Békés Megyei Hírlap, 2001. február (56. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-24 / 47. szám
2001. február 24-25., szombat-vasárna|) A Békés Megyei Hírlap Melléklete Száz éve hunyt el Wenckheim Viktor Munkálkodásával a kiegyezést segítette Jósnők, kártyavetők, távgyógyítók A szolgáltatást főleg nők veszik igénybe Milliók nyomában Világszerte nagy üzlet a pénzmosás István megkoronázása a nyugati parton Keresztény államiságunk 1000. éves évfordulóján ellátogat hozzánk Magyar- országról Corvus-Kora Róbert, aki festészetének témáihoz ihletét a magyar történelem jelesebb eseményeiből meríti. Időszerűen, ebben az évben készült el István megkoronázása című 9x5 méteres hatalmas festménye. Munkácsy Mihály és Feszty Árpád óta nem készült ilyen tárgyú és üyen méretű kép — olvasható a kanadai Vancouvert Magyar Kulturális Egyesület „Tárogató” című folyóirata XXVII. évfolyamának 10., tavaly októberi számában. A leleplezés pillanata a vancouveri Round—House-ban A fiatal alkotót otthonában kerestük fel, s egyáltalán nem lepődtünk meg azon, hogy nem a műteremben, hanem a sírkőkészítő műhelyben találtuk. — Ebből élek, ebből finanszírozom művészi ambícióimat. Most, hogy visszatértem Kanadából, minden erőmmel igyekszem kielégíteni megrendelőim kegyeleti kívánságait. Majd november táján, ha kifagyok a földből, ismét annak a tevékenységemnek hódolok, amelyekkel hírnevet szereztem Lökös- házának, Békés megyének, sőt talán Magyarországnak is'. A vancouveri bemutatkozásomat elsősorban egy lökös- házi származású fiatal hölgynek, Vásárhelyi Pálmának köszönhetem. Pálmika Kanadában él, fönn északon, Fort Saint Johnban, körülbelül 2000 kilométerre Vancouvertől. Tavaly április 29-én idehaza tartózkodott, részt vett az István megkoronázása című képem bemutatóján. Nagyon tetszett neki a munkám, il- letve a millenniumi rendezvényünk. Miután visszatért Fort St. Johnba, felvette a torontói, a calgary-i és a vancouveri magyar házakkal a kapcsolatot. Mindhárom helyen örömmel vállalták volna az István bemutatását, de csak a vancouveri magyarok tudtak olyan kiállító helyiséget szerezni, amelyben elfért az alkotás. Végül is a kanadai közönség, egy közbejött sztrájk miatt, november 25-26. helyett február 3- án és 4-én láthatta a millennium tiszteletére megfestett tablómat. — Mindössze két napig? — Ez — a tetemes költségek miatt — nekem is nagy fejtörést okozott. Nagyon sokan voltak, akik az tanácsolták, ne hagyjam ki ezt a soha visz- sza nem térő lehetőséget, mert lehet, hogy megváltoztatja az életemet, hogy fontos állomása lesz művészi pályámnak. Ezzel a lehetőséggel én is számoltam, de azzal is, hogy csalódom, s ösz- szetörten térek haza. — Hallgatott az önt bátorítókra, s ment. De hogyan lehet egy ekkora képet ki- és visszaszállítani? — Egy idős vancouveri úriember, Palotai László vállalta, hogy elkészíti a festmény vakrámáját. így, ezt a két és fél mázsa súlyú alkalmatosságot nem kellett föltennem a repülőre. Csak a felgöngyölt festményért és magunkért kellett fizetnünk. Merthogy ketten mentünk a barátnőmmel. A vancouveri magyarok csodálatos fogadtatásban részesítettek bennünket. Csütörtökön érkeztünk. Állófogadás egy jachtklubban, a magyar nagykövet, a főkonzul és a kiállítás szervezőinek, támogatóinak részvételével. Már itt sok-sok nagyszerű emberrel megismerkedhettünk, hadd említsem meg közülük elsőként vendéglátóinkat, Kerti Jánost és a feleségét, Éva asszonyt. Ok voltak a szállásadóink, akik elláttak bennünket minden földi jóval, sőt arról is gondoskodtak, hogy minél többet lássunk Vancouverből és környékéből. Sok száz kilométert utaztak velünk. Ez a határtalan kedvesség volt az egyik feledhetetlen élményünk. A másik az épített és a szinte érintetlen természeti környezet minden képzeletet fölülmúló szépsége, tisztasága, az örök tavasz, a vízesések, az örökzöldek, a mamutfenyők, a kanadai életminőség és a magyarországitól teljesen eltérő léptékek. Ha már az élményeknél tartok, hadd említsem meg azt is, hogy lenyűgöző volt látnunk és megélnünk azt, hogy mennyire összetartó nép vagyunk... távol a hazától. —A fogadásnál tartottunk... — Pénteken a kiállítás helyszínén, a belvárosban lévő körépítményben, a Round- House-ban összeszereltük a festményt. Csodálatosan jó munkát végeztünk a 72 éves Palotai Lászlóval, aki — akárcsak a segítői, és akárcsak a kanadaiak többsége — legalább 20 évet letagadhatna az életkorából. A vakrámához ő hozta a faanyagot, 300 dollárba került, ezt a magyar ház fizette. A terem díját és az egyéb költségeket különféle támogatásokból fedezte a közösség. Vancouverben száznál is több náció él, s ezek csodálatos