Békés Megyei Hírlap, 2000. szpetember (55. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-23-24 / 224. szám
2000. szeptember 23-24., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete A luxemburgi kapcsolat Amikor marhapörköltet főznek a festők főhercegi segédlettel 6 Dr. Lukács György emlékezete Lelkiismeretes munkájáért ma is elismerés illeti Magáukiliallgatáson a pápánál Gorbacsov felesége protokollt sértett a Vatikánban Egy volt raliversenyző - Romániából A Nagyváradról Magyarországra áttelepült Kovács Béla tíz éve él Békéscsabán, jelenleg biztonsági őrként dolgozik. Kollégái tudják róla, ha csak teheti, nem hagy ki egyetlen autó—motoros sportközvetítést sem a televízióban. Ezen egyáltalán nem lehet csodálkozni, hiszen hosszú éveken át maga is versenyzett. A Dacia autógyár rali versenyzője volt, még a Ceausescu—érában. Kovács Béla 1977 és 1985 között volt tagja a Dacia rali-csapatának; összesen negyvenkét gyorsasági és hegyi versenyen vett részt d-fotó: kovács Erzsébet — A technikai sportok, a motorgyorsasági—, és a raliversenyek már gyerekkoromtól érdekeltek. Nagyváradon, ahol laktunk mindkét versenyágból évente kétszer, tavasszal és ősszel is rendeztek kupát a város határában. Úgy tizenöt, tizenhat éves koromtól barátaimmal néha már a távoli versenyeket is felkerestük. Sátoros kirándulások voltak ezek Kolozsvárra, Temesvárra, Nagyszebenbe, Brassóba. Motorral mentünk. A szüleim ezeket az utakat nem ellenezték, sőt még anyagilag is támogattak. —Milyen motorokhoz lehetett hozzájutni a hatvanas évek Romániájában? — Jawát, BMW-t, PUCK-ot, Zetkát, Simsont, Izst lehetett kapni a szaküzletekben. De kiállta az összehasonlítást az ott gyártott 50 köbcentis Carpati robogó is. Százhúsz, sőt százharminc kilométeres sebességet is el lehetett vele érni. — Ön milyen motorral „száguldozott" azokban az években? — Nekem Simsonom volt. Egy 250 köbcentis, ami — ha „odalépett” neki az ember — 130 kilométerrel is ment. De motorozni csak hobbiból motoroztam. — Tényleg, illene már jelezni, hogy egy hajdani autóversenyzővel beszélgetek. — Hetvenötben vettem meg az első autómat, kéz alól egy 850 köbcentis Fiatot. Még abban az évben beneveztem vele a Bihar megyei Őszi Kupára. Ez 650 kilométeres verseny volt megtűzdelve hegyi és gyorsasági szakaszokkal. Saját kategóriámban a hetedik, összetettben pedig a tizenötödik helyen végeztem. — ígéretes kezdet... — A következő évben természetesen folytattam a versenyzést. Több országos versenyre is beiratkoztam. Ezeken aztán általában jól szerepeltem. Az egyik ilyen verseny után jött oda hozzám a Dacia gyár egyik versenyzője, és megkérdezte lenne-e kedvem a csapatukban versenyezni. Azonnal igent mondtam. — Felesége, és a szülei mit szóltak hozzá? — Nem nagyon lelkesedtek. — Miért? — Mert veszélyesnek tartották ezt a sportot. — És valóban az? — Nem, csak észnél kell lenni. — Meddig versenyzett? — Hetvenhéttől 1985-ig voltam a Dacia csapatában. Ralikon, gyorsasági és hegyi versenyeken szerepeltünk a társammal. Összesen negyvenkettőn. — Kocsijukat mindig Ön vezette, társa az utat figyelte. Mit kell tudnia egy jó pilótának? — Egy jó pilóta a navigátorára kell, hogy építsen. Meg kell bíznia benne. Emellett fizikailag, és pszichikaiig is felkészültnek kell lennie. Átlagban kilencven-száz kilométeres sebességgel mentünk. Abban az időben még nem terjedtek el a száraz-, és az esőgumik. Kocsijaink alapfelszereltségűek voltak. Mindamellett benne voltak a merevítő rudak, és az oszlopok, amik ha fejre állt is az ember, megvédték a súlyos sérüléstől. — Ilyesmi is megtörtént versenyzői pályafutás alatt? — A nagyszebeni nagydíjon sikerült kiegyenesítenem a kanyart. A navigátor jelezte, hogy kanyar következik, de én elnéztem, és lerepültünk az útról. Kisebb sérülésekkel megúsztuk, de a versenyt fel kellett adnunk. — Ki készítette fel a kocsijukat a futamokra? — Mi ketten, a társammal. A gyakorlat a következő volt: a gyártól megkaptuk a kocsit, amit otthon, a garázsomban bütyköltük. A gyár csak a nagyobb javításokba segített be. A motorcserét például ők végezték. A bütykö- lések persze pagyon sok szabadidőnket és pénzünket vették el. A társam, a navigátorom — aki sajnos már nem él — Dávid Sándor jól menő nagyváradi ügyvéd volt, én meg az építőiparban dolgoztam, mint építésztechnikus. A hazai versenyeken igyekeztünk minél jobb eredményt elérni, aminek következtében nemzetközi versenyekre is kijutottunk. Ez persze nem Nyugat-Európát, hanem a környező szocialista országokat jelentette. — Fizetést vagy jutalmat kaptak a Dáciától? — Nem. A versenyeken díjakat szerezhettünk, és a gyár fizette a költségeinket, de más juttatásban nem részesültünk. — A hírhedt román titkosszolgálat, a Securitate figyelte a külföldi