Békés Megyei Hírlap, 2000. október (55. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-28-29 / 253. szám
2000. október 28-29., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 7 Háromszor házasodott össze imádott kedvesével Ajánló A nagyzási hóbort mellett a félelem lakott benne Salvador Dali számára Gala több volt, mint múzsa. Ez az asszony volt az oldalbordája, a második énje, kritikusa, bánata és öröme. Az élet és a munka elképzelhetetlen volt nélküle. A Cadaques csúcsán találkoztak. Magasan a tenger fölött sétáltak a fekete lávaköveken. Mindketten olyan soványak voltak, hogy majd elfújta őket a szél. és Dali 1971-ben litográfia-kiállítást reklámoz Egy meredek szirtnél megálltak, és a férfi dobálni kezdte a köveket a mélybe. A szemével állhatatosan követte, hogyan esnek a tengerbe. És ez a sötét hajú, piciny asszony ott forgott körülötte. Mintha mindig az ő tekintetét követné, és mintha a szemében félelem bujkálna. De csak ennyit mondott: „Azt akarom, hogy öljön meg engem.” Dali összefogta a nő haját, és azt kérdezte: „Mit vár tőlem”? Gala könnyekkel a szemében ezt válaszolta: „Ha nem akarja megtenni, ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek.” Dali erre megcsókolta. Először csókolt asszonyt életében. A szerelem és a halál, Erósz és Thanatosz testvérek. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint Dali és Gala szerelme. Kapcsolatuk 1929-ben kezdődött, néhány kilométerre Figuerastól, Dali szülővárosától. Apjának volt itt annyira szeretett itt lenni, hogy egy műtermet is berendezett magának. Azon a nevezetes napon huszonöt éves volt, Gala harmincöt. Szerelem volt első látásra. Ettől kezdve az asszony hűséges segítőtársa lett, és műveinek legfőbb ihletője. Gala egészen lázba hozta a festőt, aki szürrealista múzsának nevezte őt. Dali eleinte sokszor nevetségessé tette magát előtte. A nővére gyöngyfüzérét akasztotta a nyakába, leborotválta a hónalját, kékítővel beszínezte, és bekente egy kecsketrágyából, levendulaolajból és halenyvből készített keverékkel. így kifejezetten állati szaga lett. Mindennek tetejébe még egy szál virágot is dugott a füle mögé. Gala, bár nem kifejezetten kedvelte ezeket a hóbortjait, semmitől sem ijedt meg, még nevetséges bolondságaitól sem, amelyek mögött szexuális zaklatást sejtett. Mindketten patetikus és költői ígéretet tettek egymásnak: „Sohasem foglak elhagyni” — ígérte Dali. Gala elhagyta érte a férjét, Paul Eluard-t, és tizenegy éves kislányát, Cecile-t. Az asszony Helena Dimitrijevna Djakonova néven jött a világra a Volga melletti Kazanban. Az apja kalandor volt. A lányt egy ügyvéd családja fogadta magához. Úgy érezte, hogy Dali által emelkedhet ki ebből a világból. Amikor Eluard-ral, a költővel, első féijével 1929- ben meglátogatták ezt az ismeretlen kis festőt, Gala egy vihogós és hisztérikus, de ugyanakkor csinos fickót ismerhetett meg. Dalinak nem voltak tapasztalatai, egyáltalán nem ismerte a nőket. Pszichoanalízisbe járt, ismerte önmagát, tudta, mi az oka szexuális félelmeinek. De ez nem segített rajta, csak a képein látszott meg ez a mindig kirobbanni készülő, elfojtott erő. Szabadon beszélt a félelmeiről. Arról, hogyan nevelte az édesanyja. Minden reggel ugyanazzal a mondattal ébresztette. „Mit kívánsz, kedves?” Mindenkinek készségesen mesélte, hogy otthon a zongorán egy könyv feküdt a nemi betegségekről, amiben visszataszító képekben mutatták be a szifilisztől szétmart genitáliákat. Ezek a képek páni félelmet keltettek benne mindenféle szexuális érintkezéstől, és ettől az érzéstől egész életében nem tudott