egyetértésben itt szokták megtartani nagyobb ünnepeiket, kulturális rendezvényeiket. Talán ennek a versenyhelyzetnek is betudható, hogy vendéglátóim olyan színvonalas kiállítást rendeztek, amilyet Magyarországon én még soha, sehol nem láttam. Pedig Vancouverben „csak” 45 ezer magyar él. A Round-House-on kívül a magyar ház és magyar templom is fontos szerepet vállal a kultúra ápolásában, megőrzésében. — Hogyan emlékszik vissza a megnyitóra? — Óriási volt az érdeklődés, a festményt a kanadai magyar nagykövet leplezte le. Simándi József hangján fölhangzott a „Hazám, hazám!” Elmondhatatlan, hogy mit éreztem. A vancouveri magyarok szeméből kicsordult a könny. Egy házaspár azt mondta, hogy a festménnyel bearanyoztam az életüket, egy férfi pedig azt, hogy meglátván a képet, annyira erőt vett rajta a honvágy, hogy elsírta magát. Mintegy ezren voltunk a megnyitón, a közönségnek körülbelül fele lehetett magyar nemzetiségű. A másik felét többek között angolok, franciák, németek, hollandok, kínaiak, arabok, indiánok és mások alkották A két nap alatt legalább ötezer vancouveri látta az István megkoronázását. De nem csak azt! Ez a két nap volt ugyanis az ottani magyarok millenniumi rendezvénye: a látogatók ízelítőt kaptak történelmünkből, irodalmunkból, építészetünkből, népi kultúránkból, és megismerkedhettek a magyar tudomány néhány jeles képviselőjével is. — Szakmai szempontból mit hozott a kanadai bemutatkozás? — Nagyon sok kollégával megismerkedtem, többek között az Erdélyből 30 évvel ezelőtt kitelepült szobrásszal, Schmerholz Györggyel. De említhetném a tárlat egyik fő szervezőjét, Czink Pétert, aki a Csillagok háborúja című filmhez készített fantázia szülte fegyvereket, és aki ezüstből megalkotta a szent korona megszólalásig hű másolatát. Emellett a Palotai házaspár felajánlotta, hogy egyik szobájukat átalakítják műteremnek, s arról is gondoskodnak, hogy az ott született képeimet eljuttatják a különböző galériákba. Valószínűleg eleget teszek kedves meghívásuknak, s novemberben ismét kiutazom Kanadába. Ménesi György TÁROGATÓ a Vancouveri Magyar Kulturális Egyesület lapja Kótyavetye, testületi mutyizás Gyulán Elkelt egy kastély. A hír önmagában nem lenne érdekes, kastélyokat adnak-vesznek, örül az ember, ha a múlt egy darabja gondos kezekbe kerül. Ám a most dobra vert gyulavári kastély történeté egy kicsit más. Úgy is mondhatnánk, az épületet értékesítő fürdőváros képviselő-testületének az átgondolatlan privatizáció állatorvosi lovát sikerült megalkotnia. Nem először! Előbb pályázatot írtak ki a 8 millió forint értékre felbecsült kastély megvásárlására, majd egy huszárvágással — anélkül, hogy megversenyeztették volna az ajánlattevőket, s próbáltak volna minél nagyobb összeget kipréselni belőlük — az épületet odaszavazták a képviselő-testület egyik tagjának. Aki — minő meglepő — éppen „kormánypárti”. S hogy még gyönyörűbb legyen a történet, a kastély árát nem kápéban egyenlítette ki, hanem 4 millióra taksált (egyesek szerint értékébén vitatható és a város számára használhatatlan) cseretelket adott és ugyanennyi értékű munkát ígért érte. Kótyavetye, képviselő-testületi mutyizás — mondják Gyulán. Biztosan nincs igazuk, a gyulaiaknak immár tíz éve semmiben nincs igazuk, amikor a városi vezetést bírálják, csak abban, hogy rosszul látják a dolgokat. Hogy közben megál... a hűtlen kezelés gyanúja forog fenn líthatatlanul csúszik lefelé a város és veszíti el egyre zsugorodó szerepkörét, senkit nem érdekel, csak a gyulai polgárokat, akiknek viszont — mint említettem — úgysincs igazuk. De térjünk vissza a gyulavári kastély dicsőséges passzra vágására! Azt nyilatkozta a boldog és grandiózus elképzeléseket felvázoló vevő, hogy a múlt év nyarán értette meg, miként lehetett a pósteleki kastélyt annak idején széthordani. Azt látta ugyanis, hogy a legutóbbi önkormányzati választás után még csak lesújtó állapotban lévő kastélyt szinte szétszedték, az ajtókat, ablakokat, villanyvezetékeket kitépték, a csempéket összetörték, a padlót eltüzelték. Akárhogy is nézzük, ez a nyilatkozat egy feljelentés, amire az ügyészségnek nyilvánvalóan azonnal ugrani kellene. Mert bizony itt — szó, ami szó — a hűtlen kezelés gyanúja forog fenn. A gyönyörű az, hogy a képviselő-testület tagja — vagyis az épület pusztulásáért felelősök egyik felelőse — „dobja fel” a város vagyonát lepusztulni hagyó „ismeretlen” tetteseket. A történet olyan, mint egy rémálom. Még ha az lenne! Sajnos, nagyon is valóságos. Árpási Zoltán Köröstarcsa, 1938. Gyökössy Lajos gimnáziumi tanárnak névnapja alkalmából küldte Békésre egyik tanítványa az egykori Köröstarcsát megörökítő képeslapot
