Békés Megyei Hírlap, 2000. október (55. évfolyam, 231-255. szám)

2000-10-14-15 / 242. szám

2000. október 14-15., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Jimmy a trónhoz vezető útról A dalénekesek „ügyeletes” királya a 22-es csapdájáról 6 A KOCSI KOCSITÓL A TALIÁNDÖRÖGDI ŰRÁLLOMÁSIG Színészek a Parlamentben Maradjanak inkább a festett deszkák mellett? 6 Fallosz-sztori „Ide süssetek, a miénk nagyobb, mint a tiétek” 7 Miközben cseng a telefon (és tiszta hangon megszólal valaki a vonal túlsó vé­gén) vagy épp' üzennek a másik szobából, hogy fax érkezett (lám a tele-szót már el is hagyhatjuk), kipillantok az ablakon, és a túloldalt égbe meredő' an­tennákra téved a tekintetem. Az acélsodronyok másodpercenként sok tíz­ezer információt fogadnak és továbbítanak. Arra gondolok, merhetem-e mondani: én is részese vagyok a posta ezer éves történetének. Éppen három évtizede kezdtem közelebbről „használója” lenni, amikor hétfőnként sorra „meghívtam” egy tucat, alig húsz, de maximum ötven kilométerre fekvő helységet a központon keresztül, hogy másnap közölhessük a hét végi sport­eredményeket. Teljesen természetesnek vettük, hogy délután kettőre Felegyi néni közölte: „Máris hozom!” — és kapcsolta a számot. A rendszeres kocsiposta — delizsánsz —járatokat 1749-ben vezették be hazánkban Most pedig azon veszem észre ma­gam, hogy szentségeim kezdek, ha nem tudok öt másodpercen belül kap­csolatba lépni Sydneyvel, netán foglal­tat pittyeg a készülék. Nos, valahogy ezért nem érzem túl­zónak, amikor A magyar posta ezer éve című csinos kis könyvecske a magyar postaszolgálat történetét a magyar nép történetének közeli részeként jelöli meg. Tallózzunk hát egy kicsit Horváth Károly könyvében, hiszen számos érde­kes momentum villan fel, amíg eljutunk az 1977-ben Taliándörögdön felavatott űrtávközlési állomásig. Legeleink, de főleg a nyargaló előőrsök, ván­dorlásaik során, ha a szó szoros értelmében nem is a piaci verseny okán, de gyorsan igyekeztek „összekötni” a távolságo­kat. A lármafa, vagy a go- molygó füst mellett hamar rájöttek a személyes infor­máció-továbbítás előnyei­re, így aztán a kündü vagy a gyula (utóbbi a honfog­laló magyarok közt a leg­főbb bíró vagy hadvezér volt) lehetett az, akiknek üzeneteit gyalog vagy ló­háton közlekedő futárok továbbították, élőszóval, vagy fára rótt jelekkel. A futárok vitték az ajándékokat is a kül­földi uralkodóknak. László 1093-ban elrendelte: a futár sérthetetlen, ha szol­gálatban volt, bárki lovát elvehette — kivéve a papoktól, a templomba, főis­pánhoz, püspökhöz igyekvőktől — és a harmadik faluig használhatta. Apro­pó, futárok, latin nevükön cursorok! Talán nem véletlen, hogy a számító­gép ugráló-mozgatható billentyűjére is azt mondjuk: kurzor... Lassan, a XIV. századra kialakult a királyi, megyei praecokból (hírnökökből) a kikiáltó, régi magyar nevén a várkurjantó. A krónikák feljegyezték, hogy a XV. századtól már áruszállító járatok indultak társzekerekkel, hajóval, Er­délyből például sószállítmányok ér­keztek a szegedi sópáholyba a Tiszán. Nagy Lajos korában fejlődtek ki a céh­posták, melyek magánpostai szolgála­tot is elláttak, Zsigmond idejében pe­dig könnyűfedeles utazó szekerek vág­tattak céljuk felé. Ezzel el is érkeztünk a postakocsi őséhez, amelyen a pozso­nyi polgárokat az 1400-as évek köze­pén Székes- fehérvárra és Bécsbe szál­lították. „Mátyás ki­rály ahova megyen vala, mintha röpül­ne” — írta Heltai Gás­pár. Igaz is, úgy tudni, a sokat utazó Mátyás ked­velt helye volt Tata vá­ra. A közeli Kocs község­ben szerkesz­tették meg — állítólag ma­ga a király útmutatásai alapján — azo­kat a gyors közlekedésre alkalmas fo­gatolt járműveket, amelyek később olasz honban is elterjedtek. Az első postaszolgálat 1526-ban in­dult, s I. Habsburg Ferdinánd trónra kerülésével évszázadokra berendezke­dett a birodalmi mintájú posta. Két év­vel később a bécsi udvari postamester fiát, Taxis Mátyást kinevezték magyar postamesterré. Ő postajáratokat és postamesteri hálózatot szervezett, a la­kosság azonban bizalmatlan volt ezek­kel szemben, mi több, a tordai ország- gyűlés után (1542) ismét fejedelmi fu­tárok álltak szolgálatba, akiket a ne­messég „állított ki”. Mária Terézia postatörvényt alkotott, elterjedt a bélyegző, 1749-ben pedig el­indultak útjukra a legendás kocsiposták (delizsánszok), amelyeken az utasok mellett pénzt és csomagokat is szállítot­tak. Az első magyar nyelvű hírlapot, a Ráth Mátyás féle Magyar Hírmondót is a posta juttatta el az olvasókhoz. Az 1837-ben megreformált postatörvény alapján bélyegekkel bérmentesítették a levélküldeményt. Az első, kétfejű sa- sos, császári koronás bélyeget perforá­lás hiányában még vágni kellett. A közlekedés és a hírközlés roha­mos fejlődése a postát sem hagyta érin­tetlenül: a század végére napi vasúti mozgóposták közlekedtek, 1867. má­jus 1-je után, a kiegyezés eredménye­ként megszületett a Magyar Királyi Posta, amelynek nemzeti jellegűvé ala­kítása a nagyváradi Gervay Mihály ne­véhez is fűződik. A Puskás-testvérek találmányát aligha kell méltatni, hiszen a budapesti telefonhálózat kiépítésével hazánk a távközlés élvonalába került. Jó három évtizeddel később, 1914-ben Csepelen üzembe helyezték az első drótnélküli távíróállomást. Csak rész­ben „postai dátum”, hogy 1925. de­cember 1. óta rendszeresen szól a Ma­gyar Rádió. És innen már nincs messze az irányítószámok bevezetése (1973), az automata levélfeldolgozás (1978), a svéd crossbar rendszerű telefonhálózat és a taliándörögdi űrtávközlési állomás felavatása sem, 1977-ben. Ezt a cikket pedig már E-mailen küldöm otthonról, egyenesen az újság szerkesztőségi rendszerébe. Itthon ülök tehát, s nem kell az ajánlott levé­lért délután sorba állni a postán. Mert napjainkban még ez is a hazai posta- történet szeletkéje. Vajon az elkövet­kező, mondjuk ötven évben meddig jut el a Magyar Posta? Fábián István Utazás a postakocsin (Részlet a korabeli szabályzatból) Minden utas húsz forint bagázsiát vihet magával, de annak csak pámazsáknak vagy más hajlékony, s éppen nem koffernek vagy más mérőpakétának kell lennie. Koffereken vagy más pakétákon rajta kell lennie a tulajdonos nevinek. Mind az ülés, mind a illendőség miatt kutyáját valakinek magával vinni meg nem engedtetik. Jó készületű pipából megengedtetik a dohányzás, ha abban minden utasok megegyeznek. Az utasok számára megérkezésükkor készen álló fölöstököm két findzsa kávéból áll, fehér