Békés Megyei Hírlap, 2000. december (55. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23-26 / 300. szám
VIII Karácsonyi magazin 2000. december 23-26., szombat-kedd _______________________________________Beszélgetés Óbudán, a Kossuth-díjas Varga Imrével_______________________________________ „A SZOBRÁSZAT NEKEM OLYAN, MINT A VAKREPÜLÉS” 'idl he- robhant a ma- ■ gyár képző- fj művészeti ■ életbe. Hová 1 tűnt, hol volt 1 ez alatt a tíz év alatt? — Ötvenhat után illegális Budapest, Laktanya utca. Száz méter ha lehet, kétoldalt század eleji házakkal. Ahol a Fő térbe torkollik, négy hölgy. Esernyősök. Másfél évtizede állnak és várnak ott rendíthetetlen kitartással, bronzba öntve egy míves kandeláber alatt, kezükben esernyővel. Az embernek kedve lenne odalépni, beléjük karolni, beszélni hozzájuk. Úgy hozzátartoznak Óbudához, mint Krúdy megmentett kisvendéglői, vagy a szomszédos Zichy kastély. Az Esernyősök Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész remekei. Ar- rább, a Laktanya utca elején állandó kiállítás a Mester munkáiból. Ahogy a nehéz tölgyfa kapu dübbenve becsapódik utánunk, Szent Erzsébet és Lajos jön velünk szembe. Erzsébet lovon, a király mellette a porban. Benn, a kiállító terem halijában a Mester széles mosollyal nyújtja hatalmas tenyerét. Meleg barátsággal invitál bennünket munkái közé. Süppedő fotelben foglalunk helyet, s miközben kortyoljuk a kávét és első kérdéseinket megfogalmazzuk, tekintetünk körbejár a szobrain, amelyekért annak idején körbeutaztuk az országot. Akik valamit is értenek a magyar művészethez, tudják, hogy a hetvenes-nyolcvanas években eseményszámba ment egy-egy Varga Imre-szobor felavatása. Most itt ülünk a szentélyben és múltról, jelenről, jövőről, meg persze magáról a művészetről kérdezzük a Mestert.-— Varga Imre szobrászművészt sokan ismerik, de kevesebben Varga hadnagyot, Horthyék repülőtisztjét. Miért éppen a repülést választotta? — Műszaki főiskolát végeztem, így lettem repülőtiszt. A repülésnek abban az időben huszárjellege volt, más légkör uralkodott ott, mint mondjuk a gyalogságnál vagy a tüzérségnél. Volt egyfajta egymásra utaltság, függtem a szerelőmtől, rajta múlott az életem, és függtem a többiektől is, mert ha egy kötelékben cserben hagyott valaki, akkor meghaltam. Ez több volt a cimbo- raságnál, kevesebb a testvériségnél, valahol a kettő között lehetett. — Úgy tudom, egy században szolgált Horthy Istvánnal. — Horthyt ugyan személyesen ismertem, de nem voltam vele egy században. Annyi kapcsolatunk volt Horthyékkal, hogy az ő vadászszázada kísérte a 3/2-es közelfelderítő század gépeit, engem pedig ebbe a 3/2-be neveztek ki, de Horthy akkorra már meghalt. — A halálának a körülményeit sem ismeri? — De, mindent tudok róla, mert a barátaim, a századtársaim ott szolgáltak, vele együtt. Semmi olyan motívumról nem tudok, ami a pilóta hibája lett volna. Maga a gép veszélyesebb volt, a tragédia is amiatt történt. Nem Horthy István volt az egyetlen, aki ilyen géppel meghalt. Egyszer alattam is kigyulladt a startnál, de ki tudtam ugrani belőle. — Alaptalan tehát az a fel- tételezés, amiről felesége most megjelent könyvében is olvashatunk, hogy német merénylet áldozata lett? — Mint utaltam rá, ez a típus egy repülő koporsó volt. Az eredeti változatát az olaszok gyártották, rövidebb törzzsel, erősebb motorral. Itthon meghosszabbították egy méterrel és nehezebb, de gyengébb motort tettek bele. Életveszélyes volt vele repülni. — Hol érte a háború vége? — Németországban fejeztem be, amerikai fogságban. Ott kaptam a hírt, hogy nagyapám gazdaságából meghagytak egy nagyparaszti birtoknyi területet. Nem nagyon volt aki megművelje, ezért hazajöttem. A nagyapám ekkor már jóval hetven felett járt. Hazatértemkor aztán a maradék földet is elvették. 