Békés Megyei Hírlap, 2000. szpetember (55. évfolyam, 205-230. szám)
2000-09-16-17 / 218. szám
6 HÉTVÉGI MAGAZIN 2000. szeptember 16-17., szombat-vasárnap Verselő A HAZÁRÓL, AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN S esténként még megfoltozom a zászlót. Azt a régit! — Ha a piros híjával van a pirosnak: József Attilával. S a hóhér a fehért ha vérrel hinti: fehérrel írom rá: Bajcsy-Zsilinszky. S ha valaki bepiszkítna a zöldbe ráhímezném: ez a Házsongárd zöldje. Hol fél-Magyarország EL zöldelőn: édes Dsida, drága Karácsony Benő. S hogy: „Krúdybiedermeier” ? — az a kín! — Szindbád gyötrelme: Széplány- Podolin! S ha akárki (tán éppen ő?!) erővel tépné meg: hát akkor Szabó Dezsővel. Igen e megszaggatott, ez volt AZ A zászló: EZ volt az ifjúkor! EZT foltozom. O, tépett zászlóm: rongyos ifjúkorom! Végső mulatsága ez már a vénnek. Tettnek nem sok. Ámde elég reménynek. Ifjúkor? Tépettség? Foltok? Régi zászló? Ó, fplt-hátán-folt-Márai! O, folt-szent-Németh-László! Nyolcvan éve, 1920. szeptember 14-én született a József Attila-díjas Simonyi Imre (elhunyt: 1994. február 10-én, Gyulán). Egyik legszebb versével emlékezünk rá.---------------------------------------------------------------------------S választás lehetőségi... ...és Óné a Ugelvasettall kikelés 'Békés megyéién! Emlék-töredékek a nyolcvan éve született József Attila-díjas költőről A HARMADIK ÚTON, SlMONYI IMRÉVEL Most lenne nyolcvan éves a Mester. Simonyi Imre, József Attila-díjas költő 1920. szeptember 14-én született, s már hat éve halott. Akik ismerték, és — az átlag ember szemében különös vonásai ellenére is — szerették, azokban távozása pótolhatatlan űrt hagyott. Alakja hozzá tartozott a városhoz, mint a Körös-part, a vár, a kastély vagy kedvenc helye, a Százéves. Elegáns, szálfaegyenes tartása nélkül már Gyula sem a régi. Akik közel álltak hozzá, most igyekeznek összegyűjteni vele kapcsolatos élményeiket. Mi is ezt tettük, az alábbi írás egy terjedelmesebb visszaemlékezés részlete. (A teljes szöveg a Szolnokon megjelenő irodalmi folyóirat, az Eső legutóbbi, Simonyi-emlékszámában olvasható.) Simonyi Imrét személyesen a hetvenes évek közepén ismertem meg. Én akkor — 1979-től — a megyei lapot kiadó vállalat igazgatója, 1985-től pedig az újság, a Békés Megyei Népújság fő- szerkesztője voltam. A Mestert 1956 után kitiltották az újságból, állítólag megyei párt VB határozat rendelkezett arról, hogy verseit nem közölhetik. A jég 1985 februárjában tört meg. Fő- szerkesztői kinevezésemet követően kerestem az alkalmat Simonyi „behozatalára” a lapba. Végül Kohán György születésének 70. évfordulója adott alkalmat erre. Megkerestem a Mestert, járuljon hozzá, hogy az 1985. február 23-i emlék-összeállításban közölhessük Kohán György című versét. A kéréstől mereven elzárkózott, de hamarosan levelet kaptam tőle: „Főszerkesztő Uram! A Kohán- vers jöhet. De csak; Kohán miatt. Egyszóval: elveim fenntartásával. Ez ez esetben — nem világnézetemre /ilyen nekem nincs is —, én csupán nézem a világot, és (sajnos) látom, — se látványtól permanens hányingerem van/ ellenben a város és a megyére vonatkozandó. (...) Újpest-drukkeri (tehát: harmadik utas) üdvözlettel: Imre bátyád.” Augusztus végén Simonyi Imre maga jelentkezett anyaggal. Megkérdezte, hajlandó lennék-e közölni az NB I-es csabai labdarúgó csapat játékosáról — Simonyi szerint a legjobb magyar focistáról — írott esszéjét? Igent mondtam azzal, hogy a végső szót csak a szöveg ismeretében tudom kimondani. A cikk Pásztorról szólt, valójában azonban az egész rothadó magyar labdarúgásról, végső soron pedig arról, hogy mennyire nem becsülik Magyar- országon a tehetségeket. Vagyis az egész újságoldalas írás komoly politikai üzenetet tartalmazott. Mindössze hat hónappal a Simonyira rótt, közel három évtizedes szilencium feltörése után voltunk, ennek ellenére egy másodpercig nem gondoltam arra, hogy a Mestert elutasítsam. A cikk — amelyből néhány nagyon durva, de nem lényegi megjegyzést kérésemre kihagytunk — a szeptember 4-i Újpest-Bé- késcsaba meccs napjára időzítve megjelent. Az esszének nagy visszhangja lett, több levelet, számos telefont kaptunk, s az országos sajtó is felfigyelt Simonyi írására. Simonyi Imrével kezdetben a lakásomon beszélgettünk, szilvapálinka mellett váltottuk a világot. Pontosabban legtöbbször hallgattam a kiselőadásait a régi Gyuláról, ’Márairól, Krúdyról, Szabó Dezsőről, a polgárságról, a lányokról, s természetesen a politikáról. Á Mester Dob utcai albérletében soha nem jártam, a várostól kapott 48-as utcai, illetve a Százéves cukrászda udvarában lévő lakásában többször. Sokszor üzent értem, levelet hagyott vagy telefonon hívott, hogy keressem fel. Annak, aki