kenyérrel. Az ebéd levesből, tehénhúsból mártással, vas­tagételből hússal, tésztás ételből és pecsenyéből, salátával áll. A vacsora le­ves, becsinált és pecsenye, salátával. Az italt minden utas külön fizeti. A stá­ciókban, amelyekben a hálás történik, az utas egy tiszta ágyat kap szobával együtt, amely télen fűttetik. Fölöstökömre és vacsorára fél, ebédre egy és há­lásra két óra van kiszabva. A lovak változtatása a stációkon legfeljebb há­rom-négy minutum időbe kerül, mivel a lovak már mindenütt készen állnak. Elet az Európai Unión kívül Azt mondta a miniszterelnök, hogy az Európai Unión kívül is van élet. Gondoltam is magamban, derék gyerek a mi kormányfőnk, igazi karakteres magyar fiú, aki nem ijed meg saját árnyékától, akit nem lehet mindenféle maszlaggal hasba akasztani. Mi az, hogy packáznak velünk az Unióban, hogy majd ekkor, meg akkor, hogy 2001-ben, aztán 2003-ban, utóbb már csak 2005-ben vesznek be bennünket. Ezért engedtük ki a kelet-németeket, döntöttük le a berlini falat, csináltunk rendszerváltást, zavartuk haza a Dicsőséges Vörös Hadse­reg katonáit, töröltük el a bolsevik ünnepeket, vertük szét a téeszeket, vittük a koronát a Parlamentbe, csináltunk Torgyán doktorból faluminisztert? Hát megérte, ha ezek ott mégse akarnak beengedni bennünket Ojrópába? Mondom, legszívesebben vállon veregettem volna a mi­niszterelnököt (még ha nem is illik). Aztán pár héttel ké­sőbb a gazdasági miniszter is odanyilatkozott, hogy van élet az Unión kívül is. Hát ha van — mondtam magamban —, akkor csináljunk végre kasszát: Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Jugoszlávia, Bosznia- Hercegovina, Macedónia, Albánia, Románia, Moldávia, Ukrajna, Belorusszia, Oroszország, Lettország, Litvánia, Észtország (meg persze Norvégia és Svájc, de jobb ha róluk nem beszélünk) — ha valakit ki nem hagytam. Szép kis vir- csaft! Ha összeraknánk a szegénységünket, bizony hatalmas lenne. Mint gazdag testvér — hozzájuk képest —, akár még jól is érezhetnénk magunkat köztük. (Aki házban lakik, az burzsujnak látja magát a hajléktalanok mellett.) Kétségtelen, ez is lehet prog­ram. A kivagyiság, a csakazértis prog­ramja. Csak épp nem lehet vele messzi­re jutni. Alighanem tudomásul kellene venni, hogy mindig a gazdagabb, a nagyobb, az erősebb diktálja a feltételeket. A vágyakozó szegénynek a legtöbb­ször csak az ácsingózás, jobb esetben a tisztes alku — ha úgy tetszik, a kérés — marad. Kétségtelen, Unióba lépésünkkel gazdagszik Európa: ke­véssé anyagiasítható kultúránkkal, nemzeti karakterünkkel, szokásainkkal, hagyományainkkal. Csakhogy a történet — mint az utóbbi században oly gyakran — ezúttal is a pénz­ről szól. Márpedig a nagy áldozatot nem mi hozzuk Európá­ért (bár az integrációnak lesznek keserves következményei ránk nézve), hanem Európa hozza miértünk. Hátrább az agarakkal! — tartja a mondás. Érdemes lenne megszívlelni! Arpási Zoltán Mi az hogy packáznak velünk? Békés, 1899. Ev. ref. Gymnasium. A lap a békési Véver Oszkár kiadása. „Itt bizony borzasztó unalmas élet vagyon, s oly nagy a hőség, hogy majd elolvad az ember” — írta Gyurka 1899. július 27-én Dióssy Gyula úrnak Szakolcára

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents