Békés Megyei Hírlap, 2000. december (55. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23-26 / 300. szám
2000. december 23-26., szombat-kedd Karácsonyi magazin v ilfét A& Varnus Xaver Bach nélkül sosem lett volna orgonista, és a közönség szeretete kárpótolja Lelencgyerekként élt - családon belül Varnus Xaver orgonaművész az ősz hírnöke Békés megyében, hangversenyei nélkül nem múlik el az év. Hazajár Békéscsabára, Szarvasra, Orosházára, és még sosem csalódott a közönségben, hiszen itt minden alkalommal hűséges és népes hallgatóság fogadja. Talán éppen azért, mert játékával ő sem okozott még soha csalódást. Néhány héttel ezelőtti találkozásunkkor Johann Sebastian Bachról és Kistétényi Melindáról, az orgona síron túli hangjáról, a közönség szeretetéről, gyermekkorról és művészi érettségről, családról, gyerekről és állandó újrakezdésről beszélgettünk. — Sem félelmetes vihar, sem ellenséges propaganda nem tudta távol tartani a közönséget a hangversenyeidtől. Békéscsabán, Budapesten vagy bárhol az országban, óriási az érdeklődés a koncertjeid iránt, szeretnek Téged az emberek. Legutóbbi fellépésedkor, a csabai evangélikus nagytemplomban, mintha magad is meghatódtál volna a hatalmas tömegtől és a szívélyes fogadtatástól. Mit jelent számodra a közönség szeretete? — Nekem ez nagyon megható. S nemcsak itt, Békéscsabán, hanem Szarvason és Orosházán is óriási volt az érdeklődés. Orosházán hosszabb szünet után adtam újra koncertet. Emlékszem, hogy '91-ben, amikor először játszottam ott, pontosan 17-en ültek a katolikus templomban. Gyerekkoromban olvastam a Muzsika című újságban egy interjút Richterrel, aki azt mondta, „régi adósságát jött törleszteni Pécsre, hogy ott koncertezzen”. Akkor azt gondoltam, hogy ez nyilván valamiféle szerkesztői ármány; hogy is érezhetné adósságának egy világhírű virtuóz, hogy egy ilyen kicsi ország még kisebb városában még nem vagy már régen koncertezett?! Nehéz megérteni, hogy a vissza-visszatérő oldalnak is hihetetlen kötődései vannak egy-egy helyhez. Én az év más hónapjaiban nem is szoktam idejönni, számomra ez a megye egyértelműen az ősszel kötődik össze. Nem is tudom elképzelni, szokott itt tavasz lenni vagy nyár? Békés megyébe hazajár — Ez a néhány év bőven elég ahhoz, hogy az ember ismerős arcokat tudjon felfedezni. Ahogy nézek a közönség soraiba, hirtelen beugranak az arcok, hogy jé, ez a nénike tavaly ott állt előttem és két könyvet aláíratott. És akkor egyszer csak jön az a tényleg nagyon jó érzés, hogy a saját családom körében vagyok! Hiszem, hogy az embernek van egy családja, amibe beleszületik, és aztán az a másik nagyobb család, amit választ maga köré; valószínű, a természet vagy a sors vagy az Isten ezáltal akarja kárpótolni az embert a valóságos családjáért. A barátok és a közönség szeretete kárpótolja az embert, aki úgy érzi, hogy a saját családjával szemben nincs ilyen közvetlen viszonya. Nekem mindig is volt ilyen választott családom. A választott családtagok arról ismerhetők meg, hogy ha egy-két vagy három év kieséssel újra leülünk, akkor mindenféle merevség, bemelegítő mozdulatok nélkül ugyanott tudjuk folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk a beszélgetést. — Választott nagy családod, a közönség jól tudja, hogy egész pályád összeforrt Bach művészetével. Ráadásul 2000 Bach-év, az egész világ a lipcsei Tamás-templom karnagyára emlékezett halálának 250. évfordulóján. — Bach nélkül nem lettem volna orgonista. Hogy az orgona hangja fogott-e meg előbb hat évesen vagy Bach zenéje, ezt nem tudom. Nem tudom, ha legelőször egy bachi csembaló vagy hegedűművet hallgatok meg, akkor is beleszeretek-e ennyire. Nyilván kellett hozzá az orgona is, aminek van valami síron túli vagy földöntúli hangzása, ami olyan izgalmas. Mindannyi ónkban él az elvágyódás — Mindannyiunkban él valamiféle elvágyódás; ki geológiailag akar eltávolodni, ki történelmileg, ki kulturálisan, mindenki a saját IQ-szintjének megfelelő zene szárnyán vágyódik el. Akkor jöttem erre rá, amikor pár hete Franciaországban jártam, és