megszabadulni. „Gala megmentett az őrültségtől” — mondta Dali, és 1932-ben feleségül vette kedvesét. „Őrült ötleteimből zseniálisakat csinált”, dicsérte a nőt. Gala mégis tisztában volt vele, hogy a kapcsolatuk neurotikus. Már 1930- ban bezárkózott egy dél-francia- országi hotelbe, és csak résnyi- re nyitotta ki az ajtót, hogy az ennivalót be tudják adni neki. A kandalló és a könyvek között élt két hónapon keresztül. „Előfordult — mesélte később Dali —, hogy órákon keresztül a melleit bámultam, a kéklő erecskéket átlátszó, gyenge bőrén. A háta elragadott elegáns hajlataival, de ott volt az erős törzsizom- zat is” — Dali úgy érezte, Gálában a szépség és szörnyeteg testesül meg egyszerre. Vajon valaha is együtt aludt a szépséges szörnyeteggel? — Senki sem tudja. Garcia Lorca, Dali költő barátja azt állítja, hogy a női nemi szervektől érzett utálata, a coitustól való félelme ezt egyszerűen lehetetlenné tette. A festő 1934- ben a spanyol polgárháború elől Amerikába utazott. Az utat Picasso fizette. Amikor már a partokhoz közeledtek, Dali egy képét akasztotta a nyakába, és egy két és fél méter hosszú francia kenyeret vett a kezébe. Úgy tartotta, mint egy jogart. így adott sajtótájékoztatót. Az újságírókat igencsak zavarba hozta, amikor az egyik képéről beszélt. „Ez Gala, a vállán birkasülttel. Számomra a szerelem legmélyebb kifejezése volna, ha a sültet a vállairól megehetném.” 1958-ban Gala és Dali még egyszer összeházasodtak, egy kis kápolnában tartották meg az egyházi esküvőt. Gala már hatvannégy éves volt, mégis hófehér ruhában jelent meg. 1970-ben a festő feleségének kis gótikus kastélyt ajándékozott Katalóniában, Pubolban. Mindketten ott éltek menny és pokol között. Gala semmitől sem félt jobban, mint a szegénységtől. Hogy ezt elkerülje, egy vagyontalan festőt szerződtetett, hogy sokszorosítsa félje műveit. Dali hallgatott, nem mert szólni. Az angol Dalí, az alkotó tévében egyszer mazochistának nevezte magát, és azt is bevallotta, hogy Gala csak írásos bejelentés után engedte meg neki, hogy közeledjen hozzá. 1980-ban kopt rítus szerint megint összeházasodtak, immár utoljára. Kapcsolatuk ekkor már a végéhez közeledett. Dalí egy nap kidobta az ágyból Gálát, az asszonynak két bordája eltörött. Gala két kis öklöcskéjével úgy az arcába ütött, hogy a gyűrűje felsértette Dalí arcát. Az asszony korábban gyönyörű, erős kozmetikumokkal, operációkkal karbantartott bőre a verekedések közepette teljesen tönkrement. Dali és Gala többé„n?m értéig egyiijáf- hoz, egészén 1982 júniusáig, Gala haláláig. Dálí bebalzsamoztatta, földig érő, vörös bársonyruhába öltöztette az asszonyt — ahogyan az egy királynőnek dukál — , és egy fekete szalagot kötött a hajába. Üvegkoporsóban temette el, annak a kastélynak a kriptájában, amelyet neki ajándékozott. S e ház Dalí számára innentől kezdve temető lett, bár még tovább dolgozott haláláig, 1989-ig. Gala mellett szeretett volna megnyugodni, mégis Figuerasban, a Dalí Múzeum kupolatermében temették el. Furcsa pár volt ő és Gala. A festő soha nem jelent meg múzsája nélkül. Felesége egyszerre volt számára asszony, anya, a tökéletes modell, dajka és madonna. Csak a halálban nem lehettek együtt. Talán mégis találkoznak még egyszer valahol. Lehet, hogy éppen a Cadaques csúcsán. CD-sikerlista 1. Bravo Hits 15. 2. V-Tech: Álmodozom 3. S Club 7: '7' 4. Melanie B: Hot 5. All Saints: Saints & Sinners 6. Madison Avenue: The Polyester Embassy 7. Danny Tenaglia: 017 8. Dance Now! 2000/2. 9. Maik Knopfler: Sailing to Philadelphia 10. Chris Rea: King of the Beach (Rock Island) Lemez Mark Knopfler: Sailing to Philadelphia Egy kritikus azt írja a lemezről, hogy a modem brit zenei élet csúcsán eltöltött 20 év megnyilvánulása. Egy kevés Dire Straits, némi a Local Hero című filmzenéből és az egész albumon végigvonul a jellegzetes gitárhangzás, amit olyan jól ismerünk a nem kevésbé jellegzetes hangú művésztől. (s) Könyv Kis Nagy Ember Dustin Hoffman, a Kis Nagy Ember Jack Crabbjeként, 121 éves matuzsálemként emlékszik vissza az indiánháborúkra, a XIX. század Amerikájára. Az adoptált csejen indián, vadnyugati pionír, indián nyomkereső, mesterlövész, bölényvadász Crabb története nemcsak az 1970-ben készült filmben érdekes. A mozi alapjául szolgáló Thomas Berger regénnyel vigyázni kell, ha belekezdünk, nehéz letenni. A regényben minden együtt van, ami egy olvasó álma. Fordulatos, cselekményben gazdag történet párosul a Kis Nagy Emberben az igazi irodalmi értékekkel. Aki a filmet már látta, annak is igazi csemege, un- hatatlan olvasmány. Aki pedig nem látta a filmet, a könyv elolvasása után biztos, hogy meg akarja majd nézni. Az Emberi Lények, a csejen indiánok között felnőtt Jack Crabb elbeszélése a XIX. század Amerikájának, a fejlődés és az ellentmondások Amerikájának meséje. A Kis Nagy Ember története örök, a benne foglaltak megun- hatatlanok. (Thomas Berger: Kis Nagy Ember, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999.) (y) Gala: tapír, szöcske Dali 1938-ban megismerte Freudot, annak londoni száműzetése idején, és le is rajzolta a század nagy pszichoanalitikusát. Freud meghasonlottnak látta Dalit, akiben a nagyzási hóbort mellett a félelem lakott, a szenvedélyesség mellett pedig az impotencia. Az az asszony, aki fél évszázadon keresztül követte, hasonló volt. Irodalmi vagy filozófiai szövegeket olvasott Dalinak, miközben az festett. Szétszedte a férfit, és újra összerakta. Kísérte őt, és ugyanakkor pórázon tartotta. Szerelem ez? — kérdezték sokan. Senki sem értette azokat a neveket sem, amelyeket Dalí Gálának adott. Néha tapír- nak, kis oroszlánnak nevezte, máskor mókuskának vagy Szent Helénának. És előfordult, hogy szöcskének is. Ez volt az az állat, amelytől Dali félt és undorodott. Az 1904-ben született művész tíz éves korától festett. A modem művészeti irányzatok közül a kubizmus, a futurizmus és a metafizikus festészet hatott rá. 1927-ben ismerkedett meg a szürrealisták törekvéseivel. Az automatikus alkotási folyamat és a véletlen- szerűség művészi alkalmazása foglalkoztatta. Bunuellel együttműködve szürrealista filmeket is készített, illetve Hitchcockkal, Viscontival, Brookkal színházi produkciókat hozott létre. Főbb művei: Látomásos gyönyörök, A vágy kielégítése, Az álom, Az emlékezet állandósága, Konstrukció puha csontokkal, A polgárháború előérzete, Labirintus, A szétfolyó idő, Érzelmes beszélgetés, Bolond Trisztán. ■Bs Babértépők Felolvasom „Latabár elvtárs” önkritikáját — a jelenlévők hahotáznak. — Ti se nevettetek volna 1953-ban — jegyzi meg öreg barátom. Noha a jelenlévők többsége még nem is élt az ötvenes években, öreg barátomnak igaza van. A Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség 1953. február 23-án tartott taggyűlésén senki nem nevetett. Latabár Kálmán pedig ezeket mondta: „Kedves barátaim! Belátom, hogy súlyos hibát követtem el, és helytelenül cselekedtem, de — és ezt nem azért mondom, hogy védjem magam — fogalmam sem volt arról, hogy ezzel ilyen komoly bajt okozok. Mindenesetre sokat tanultam ebből az esetből, és ígérem, hogy ezután jobban fogok vigyázni. Érjen engem momentán akármilyen súlyos vád is, én szeretem