüléseket szereztem, és már nem is reméltem, hogy rendbe jön az éle­tem. Pestről utaztam haza. Egyedül ül­tem a fülkében, egyedül voltam a vi­lágban. Nyílt az ajtó, napbarnított, jóképű férfi érdeklődött, szabad-e a hely ve­lem szemben. Csak bólintani tudtam, hang nem jött ki a torkomon a felin­dulástól. Á szívem bolondul vert, mert felismertem, hogy ő az, akire vá­rok, akit évek óta hiába keresek. Örök rejtély számomra, mitől áradt szét bennem a révbe érkezés bizonyossá­ga, nyugalma... Előérzet? Női intuí­ció? Majdnem megkérdeztem, hol a fenében lődörgött idáig, amíg én égen-földön őt kerestem... Beszélget­ni kezdtünk, s mire befutott velünk a vonat Békéscsabára, már ő is érezte, hogy egymáshoz tartozunk. Azóta fennen hirdetjük: a vonat veszélyes üzem. Tűnődésemből egy állomás mozgal­mas látványa hoz vissza a jelenbe. Sok a felszálló, hangok, színek kavarognak odalenn. Két irányból egyszerre érke­zik az ajtó elé egy fiú és egy lány, le­endő útitársaink. A lány karcsú, kék szemű és szép, a fiú barna, komoly, ki­sportolt alkatú. Huszonévesek, helye­sek, jól neveltek. Egymással szemben foglalnak helyet az ajtó mellett. A férjem előkotorja a sportújságját, én a magazinomba mélyedek: ne za­varjuk őket, hadd ismerkedjenek, be­szélgessenek a gyerekek. Talán egy életre szóló kapcsolat indulásánál asz- szisztálunk... Áz élet örökké ismétli magát, mint az évszakok. Nincsenek véletlenek, nekik itt és most találkoz­niuk kellett! Az olvasott cikk leköti a figyelme­met, de egy idő után felrezzenek. Va­lami nem stimmel. Túl nagy a csend, csak a vonat zakatol egyhangú ritmus­ban. Ezek nem beszélgetnek. Lopva oldalt pillantok... Csak nem csókolóz- nak máris?! A látvány lehangol. Ül­nek, közömbösen egymás és a külvilág iránt, bedugott füllel. A fülükből lógó zsinór összeköti őket egy-egy bűvös kis masinával: ott lapul az ölükben a sétálómagnójuk. A fiú egy füzetben la­poz, talán nyelvet tanul, hogy sikere­sen tudjon kapcsolatot teremteni ide­gen ajkú emberekkel. A lány lehunyt pillákkal ringatózik a zene hullámain, talán egy szerelmi történettel andalítja az énekes. Gépzene, személytelen gépi hang emelt falat köréjük, amelytől nem látják az elsuhanó tájat, nem lát­ják egymás sugárzó fiatalságát, nem látják a tükröt, amelybe bele kellene nézniük. Micsoda szerencse, hogy nekünk annak idején nem volt pénzünk walkmanre! Zima Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents