Békés Megyei Hírlap, 2000. november (55. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-25-26 / 276. szám
2000. november 25-26., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 7 Londoni idő szerint 2 óra 17 perckor Hidegkúti elindítja 90 perces útjára a labdát Volt egyszer egy angol—magyar... A legendás Aranycsapat, az egyik Népstadionbeli mérkőzésén. Balról: Kocsis, Czibor, Bozsik... A magyar labdarúgó-válogatott találkozói közül mindmáig elsősorban kettő foglalkoztatja a közvéleményt: az 1954. évi berni, 2:3-as világbajnoki döntő (legutóbb Végh Antal írt róla igencsak vitriolba mártott tollal) és a 1953. november 25-én, a londoni Wembley-stadionban lejátszott, 6:3- as győzelmünkkel végződött angol— magyar. Az évszázad mérkőzése. Ez utóbbira emlékezünk a mai napon, az évfordulón, korabeli krónikák, memoárkötetek segítségével. Hol is kezdjük? Talán 1863. október 26-ával(!), amikor III. György fellépése után az angolok befogadták a játékot és eme nevezetes napon 12 klub képviselője röffent össze a Queen Streeten, hogy megalakítsák az angol labdarúgó-szövetséget — ahogy arra Nilo J. Suburu a Labdarúgás, a világ szenvedélye című könyvében emlékeztet. Szóval itt kezdődött minden, hiszen e nélkül angol nemzeti 11 sem lett volna. A meccs előzményeiről talán nem érdektelen felidézni, amit Sebes Gusztáv, a szövetségi kapitány ír Örömök és csalódások című könyvében. 1952 utolsó napjaiban, a svájci Montanában tartott nemzetközi labdarúgó-tanácskozáson vetette fel Stanley Rous, az angol szövetség akkori főtitkára: szívesen vendégül látnák a Helsinkiben olimpiai bajnokságot nyert, győztes magyar csapatot. Egy pohár tokaji és némi téliszalámi elfogyasztása után meg is állapodtak. Sebes Gusztáv azt hitte, jó munkát végzett, de némi meglepetésére itthon Hegyi Gyula sportfőnök másnap azzal fogadta: „Majd vállalod a felelősséget Rákosi előtt, mert neked erre engedélyed nem volt.” A párt mindenható főtitkára egy nappal később magához is rendelte Sebest: „Maga ellen sok a panasz, nem illeszkedik bele a kollektívába, önfejű. Például ki adott engedélyt az angolokkal való mérkőzésre? És mit fog csinálni, ha nem engedélyezem?” Szóval a történelmi nap! Szepesi György, a legendás riporter, „a 12. játékos” így emlékezik az első 40 másodpercre, gyakorlatilag ez hangzott el a mikrofon előtt is. „...londoni idő szerint délután 2 óra 17 perc: Hidegkúti elindítja a labdát 90 perces útjára. Hidegkúti Kocsishoz játszik, aki hátragurítja a labdát a tőle 3-4 méterre álló Bozsikhoz, Bozsik Kocsishoz továbbít, aki meredeken szökteti Budait a jobb szélen, de a magyar csatár elől Dickinson, az angol balfedezet az oldalvonalon kívülre ment. Budai végzi el a bedobást, de a játékvezető lábhiba miatt az angolokkal újra dobat. Az angol bedobást Zakariás megszerzi, egykét lépést tesz a labdával, aztán Bozsikhoz játszik. A jobbfedezet villámgyorsan Hidegkútihoz továbbít. A középcsatár előtt hárman is állnak, de ő elhúzza a labdát a hátráló angol védők mellett és a 16-osról jobb lábbal hatalmas bombát ereszt meg... Góóól, bent van a hálóban a fehér angol labda.” És a fiúk meg sem álltak a 6 gólig! A másnapi sajtóbeszámolók közül talán a The Times fejezi ki legtömörebben a történteket: „Százezer néző látta az »istenek alkonyát«. Nincs értelme, hogy azt írjuk: az angol csapat gyenge volt, hiszen a wembley-i gyepen tetszésük szerint cikáztak a magyar játékosok, megsemmisítő rohammal, fenséges ügyességgel közelítették meg az angol kaput. A magyarok történelmet csináltak azzal, hogy