útjaikon Önöket? — Nem tapasztaltunk ilyet. Lehet, hogy a csapatból valaki dolgozott nekik, de mi az éppen következő versennyel, és a kisebb-nagyobb bevásárlásainkkal voltunk elfoglalva. Motorolajat vettünk, és a család részére far- •memadrágot, aranygyűrűt, aranyláncot — csupa olyan cikket, amit akkor Romániában nem lehetett kapni. — Hogy-hogy nem lehetett kapni motorolajat egy olyan kőolajtermelő országban, mint Románia? — A jobb minőségű Agip, vagy Shell motorolajból ott egyáltalán nem volt. Számtalanszor előfordult, hogy a nagybátyám Budapestről leutazott vonattal Nagyváradra, és lehozott mondjuk öt liter márkás olajat egy műanyagkannában. — A Daciákból a magyar utakon is sok futott. Viszonylag olcsók voltak, de az a hír járta róluk — különösen a nyolcvanas évek elejétől —, hogy érdemes mindjárt az elején szerelőhöz vinni, meghúzatni rajtuk a csavarokat, mert különben szétesik az egész. Ön aki versenyzett velük, milyen autónak tartotta a Daciákat? — Az első szériák nagyon jók voltak, francia motorral szállították, kényelmes és takarékos autók, melyek ténylegesen a középréteg számára készültek. Minden alkatrészükhöz könnyen hozzá lehetett jutni, házilag is meg lehetett javítani, nem kellett a szereléshez nagy technika tudás. Később, a nyolcvanas évek elejétől e tulajdonságok ellenére az autó egyre több kívánnivalót hagyott maga után. Nem volt megfelelő az alvázvédelem, és egyre több csavart kellett meghúzni a motor körül még azoknak is, akik nem voltak rali-versenyzők. — Miért hagyta abba a versenyzést? — A nyolcvanas évek közepére jelentősen megnövekedtek a költségeink, és már nem érte meg tovább versenyezni. — A társával mi lett? — Két évre rá, autóbalesetben meghalt. — Tíz éve Magyarországon élnek a feleségével... — A rendszerváltáskor mi is átjöttünk a jobb élet reményében. — Es megtalálták a számításaikat? Pánics Szabó Ferenc A nagyszebeni nagydíjon sikerült kiegyenesítenem a kanyart. A navigátor jelezte, hogy kanyar következik, de én elnéztem, és lerepültünk az útról. Kisebb sérülésekkel megúsztuk, de a versenyt fel kellett adnunk. FEKETE FIJlÍ HEN Kovács űr és a kitüntetés Kedden Mezőberényből felhívott Kovács úr. Felpanaszolta, hogy olyan fotót közöltünk, amelyen köztársasági elnökünk és miniszterelnökünk a németek volt kancellárjával, Helmuth Kohllal beszélget, azt követően, hogy átnyújtották neki a legrangosabb magyar kitüntetést, a Millenniumi Emlékérmet. Kovács úr szerint a kormányfőnek és az újonnan választott államfőnek találkozásaikban és fényképezkedéseik során is prezentálniuk kell függetlenségüket és feddhetetlenségüket. Márpedig — érvelt Kovács úr — Kohl kancellárt hazájában mellőzik, mi több, ő maga állt félre, mert pártpénzeket sikkasztott, ami ugyebár Európában nem számít bocsánatos bűnnek. Még akkor sem, ha a volt kancellár a német újraegyesítés atyjaként vonul be a történelembe, s — hivatalos magyar vélekedés szerint — nagyrészt neki köszönhető, hogy a Nyugat 1990- ben nem hagyta magára Magyarországot. (Azt már én teszem hozzá nem hivatalosan, hogy szerintem Magyarország nem hagyta magára Németországot azzal, hogy a kelet-német menekültek kiengedésével rést ütött a berlini falon.) Kovács úr szerint a herényi piacon az emberek fel vannak háborodva, hogy a magyar vezetők ilyen korrupt politikust tüntettek ki és fényképeztették vele magukat. Természetesen Kovács úr és a herényiek rosszul látják a dolgokat. Több ok miatt. Az első, hogy Kohl kancellár nem magyar. A második, hogy Németország messze van. A harmadik, hqgy ha a szomszédék Pistikéje elcsen egy vonalzót a papírboltból, akkor szégyellje magát miatta a Pistike mamája. (Különben is Pistike szeret fára mászni, s leveri nekünk a szilvát, miért haragudjunk hát rá?) A negyedik, hogy Kohl egészen véletlenül kereszténydemokrata politikus. Végezetül a volt kancellár derék ember, szereti a spenótot, a sóskát, a tökfőzeléket, és persze úgy mellékesen a magyarokat is. Kovács úrnak és a herényieknek tehát csak ezeket az ismérveket kellett volna összerakniuk, hogy világosan lássanak. Ha Kohl történetesen magyar lenne, itthon sikkasztott volna (csente volna el a vonalzót), vagy szocialistaként politizálna, s nem szeremé a spenótot, a sóskát és a tökfőzeléket, esélye sem lenne, hogy szóba álljanak vele. Még akkor sem, ha tíz évvel ezelőtt ő nyitotta volna meg Nyugatra a határt. A jelek szerint van, akinek jár bocsánat, van akinek nem — attól függ, mi a politika (a politikusok) pillanatnyi érdeke. Árpási Zoltán | fiííí* jjj | msm Wmfím& ...a herényiek rosszul látják a dolgokat. Gyula, 1919. Békés vármegyei közkórház, mai nevén Pándy Kálmán megyei kórház. Ahogy mondani szokás: rá se lehet ismemi. A változás, a fejlődés szembetűnő — nagy örömünkre