Givemyben végigmentem Monet házában, hogy az az ember egész életében csak Japánba vágyódott; mindenhol csak japán metszetek, japán könyvek, minden olyan dologgal vette magát körbe, ami arra a világra emlékeztette. Nem érdekes, hogy amíg egy kelet-európai állandóan Párizs után nosztalgiázik, a franciának van egy furcsa keletvágya, a régi arab világ, a mórok után? Valószínű, hogy engem még nagyon kisgyerekként az orgona hangja tudott elröpíteni először oda, hogy az elvágyódásaimnak egyfajta teret találjak. Nagyon szerencsés korban, hét-nyolc évesen ért az első benyomás A Tamás-templom karnagya című könyv által. Hat éves voltam, amikor elkezdtem folyamatosan mondogatni, hogy én orgonálni akarok, és anyám látta, hogy ez nem múló szeszély. Másfél-két éven át mindenkit folyamatosan azzal nyúztam, hogy vigyetek el orgonálni, mutassatok nekem orgonát, borzasztóan vágytam rá. A nagy szerencsém végül is az volt, hogy volt a családban egy főpap bácsi, római bíboros, aki nyugdíjas korában visszaköltözött Magyarországra, és hozzánk járt vasárnapi ebédvendég- ként. Elvitt az egyik nagy pesti templomba, és akkor láttam először orgonát közelről. Olyan ideges voltam, amikor mentünk, hogy reszketett a lábam, és a buszon összecsuklottam. Lenyűgöző élmény volt, máig, 36 éves koromra is bennem van. Csak megpróbáltam utolérni Melindácskát — Templomban sem jártál korábban? — Engem nem nagyon vittek templomba, fél materialista családban születtem. Anyám abszolút ateista volt, apám furcsa kétkedő lélek, aki vol- taire-i módon nagyon szerette Istent, de mivel négy évet eltöltött az esztergomi ferences gimnáziumban, az intézménytől borzongott. A legnagyobb pillanat az volt, amikor Kistétényi Melindát megismertem, onnantól fogva állandóan a templomban kujtorogtam, mint más gyerek a focipályán, én ott töltöttem az életemet. Budapesten, a Bánya utcai általános iskolába jártam, matematika tagozatra, volt saját termünk, amelynek falait falambéria vette körbe, és én orgonáltam a pádon, re- gisztemeveket írtam a lambériára. Először hetedikes-nyolcadikos koromban hallottak orgonálni, egyszer a tanárnő az egész osztályt testületileg átvitte a két saroknyira lévő plébániatemplomba, ami a hetvenes évek közepén nem volt veszélytelen vállalkozás. Onnantól fogva mindenben kedveztek nekem, ha hármast kellett volna adni, akkor is ötöst adtak. Elvesztettem a számomra legnagyobbat — Csodagyerekként indult a pályád... — Ha nem lett volna előttem Kistétényi Melinda, el is fogadnám a csodagyerekséget. Láttam, hogy a saját pályámon milyen emberek vannak, hozzájuk képest is elfogadom. De hát a zsenik zsenije volt előttem! Soha mást nem csináltam, csak megpróbáltam utolérni Melindácskát. Elképesztő volt, hogy amikor az a nő hozzányúlt a bachi zenei „szövethez”, miket tudott beleimprovizálni. Nyolc-kilenc éves voltam, amikor találkoztunk. A vasárnap délelőtti tízórás misén Melindács- ka volt a Mátyás-templom orgonistája, de miután nagyon hűséges volt régi alma materéhez, az angol kisasszonyokhoz, utána rohant át oda, a pesti oldalra, a 12-es misére. — Lehet, hogy nem szívesen hallod a csodagyerek minősítést, de annak köszönheted a párizsi ösztöndíjat. — Inkább állami segély volt, nem ösztöndíj. Melinda elintézte, hogy reggelente orgonálhattam a Zeneakadémián, ezt hallotta egyszer egy úriember és meghívott Párizsba. Kiderült, hogy Pierre Cochereau, a Notre Dame orgonistája! így jutottam ki Párizsba, két évre. Az „ösztöndíj” pedig arra volt elég, hogy ki tudtam fizetni az albérletem felét és a metróbérletet. Hogy valami pénzt keressek, koncerteztem, miséken orgonáltam, és 18 évesen, amint megkaptam a jogosítványomat, elmentem mentőautót vezetni. — A csodagyerekből — hála a nagy elődöknek (is) — „beérett" művész, ismert sztár lettél. — Én erre csak azt tudom mondani, hogy rettenetesen sokat és nagyon keményen dolgoztam. Valahol olvastam, hogy amikor valaki „szembezsenizte” Bachot, egyszerűen annyit mondott: „Tudja, ha valaki annyit és olyan keményen dolgozik, mint én, akkor csoda lenne, ha nem lenne ___________ belőle egy másik Bach”. Rájöttem, hogy ez az úgynevezett művészi érettség egyszerű dolgon alapszik. Az ember fiatal korában állandóan bizonyítani akar, erre kényszeríti a társadalom, ahol nem jellemző, hogy utat adnának a tehetségnek. Elég baj, hogy bár fiatalon az ember bármit meg tud csinálni, nem kell vagy nem ismerik el, csak akkor, amikor már olyan öreg, hogy alig bír kiszállni a karosszékből. Ma már az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy a legnagyobb műveket tényleg olyan méltósággal játsz- sza el, ami azokhoz való, mert ma már semmit nem akarok bebizonyítani. — Mikor jutottál el erre a pontra? — Melinda halála napján. A temetése délutánján hirtelen visszhangozni kezdett bennem egy csomó pillanat: ahogyan játszott, ahogyan a hangszerhez hoz- záállt, amilyen hihetetlen mértéktartással tudott játszani. Az ember úgy érezte, szétveti az a belső őrjítés. Lassan játszott, mégis, egyszer csak olyan feszültséget kezdtünk érezni, döbbenetes volt az a belső intuíció, akkor éreztem, hogy az ujjak és a száguldás hatalmánál minden hang úgy volt ott, mintha az Isten nyomta volna oda. Akkor a számomra legnagyobbat elvesztettem a fontos emberek közül. Átköltözött belém és tudtam, hogy mostantól nekem kell azt csinálnom, amit addig tőle láttam, nekem kell ezt a hagyományt folytatnom. Furcsa sorsszerűség, hogy Melinda halála és ez az egész érzés pont a Bach-évfordu- ló előtt volt. Melinda olyan hihetetlen imádattal csüngött Bachon, hogy azt el nem lehet mondani. Tehát valahol léteznek ezek a titkos szellemi áramlatok; én biztos vagyok benne, hogy senki nem hal meg, valahol itt vannak mind körülöttünk... Ma is tudom azt, hogy Melinda mire mit mondana... Harminchat évesen a sors rám hozta az érettség pillanatát. Anya! Szeretsz?! — Xaver! Elárulod mit csinálsz, amikor nem orgonálsz? — Az életemnek három fő tere van: az egyik az orgonapad, a sárga kanapém és a Művész kávéház. A sárga kanapé számomra a nagyvilágot jelenti, ez otthon van, véletlenül vettem, mert a színe tulajdonképpen nem tetszett. De van egy hihetetlen varázsa: iszonyúan kényelmes, pont azt a kényelmet adja, amit gyerekkorom óta elvárok ahhoz, hogy olvasni tudjak. Odáig köteleztem magam, hogy napi negyven oldalt olvassak, amióta ez a kanapé megvan, körülbelül öt éve vásároltam, napi 120-140 oldalt olvasok. — Mit olvasol? — Mindent. Egyszerre 14-18 könyv van mellettem. Oda vagyok Esterház- yért, olvasom Bodor Pált. Egyébként van egy Somogy megyei birtokom, ahol a kis házat elkezdtem rendbe hozatni, és onnan a könyvtáramat, nehogy baja legyen, felhurcoltam Pestre. A lakásom olyan most, mint valami könyvraktár. Kosztolányi egy-két könyve mindig kéznél van, és Máraitól Ami a naplóból kimaradt. A Művész kávéházban 22 éve vagyok törzsvendég, annyi minden odaköt, én oda hazajárok. Ott mindig történik valami, és amíg vendég van benn, addig nyitva tartanak, és ha fél óráig nem rendelsz semmit, akkor sem néznek ki onnan, ami a régi kávéházak hangulatára emlékeztet. Mintha a pincérlányok húsz éve ugyanazok lennének; ők nem öregszenek, csak mi... „Ma már az ember megengedheti magának azt a luxust, hogy a legnagyobb műveket olyan méltósággal játssza el, ami azokhoz való, mert ma már semmit nem akarok bebizonyítani...” — Beszélgetésünk elején a közönségről beszéltél, mint választott családodról. Volt több házasságod, vannak gyerekeid... • — Háromszor házasodtam. Legelőször 17 éves koromban, Krisztinát vettem el, aki nagyon aranyos kislány volt. Egy idős pap bácsit kértünk meg, hogy adjon össze bennünket az Angol kisasszonyoknál, Melinda orgonáit. Baljós esküvő volt, mert amikor Melinda elindult lefelé, hogy tanúskodjon is nekünk, legurult a csigalépcsőn, és a nászajándék, a porcelán tányér millió darabra tört. Percekig ápoltuk, meg is kérdezték: folytassuk, gyerekek? Aztán Jane-t vettem feleségül Kanadában, húszévesen, majd 27 évesen Kathrynt, mindkét házasságban egy- egy fiam született. A baj az, nehezen mondja el az ember, pedig így van, és ki is kell mondani: anyám engem nagyon elrontott valahol. A legnagyobb „jó szándékkal” rontott el, túl fiatal is volt hozzám... Olyanfajta furcsa függőséget alakított ki kettőnk között, hogy még 30 éves koromban sem voltam igazán önálló. Minden csak akkor volt számomra elfogadható, ha anyám ellenjegyezte; ugyanakkor furcsa, betegesen szeretetvágyó gyerek voltam. Én is emlékszem, anyám is mindig felemlegeti, hogy amikor esténként együtt olvastunk, anyám a saját ágyában, én az enyémben, akkor én percenként kétszer-háromszor megkérdeztem: anya, szeretsz? És ha nem jött azonnal a válasz, mert anyám talán a mondatot végig akarta olvasni, akkor én hisztérikus sírásban törtem ki. Úriember a srác! — Anyám akkoriban járt az egyetemre, dolgozott is, nagyjából a nagyanyám nevelt. Apámat szinte soha nem láttam, mert akkoriban, mint jazz- zongorista mindig éjjel dolgozott szállodákban; este öt óra fele ment el otthonról és hajnali kettő fele jött haza. Tehát amikor én hazajöttem az óvodából vagy az iskolából, akkor már apa éppen ment el otthonról. Mikor hazajött, én aludtam. A családon belül voltam lelencgyerek... Akinek éppen volt rám ideje, az vitt el... Én gyakorlatilag ennek a levét iszom azóta is. Pedig olyan jó lenne valakihez tartozni. S be kell vallanom, hogy utólag nézve, néha a legérdemtelenebbeket jelölöm ki erre. Aztán két-három hét, hónap vagy év múlva kiderül, hogy a dolog abszolút nem működik. És kezdődik újra _____________ minden elölről. Az a jó, hogy mégsem veszítettem el soha a kedvemet. Devecserinek van az a csodálatos négy sora: „Az élet, amíg csak tart, csupa kezdet, / S ha csak egy pillanat van hátra még, / A kedv, mely lelketek mélyén lobog, / E pillanat kezdetéhez elég.” — A fiaiddal tartod a kapcsolatot? — A nagyobbik fiammal, aki 15 éves, ritkábban. Az angol család hatására egyfajta elidegenedés van köztünk, teljesen más kulturális környezetben él, tipikus amerikai srác, egészen más az érdeklődési köre, életében nem volt Európában és nem is vágyódik ide. A kisebbik fiam viszont egy csoda! Nicolas 13 éves, francia állampolgár (az anyja francia), Angliában él kisgyerekkora óta, leszámítva három Japánban töltött évet. Korábban is volt kapcsolatunk, de igazán egy éve fedeztük fel egymást, és azóta nagyon szeretünk együtt lenni. Tavaly télen itt volt nálam, és akkor jöttünk rá, hogy a genetikai kódolást nem lehet kitagadni az emberből. Nyáron együtt mentünk Franciaországba, és mivel közel éreztem magamhoz, őszintén tudtam elmondani a napi problémáimat, és meglepő érettséggel tudott mindenre reagálni, tanácsokat adni. Korát meghazudtoló tolerancia van benne. Úriember a srác, és hihetetlenül jók a meglátásai. A véleményét meg lehet fogadni. Ugyanakkor ízig-vérig modem gyerek, deszkás ruhában jár, mindig a gördeszka a hóna alatt. Amikor legelőször találkoztunk, megkérdezte tőlem, hogy ha én meghalnék, mennyit örökölne utánam. Kicsit meglepett a kérdés, de aztán abban maradtunk, hogy minél tovább élek, annál többet. Szóval, nagyon értelmes srác, erős európai kötődéssel, régész szeretne lenni. Egy furcsaság azért van benne, nincs botfüle, csak éppen nem tud mit kezdeni a komolyzenével. Nyáron a balatonkenesei koncerten — ami ugyanolyan hagyomány az életemben, mint ősszel a Békés megyeiek, és ahol olyan tömeg volt, hogy a lelkész egy létrát állított a templom ablakához és kívülről hallgatta — a gyerek a fő helyen a koncert ötödik percében elaludt és édesdeden hortyogott egészen a végéig. — Es Te ezt láttad? — Én, sajnos, pont odaláttam... Image szempontjából nem volt a legfelhőtlenebb, de ez is a vélemény kifejezésének egy lehetősége. De a lényeg az, hogy. fantasztikusan jó a viszony köztünk, és úgy vagyunk borzalmasan közel egymáshoz, hogy nem ugyanaz az anyanyelvűnk! Azóta kezdek hinni abban, hogy létezik vérkötelék, ami néha talán nem sokat számít, máskor viszont borzasztó mélyen benne van az emberben... — Köszönjük ezt a beszélgetést, és főleg az őszinteséget, amellyel engedted, hogy az orgonaművész leikébe is bepillanthassunk! Niedzielsky Katalin