1948- ban, a pártegyesülés évében, egy ellenem is lázító, véres hangulatú párttaggyűlés után Budapestre jöttem, mondván — teljesen elméleti alapon —, a lámpa alatt van a legsötétebb, itt lehet a legjobban eltűnni. Politikai értelemben ez sikerült is. Budán, a Ganz Villamossági Gyár nagy- szereldéjében dolgoztam csoportvezetőként. Innen kerültem később a Képzőművészeti Főiskolára, miután az utcán összefutottam Pátzay Pállal. — Ismerték egymást? — Negyvenháromtól kezdve rendszeresen kiállítottam, innen ismert Pátzay, meg Szőnyi is. Ezeken a kiállításokon való részvételeim roppant szerények voltak, hiszen előfordult, hogy a frontról küldtem haza pasztel- leket, egyéb munkákat. — A repülőtiszti pálya és a művészet azért eléggé messze esik egymástól... — Ez nem egészen így van, én korábban kezdtem a művészetet, mint a katonai pályát. Már 1937-ben, 14 éves koromban részt vettem kiállításon. A jó sorsomnak köszönhetem, hogy nem ragadtam meg a sorsnak sem a tragikus, sem a nosztalgikus voltában. El tudtam felejteni és újra tudtam indulni, ami meglehetősen nehéz volt, részben a családunk — nagyapám —, részben pedig a katonatiszti múltam miatt. Káder szempontból mindkettő a lehető legrosszabb volt akkoriban. — Mellőzték, feljelentették, figyelték? — Ellenszenvet éreztem, pontosabÍ ban, akinek ellenszenves voltam, annak az említett körülmények támadási felületet kínáltak. Ezzel éltek is emberek, ki nyíltan, ki kevésbé nyíltan. — A Képzőművészeti Főiskolát ötvenhatban végezte el, diploma- munkáját, a Magvető szobrát kedvezően fogadták, később fel is állították Lajosmizsén, a Tanya csárda előtt. Aztán nagy csend következett, majd a hatvanas évek közepén új szobrászi látásmódjával „Jó volna, ha Remélem, lesz ért előbb vizsgá- ”Ak! °lvafni tudott , ,, , szobraimban a maga lat ala vontak, majd öt év szilenciumot kaptam, amit végig sameszoltam. Ez a szilencium nagyszerű volt, mert másoknál dolgozhattam, Pátzay Pálnál, Kerényi Jenőnél. Közben megtanultam legalább több nyelven beszélni, úgy értem, hogy szobrásznyelven. Az öt év leteltével aztán lepottyant egy-egy munka. Ezeket úgy kellett megoldanom, mint a vakrepülést. Leültem az ágy szélére és elképzeltem, hogy is volna... A repüléssel is így voltam, leültem és azt mondtam, mit kell tennem, ha kapok egy találatot a hidraulikába? Ilyenekkel foglalkoztam. Ez a fajta áthelyeződés lehetővé tette számomra, hogy amikor az öt év alatt nem kaptam semmilyen munkát, elképzeltem feladatokat. Mire munkához jutottam, már „tele voltam” szobrokkal. — Aztán jött a X. Országos Képző- művészeti Kiállítás 1965-ben, ahonnan Prométheusz című, krómacélból készült szobrát előbb kitiltották, majd megtűrték, később pedig egy antwerpeni múzeum megvette. Utána elkészítette Madáchot Salgótarjánba, Táncsicsot a budai várba, és Radnótit szintén Tarjánba meg Mohácsra. Nem volt ez túl sok? A horthysta katonatiszti, az ,,ellenforradalmi" múlt után a művészvilág felbolygatása? Hogyan bocsátottak meg ennyi mindent? — Nem bocsátották meg. Amit én csináltam, az a tűrt, de nem támogatott kategóriába tartozott. A Prométheuszomat látva, például, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója azt mondta: „Michelangelo forog a sírjában”. A „megbocsátásom” története pedig nagyon egyszerű. Hetvenkettő nyarán Somogyi József lemondta a Tihanyi Múzeumba tervezett kiállítását. Felhívtak, hogy segítsek, jönnek a turisták, „ugorjak be” helyette. Mondtam, rendben, megtöltöm a múzeumot, de akkor ne beszéljen bele senki, hogy mit csinálok. Kiállítottam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy ez az én véleményem, a fej nélküli