földön, vízen, levegőben és taktikában egyaránt megverték Angliát.” A magyar lapvélemények helyett most álljon inkább itt Magyar Károly- nak, a Lőrinci Hengermű ifjúmunkás sztahanovistájának köszöneté, aki a Parlamentben a magyar ifjúság szeretetét tolmácsolta: „Labdarúgóink győzelme olyan örömet váltott ki, hogy a 6:3 után a Lőrinci Hengerműben is jobban ment a munka.” Számtalan ki- sebb-nagyobb történet ismert az Aranycsapat játékosairól. íme egy: Grosics, a Fekete párduc minden nagy mérkőzés előtt „betegeskedett” — kissé ■ hipo- chonder volt. A szövetségi kapitány ismerte, és amikor a vonaton homloküreg-gyulladásról panaszkodott, prózai tanáccsal fordult Pollatschek Gyula csapatorvoshoz: vegye elő a legnagyobb injekciós tűjét... Gyula máris tökéletesen érezte magát. A kapus így láttam a kapuból című visszaemlékezésében ez olvasható, amikor a hatodik gólunkról ejt szót: „Ennél a gólnál következett be az a pillanat, amelyről ma sem tudok számot adni, hiszen teljesen öntudatlanul cselekedtem Hidegkúti góljánál: nagy örömömben cigánykereket vetettem a kapum előtt! Most is állítom: nem tudtam róla!” Hidegkúti pályafutását az 1962-ben napvilágot látott, Óbudától Firenzéig című könyv örökítette meg. „Valahogy úgy vagyok ezzel a mérkőzéssel, mint az az ember, aki nagy és viharzó szerelmeket él át, de mégis élete végéig a legnagyobbra, a legforróbbra emlékezik vissza legszívesebben: az elsőre — mely kitörölhetetlenül benne él. Ott, a Wembley-stadionban éreztem először, hogy milyen nagy kielégülést ad az embernek az igazi sportdicsőség.” — írja Nándi. A szintén sokáig külföldön edzősködő, 1981-ben Szalonikiban végleg elment Lóránt Gyulának a 22. válogatottsága volt a londoni. Ő volt az a játékos, „aki jobb volt, mint a híre”. Ezt a taktikai utasítást kapta: „Bátran, keményen kell játszani, de nem durván. A közönség itt sportszerű és tárgyilagos. Ha felmegy a labdáért, valaki legyen mögötte.” Valamennyiük külön megérdemelne egy-egy gondolattöredéket, de most csak villanásokra szorítkozhattunk. Azt talán sikerült elérnünk, hogy ébren tartsuk a figyelmet az egyik legemlékezetesebb magyar sportsiker iránt és ma, kora délután jusson eszünkbe: ...és Hidegkúti 90 perces útjára indítja a labdát... Fábián István Szepesi György home record-táblája Hét közben megkértük Szepesi Györgyöt, emlékezzen egy kicsit. — A fiúk már a stadion óriási fogadótermébe készülődtek, a bankettre, amikor az öltözőből lementem a pályára. Míg odaértem az egyik kapuhoz, eszembe jutott, amit a Daily Expressz írt: „Ne féljetek semmitől és fogadjatok bátran az angol csapatra!” Aztán megpróbáltam megkeresni azt a pontot, amelyről Puskás a harmadik gólt lőtte, talán a legfelejthetetlenebbet, a legszebbet. Tudod, amikor a Czibortól jobb szélről kapott labdával, egy hát- rahúzós csellel becsapta Wrightot és ballal, óriási erővel, fejmagasan a bal sarokba bombázott s 3:1 lett. Valami olyasmi villant az eszembe, hogy a világtörténelem nagy csataterein emléktáblák jelölik a legnagyobb események színhelyét. Ha a futballtörténelemben létezne ilyen oszlop, ide tenném és azt imám rá, „Itt dőlt meg az angol labdarúgás home recordja, 90 éves veretlensége...” Egyébként utoljára akkor jártam ott, amikor Lemhényi Dezső megszervezte a 48-as olimpia magyar hőseinek utazását Londonba s természetesen elmentünk a Wembleybe is, és persze újra megkerestem ezt a fíícso- mót... Úgy tudom, a legendásan jó minőségű gyepet megtartják az átépítés utánra is, mi több, én beépíteném a két híres tornyot is az új stadionba. Talán