ezt az országot, szeretem a hazámat és becsülettel akarom szolgálni.” De hát mit követett el Latabár? Bizony igen súlyos vétséget. Több kollégájával együtt részt vett a török követség egyik munkatársának teadélutánján, illetve szilveszteri összejövetelén. Ez akkoriban (nem túlzók) hazaárulásnak számított, lévén Törökország az imperialista hatalmak egyike. Huszonnégy művész — elsősorban prominens operaházi tagok és az operett kiválóságai — kapott súlyos fegyelmi büntetést. Székely Mihály például írásbeli megrovásban részesült, a nyilvános szerepléstől három hónapra eltiltják, s erre az időre illetményét operaházi fizetésének fele összegében állapítják meg. Viszont ezen idő alatt is kötelező számára a próba és a szereptanulás. (Csak éppen kukoricára nem térdepel- tetik az 52 éves művészt, aki annyi elismerést szerzett hazájának.) És ezután következett még a fent említett taggyűlés — a nagy nyilvános tetemrehívás! A párttag művészektől természetesen elvárták, hogy bírálatot gyakoroljanak rossz útra tévedt kollégáikról. Miért érdekes ez csaknem fél évszázad múltán? A kórkép miatt, ami a gyorsírói jegyzőkönyvből elénk tárul! Szinté hátborzongató, hogy miként tépik le saját homlokukról is a babért legnevesebb művészeink, akik szolgalelkű alattvalóként szerepelnek. Minél több konkrét példát, elvtársak! — mondá valaki, nyilván Révai József köréből, s a művész elvtársak (kevés kivétellel) élnek az alkalommal. Nem kímélnek sem eleveneket, sem holtakat. Gobbi Hildának például felrovatik, hogy pénzt gyűjtött a kitelepített Déry Sári (tragikus sorsú fiatal színésznő volt) temetésére. S ugyancsak leszedik a keresztvizet azokról, akik a nyugati (olasz, francia) filmek bűvöletében élnek. Persze a Biciklitolvajok csak azoknak tetszett, akik nem látták a Berlin elestét, s más kiváló szovjet alkotásokat — háborog egyik felszólaló művész, akit mostanáig tiszteltem. Egyszóval nemcsak emberségüket, hanem művészi hitelüket is hajlandók elvesztegetni. De miért? Hisz lehetett azért ezen a plénumon kicsit taktikázni is. Szendrő Józsgf, Bessenyei, meg Keleti Márton ezt ügyesen csinálták — noha ők is kompromittálták magukat, illetve a szakmát. De hát tiszta maradhat-e valaki egyáltalán ilyen közegben, ilyen körülmények között? Horváth Teri tiszta maradt. Arról az új rajról (fiatal népi tehetségekről) beszélt, akik — kikerülve a főiskoláról — asszimilálódtak, sőt kicsit demokratizálódtak is a különböző társulatokban. O a valódi értékekért aggódik. Elsősorban a Soós Imréért, akit akkor még meg lehetett volna menteni az élet és a szakma számára. Csakhogy a jelenlévő elvtársak közül Soós Imre senkit nem érdekelt. Sokkal inkább az, hogy ki, mikor, milyen politikai viccen nevetett a Rádió pagodájában, meg, hogy kinek volt ezredes az apja, és így tovább. Egy Szokolov nevű szovjet rendező dolgozott akkoriban Budapesten. Az ő védelmében — aki nyilván nehezen boldogult a magyar színészekkel — sokan felszólaltak. A Szovjetunió és a szovjet művészet kritikátlan dicséretében csaknem mindenki jónak látta részt kérni, vállalni. Mindennek 47 esztendeje, de hát az írás megmarad. Talán ezért szeretnek annyira titkosítani, talán ezért nyílnak meg nehezen a levéltárak, s talán ezért nem vezetnek jegyzőkönyvet a magyar kormány ülésein. Ettől függetlenül, a kimondott szavak egy életen át uralkodnak rajtunk — olykor elhalványítva, vagy kérdésessé téve a valódi érdemeket is. „Szinte hátborzongató, hogy miként tépik le saját homlokukról is a babért legnevesebb művészeink, akik szolgalelkű alattvalóként szerepelnek.” Gyarmati Béla