katonámat is elvittem, a folyosó végére tettem, szembe a bejárattal. Egy napon kapok egy telefont, hogy Aczél szeretne velem találkozni. Leutaztam Tihanyba, korán odaértem, egy órával a megbeszélt időpont előtt. Álltam a Rege presszó teraszán, néztem a Balatont. Egyszer csak átkarolt valaki hátulról. Visszanéztem, Aczél volt. „Hát akkor menjünk fel a kiállításra” — mondtam neki. „Én már voltam ott vagy ötször” — így Aczél. Majd pillanatnyi csend után folytatta: „Nézze, én mindent tudok magáról. Tudom, hogy repülőtiszt volt, hogy földbirtokos családból származik. Mondja, hogyan tudnék én magának segíteni? Mert meg vagyok győződve arról, hogy maga a legjobb magyar szobrász.” Nem tud rajtam segíteni - válaszoltam neki -, mivel a maga rendszerében én nem lehetek gazdag, ezért mindig magától fogok függe- ni. Ha elzárja a csapot, én szomjan halok. Nem lehetek tehát független, és ezért nem lehetek szabad, márpedig sajnos az én mesterségemben ez alapfeltétel.” „Jó. Megegyeztünk” — zárta le a témát Aczél, aki attól kezdve fedezett engem. Tulajdonképpen az 1990-ig tartó közel húsz év úgy telt el, hogy a megbízásokat — eleinte nem sokat — úgy teljesítettem, ahogy helyesnek láttam. Soha nem engedtem tehát belebeszélni abba, amit csináltam. így aztán, aki olvasni tudott — végül is nem analfabétákra számított az ember —, az megtalálta a szobraimban a maga véleményét. Az úgynevezett politikai megbízatásaimban is. — Elégedett embernek érzi magát? — Mit szégyenkezzek, nagyon elégedett vagyok az életemmel. Hetvennyolc évesen is mozog a kezém-lá- bam, tudok örülni a világnak, egy jó költeményt is örömmel olvasok. Csodálatos életem volt, nem is tudom honnan a pokolból lehetne ennél még szerencsésebben élni. Fiatalabb koromban, mint egy hülye kamasz, csinálhattam mindent, ami erőmből tellett. Repültem, olyan egyetemre járhattam, ahol kivételeztek velem, mert akkor már bevetésekre repültem. Oda iratkoztam be, ahová akartam, hallgathattam vallástörténettől kezdve mindenféle előadást. Gyönyörű volt. Nem függtem Az én korosztályomból nagyon sokan átéltek ilyeneket, legfeljebb nem elemezték. Én a boldogok közé tartozom, mert elemezhettem. Úgy voltam, nem tud olyan rossz történni velem, ami rosszabb lenne annál, mint amikor azzal a két negyedtonnás bombával leültettem a gépet a tiszalöki libalegelőre. Ha azt kibírtam, mást is kibírok már. Nagy szerencsém van, hogy akvalakinek lenne annyi esze, hogy megfigyelje amit és ahogyan csináltam, aki rájön arra, hogy ez európai út” fotó: lehoczky Péter az megtalálta véleményét” a szüleimtől, mert a honvédség mindent fizetett. Este eljártunk színházba, zsidó körök modemnek mondható gyűléseire, ahol beletekinthettem egy másik világba. Közben időnként hazamentem Somogyba, ahol nagyapám élt, kedves öregember, nálam tíz centivel magasabb és vagy harminc kilóval nehezebb, három ujjam nincs akkora, mint neki egy— A birtoka? — Tíz kilométerre onnan, Jutón. Mai szemmel nézve rossz kölyök voltam, ha otthon megbántottak, akkor kimentem a nagyapámékhoz Jutra. Biciklire pattantam és már ott is voltam, a Sió partján pár perc alatt kijutottam. Jutón nagyapám irodájában laktam, volt benne egy nagy bőrdívány és egy Wertheim-szekrény, én ezen a bőrdíványon aludtam. Ott volt nagyapám 12-es vadászpuskája, szabad volt elvinnem. Nyolc évesen már lődöztem madarakra, egészen addig, míg egyszer a karám mellé hordott ágakon ülő- verebek közé nem lőttem. Ahogy odapörköltem nekik a söréttel, egy tehén elkezdett bőgni. Hát nem ott feküdt mögöttük az istenadta? Ezekben az években igazából a magányt tanultam meg becsülni. Jutón volt egy százholdas rét, a közepén tó, körötte akácerdő. A második birtokig lehetett elmenni ezen a