az angoloknak is van egy Ráday Mihályuk... Hogy emlékezünk-e szombaton a 47 éve történtekre? Egy szűkebb baráti társaságban biztosan koccintunk szerényen és csendesen Buzánszkyval és Grosiccsal, de bizonyára tudod, Öcsi és Nándi is betegeskedik, kórházban vannak. Magyarörszác-Anci.ia 6:3 (4:2) Wembley-stadion, 105 ezer néző. Játékvezető: Leo Horn. Partjelző: J. Bronkhorst és K. Schipper (mindhárom holland). MAGYARORSZÁG (piros ing, fehér nadrág): Grosics — Buzánszky, Lóránt ,<*- Lantos — Bozsik, Zakariás — Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor. Tartalékok: Gellér, Várhidi, Kovács I., Sándor, Csordás, Palotás, Tóth. ANGLIA (fehér ing, sötétkék nadrág): Merrick — Ramsey, Johnston, Eckersley — Wright, Dickinson — Matthews, Taylor, Mortensen, Sewell, Robb. Tartalékok: Williams, Kennedy Hassal. Gólszerző: Hidegkúti (1. perc), Sewell (14), Hidegkúti (22.), Puskás (25.), Puskás (29.), Mortensen (38.), Bozsik (50.), Hidegkúti (53.), Ramsey, 11-esből (57.). Szögletarány: 5:3 (3:1) Magyarország javára. CD-sikerlista 1. Eros Ramazotti: Stilelibero 2. Backstreet Boys: Black and Blue 3. atb+: Two Worlds 4. Spice Girls: Forever 5. Enya: A Day Without Rain 6. Sterbinszky: Discography 7. Hofi: 1400 8. Tankcsapda: Ez a ház 9. Karácsony Jimmyvel 10. Dupla kávé 4. — Soha nem elég (Rock Island) Filmajánló Női vonalak A Morrell lányok (Diane Keaton, Meg Ryan és Lisa Kudrow) valamennyien rendkívül elfoglaltak, szinte kizárólag csak telefonon keresztül tudják megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat: most éppen azt, hogy mi legyen a nagybeteg papával (Walter Matthau). Aki talán nincs is annyira rosszul, ha a nőbetegek ágyából kell előszedni... Könyv Sport 2000 Sportbarátoknak, sportolóknak, leendő sportolóknak, exsportolóknak, egyszóval a sport szerelmeseinek kezébe való a Sport 2000 című könyv, a Magyar Olimpiai Bizottság kiadványa. A Sport 2000 tizenkettedik alka- lómmal jelenik meg az olimpiai bizottság kiadásában, a sorozat azonban a tizennegyedik résznél tart, ha a Los Angeles-i olimpiáról szóló bezúzott kötetet is számba vesszük. Az aranyborítású könyv lapjaip a 2000. évi sydney-i olimpia és a Labdarúgó Európa Bajnokság sorsdöntő, izgalmas, torokszorító és gyönyörű pillanatai, történetei elevenednek fel, köztük munkatársunk, Fábián István írásai is. Nagy Tímea, Kovács Ágnes, Csollány Szilveszter, a férfi kajak négyes, Pulai Imre, Novák Ferenc, egy- egy aranyos lap a fotókban gazdag könyvből. A Sport 2000 természetesen többről szól, mint az olimpia. • Minden, ami sport, benne van képben, írásban. Talán nem véletlen, hogy az ünnepek előtt "jelent meg. Szép és értékes ajándék. (A békéscsabai Radnóti Könyvesbolt ajánlata: Sport 2000, a Magyar Olimpiai Bizottság kiadványa, a Sport Plusz Kft. gondozásában) (y) Most is hallom (a dal elhangzott bár) a dölyfös káder hangját: „Nekem nem volt gyerekszobám!” Azaz, semmi közöm a polgársághoz, meg mindenféle urakhoz; nyers vagyok, kíméletlenül őszinte — ahogyan az osztályharc követeli. A káder viselhetett egyenruhát, tanácsi hivatalt vagy lehetett vezető valamely szerkesztőségben. Lehetett tűzoltó, katona és még sok minden más, de „vadakat terelő juhász” már semmiképpen. Mert a valódi pásztor, a munkás, a paraszt soha nem mondta, hogy neki nem volt gyerekszobája. Tudniillik volt, ha csak földps padlózató nyári konyha képében is. Mert a gyerekszoba nem okvetlenül valami kényelmes, elkülönített lakrész, mondjuk valamely kastély déli szárnyában vagy a 8—10 szobás nagypolgári otthon első