lapályon a Sió mellett. Szép, nagy madarak voltak arra, halászsasok, és mindenütt kis tavak, mert a Sió átengedte a vizet. Aztán volt ott egy holtága a Siónak, ahol le lehetett vetkőzni és meztelenül fürödni. Szóval gyönyörű volt. — Nagy szeretettel és derűvel emlékszik vissza a gyermekkorára... — Nem csak azokra az évekre. Mint említettem, én mindig élveztem az életemet. Tudom, hogy nem nagyon illik ilyet mondani, de még a háborús időket is szerettem, mert érdekelt a repülés, és a műszaki képzettségem mián rengeteg típussal repülhettem. A háború után meg úgy gondoltam, a legfőbb dolog, hogy élek. Fiatal koromban a halál nagyon közel járt hozzám, s mindig vissza tudtam idézni az akkori pillanatot, és ennek az x tengelynek a mentén szemlélni a dolgokat. Égyszer két élesített, 250 kilós bombával kellett leszállnom. Nem tudni miért, de nem sikerült kioldanom a bombákat. Néztem, mennyi benzinem van, és hosszú kerülő úton értem vissza a repülőtérre, amelyik Vay Miklós földje volt Tiszalökön. Ott tettem le a gépet úgy, hogy életemben sose szálltam le olyan finoman. A legelső zökkenőnél felrepülök a levegőbe. Egy másik alkalommal a rádiósom kapott a mellkasába egy három centis ágyúgolyót, nekem meg a könyökömet vitte szét a lövedék. De itt vagyok, túléltem mindent. kor nem haltam meg, s még éltem hatvan évet. Hát nem gyönyörű? — De igen, és közben készített több tucat szobrot, a hazai művészetben iskolát teremtett, műveiben egy kor történelmi-politikai lenyomatát adta. Közben felnőtt egy új nemzedék, amelyik a kort más szemmel nézi. Gondolkodott már azon, mit fognak nekik üzenni a szobrai? — Tudja, itt el lehet énekelni mindent, csinálhat magának mindenki múltat, amilyet akar, de a jövőt nem ez szabja meg. Jó volna, ha valakinek lenne annyi esze, hogy megfigyelje — talán nem is kell, hogy most, hiszen jön még nemzedék, amely megérti — amit és ahogyan csináltam. Remélem, lesz aki rájön arra, hogy ez európai út. Nem abban az értelemben, hogy uniós, hanem hogy az európai kultúra útja. Én nem vagyok baloldali, sem jobboldali gondolkodású. Úgy gondolom, hogy a történelem sajátos valami. Maguk a tények tulajdonképpen csak egy csontvázat jelentenek, a hiedelmek, a szándékok vagy a múlt szándékok — amelyek színezik a tényeket — adnak rá húst meg bőrt. Voltak emberek, Németh László, Veres Péter, Erdei Ferenc és mások, akiknek a kidolgozott, átélt és keményen megfogalmazott véleményén senki sem teheti túl magát következmények nélkül. Ha mégis túlteszi, akkor légvárakat épít. Én sem építek hát hipotéziseket, ezért is van bennem mélységes derű. Ugyanakkor bizonyos vagyok abban, hogy létezik olyan lehetőség, amelyet megtalál ez az ország, és nem azáltal találja meg, hogy filozófusok kiókumlálják, hanem azáltal, hogy arra gravitál. Ez a gravitáció akkor volt érzékelhető az életünkben, amikor először éreztük meg, hogy karanténban vagyunk. Amikor először vettük tudomásul, hogy odacsaptak bennünket a Balkánhoz, amikor először tapasztaltuk meg, hogy nem a sérelmek, nem a kifosztás, hanem a lelki hovatartozás határoz meg egy népet. Nézze, az a közeg, amelyikben éltem, hallatlan gazdagságot adott. Nem csak a művészek, hanem az egyszerű emberek is. Én tisztelem azt a közeget, amelyet ez a nép jelent, és meg vagyok győződve róla, hogy a Mari néni hite ugyanolyan tényeken nyugszik, mint egy filozófus döntése. Volt olyan érzésem mindig, hogy a trend, amelyet egy nép kívánsága jellemez, az pontosabb, mint egy mikrofilteres szűrő, mert egy cselekedet, egy döntés következménye mindig rajtuk csapódik le, csepeg le. Lehet valaki abszolút zseniális, lehet valaki nagyon jóindulatú, okos, az ő sorsát is végül a Mari nénik döntik el. Árpási Zoltán