emeletén. De még csak nem is cselédszobának tervezett helyiség, ahová gyerekeiket beszállásolták a szerényebb körülmények között élő családok. Természetesen ilyen gyerekszobák is léteztek. Számomra azonban nem egy bizonyos tér (akárhány négyzet- méter) most a fontos — noha tagadhatatlan, hogy ez is motiválja a személyiséget —, hanem az az emberi minőség, aminek a gyökerei mindig a családban keresendők, kereshetők. Ki tagadná, hogy voltak és vannak (de még mennyire, hogy vannak!) születési előnyök és hátrányok. Ezek sok mindent befolyásolhatnak, de az erkölcs, az emberi minőség szempontjából semmiképpen nem meghatározóak. (Miként jó, ha a biológiai determinizmust is óvatosan kezeljük.) Egyszóval: erkölcstelen, parazita osztályok (úgy, ahogyan léteznek, szőröstül-bőröstül) nincsenek, viszont minden osztályban, rétegben, csoportban vannak amorális (az erkölcsi érzéknek teljes híján való) emberek. Ezért hibás, sőt bűnös minden olyan kérdés, mely a származást, fajtát, vallást és világnézetet kutatja. Gyerekszoba Az a bizonyos gyerekszoba azonban más! A zárját ennek sem kell nagyon nyitogatni, mert előbb-utóbb úgyis feltárul. Kiderül, hogy ki mit hozott otthonról. Mit hozott a génjeiben, s mi van a szellemi poggyászában. Talán nyilvánvaló, hogy nemcsak az ismeretekre gondolok. Elsősorban nem! Sokkal inkább arra a szellemiségre és fogékonyságra, ami kinek-kinek meghatározza a személyiségét. Több mint furcsa, hogy éppen a tulajdonságokra és készségekre nem figyelnek — kivéve talán a művészképzőket — sem a felvételi vizsgákon, sem alkalmazáskor, sem kinevezéskor. (A tudós professzorból nem okvetlenül lesz jó rektor; a jó hírlapíró ritkán válik be szerkesztőnek; a remek angolsággal beszélő főtiszt diplomataként nem biztos, hogy megállja a helyét, sőt stratégaként sem feltétlenül vitézkedik.) Viccbe oltott régi találós kérdések. Kit vesznek föl az egyetemre? Az okosat, a találékonyat, az alázatosat etc.? Nem, a párttitkár fiát. Aztán: kik a kormány tagjai? Válasz: Kádár, Apró, Dögéi. Értsd: Kádár apró dögéi... Kinek a terve szerint épül a Nemzeti Színház? — kérdezhetném most. Ám fölösleges — úgyis mindenki tudja. ' De nemcsak a Nemzeti Színház épül, hanem — hála Istennek — sok-sok különböző lakóház is — gyerekszobával. Na már most, azt olvasom, hogy az iskola által közvetített értékek aránya nagyon alacsony a szülői ház és tévé által közvetítettekhez képest. Ha ez így van — márpedig nincs okunk kételkedni — , akkor a szülők mostani nemzedékének nagyobb a felelőssége mint valaha. Mert régen bekerült egy gyerek 10 évesen a pataki iskolába vagy a debreceni kollégiumba, s a diploma megszerzéséig csak vakációzni tért haza. Közben, két-három szemeszterre még külországba is kijutott. És hát folytonosan ismételgették neki, hogy: Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk! Milyen életre készít(het) most fel a család és az iskola? A válasz nagyon messzire vezetne. De mintha az élet túlságosan is „bezengné” az iskolát. (Persze nem egész úgy, ahogyan azt Ady elképzelte...) A gyerekszobában pedig a tévé nevel és tanít. Például, hogy miként szerezhet az ember — fondorlatos úton — nyelvvizsga-bizonyítványt, hogyan randalírozik a „csopaki rém” az ábécében, és főleg miként másolják, sokszorosítják a gondolatokat. Közben persze építjük az új polgári Magyarországot. Pedig elég lenne talán csak újjáépíteni. Mert Márai Sándor 1986-os naplójegyzete szerint: „Volt egy polgári magyar társadalom, mely két évszázad alatt alkotott egy »modem« Magyarországot.” Gyarmati Béla