beosztott munkaidőben dolgozott, mint én, eléggé fárasztóak voltak ezek a beszélgetések. Tömény cigarettafüstben (Simonyi egyik cigarettáról a másikra gyújtott), éjjel egyig, kettőig folyt a diskurzus. Nehéz volt felállni, elköszönni, marasztalására nemet mondani. Fordított életet élt, későn kelt, sokára feküdt le. Méltóságteljes tartása, elegáns megjelenése — az utcán csak így lehetett látni — vonzotta a tekintetet. Simonyi Imre még ellenségei szerint is jelenség volt. Szinte sugallta: a városban, az utcán a polgár az minden tekintetben — öltözékében, tartásában, modorában — legyen polgár. Simonyi gyakran járt családokhoz vacsorázni, beszélgetni, tévét nézni, utóbbi kizárólag foci meccseket jelentett. Látogatásai egy idő után általában terhessé váltak, nem volt asszony, aki sokáig elviselte volna, hogy telefüstölik a lakását, vacsorát kell készítenie (utóbb már rendelésre) és éjszakába nyúlóan eliddogálnak élete párjával. Ezért a Mestert idővel mindenhonnan kinézték vagy olyan helyzetet teremtettek, hogy megértette: más ajtón kell kopogtatnia. Simonyi Imre ritkán adott interjút, de halála előtt két izgalmas beszélgetéssel is megajándékozott. Az egyiket felháborodása, vélt vagy valós kijátszása szülte. 1992 januárjában riportot közölt a Kurír U. Á. tollából. A szerkő Simonyinál tett látogatását írta le, meglehetősen naturálisán lefestve azt a környezetet, ahol a Mester Gyulán élt. A cikket, amelyben a szerző Simonyi Imrét is megszólaltatta (amiről viszont a költő utóbb úgy nyilatkozott, hogy semmiféle interjút nem adott), változtatás nélkül átvette a Gyulai Hírlap, valószínű azzal a szándékkal, hogy törlesszen neki a díszpolgári cím átvételekor történtekért. (Simonyi Imrének a képviselőtestület az előző évben díszpolgári címet adományozott, amit át is vett meg nem is. Vagyis elment az átadásra, kesztyűt húzott, hogy senkivel ne kelljen kezet fognia, mondott egy rövid beszédet, és eltávozott, otthagyva a díszpolgári oklevelet. Felszólalásában arról beszélt, hogy képmutatásnak tekinti az elismerést azok után, hogy Gyulán őt évtizedeken át csak „vadhajtásnak”, „giz-gaznak” tekintették.) Ä Kurírcikk és annak utánközlése országos visszhangot váltott ki, az ügyben szót kértek írótársak, s állásfoglalást adott ki a Magyar írószövetség titkársága is. Simonyi is megszólalt, üzent nekem, hogy szívesen adna interjút a lapnak. Természetesen azonnal megkerestem és hosszas beszélgetést folytattam vele. Kérésére az interjút bemutattam, egyes részeket javaslatomra kihúzott belőle, néhány helyen pedig igazított az eredeti szövegen. Az egyik kihagyott rész a díszpolgári cím átvételére vonatkozott: „Hogy a díszpolgári címet átvet- tem-e vagy sem, annak megítélését az adományozóra és a jelenvoltakra bízom. Amikor a díszpolgári cím adományozásáról értesültem, égnek állt a hajam és éreztem, hogy most következik a hazugságok hazugsága. Döntenem kellett! Nem megyek el, vagy elmegyek, de ha át merészeli nyújtani Pocsay az oklevelet, kettétépem és belevágom a képébe. Végül úgy döntöttem, ahogy döntöttem, elhangzott az a kis beszédecske, amit elmondtam. Hogy ez aztán azt jelentette, hogy átvettem vagy sem, férfiasán bevallom, magam se tudom. Mindenesetre én senkivel kezet nem fogtam, senki köszönését nem fogadtam, a papírdarabra rá nem néztem, e pillanatban azt se tudom, hol van. Az oklevél a kezemben sem volt, nem is láttam. — Tulajdonképpen miért ment el az ünnepségre? — Mert fiatal koromban cirkusz-látogató voltam, és felnőttként is nagyon szerettem a cirkuszt. Ezért egy ilyen cuhárét nem tudtam kihagyni. Látnom kellett, hogy kik lesznek ott, akikről én sok mindent tudok, lesz-e pofájuk ott lenni, lesz-e pofájuk tapsolni? Mindkettőhöz volt pofájuk. Nem hagyhattam ki, hogy megint érezzem: még mindig hazai pályán vagyok.” Ä másik beszélgetés 1992 nyarán készült, s nekem csak a szöveg rögzítésének és megőrzésének szerepe jutott. Júliusban üzent a Mester, hogy keressem fel, életbe vágóan fontos ügyben, és azonnal. Előadta, hogy mielőtt meghal, szeretne találkozni az 56-os ügyészével, aki a szabadon engedését kijárta. Simonyinak meggyőződése volt, hogy bátor kiállása — kihallgatásán a már említett Kádár-beszédre való hivatkozása —, a magyar írók tiltakozásától való félelem és egyéb, általa nem ismert háttér történések miatt engedték ki. A költő ígéretet tett arra, ha eljön a volt ügyész, nem veszekszik vele, nem szidalmazza, csupán két megfáradt ember sír előtti nyugodt, tisztázó beszélgetésére vágyik. A volt ügyész, dr. Sajti Imre nyugdíjas rendőr ezredes vállalta a beszélgetést, egyetlen kikötése volt csupán, hogy én is legyek jelen. Simonyi a feltételt elfogadta. A mindvégig higgadt, tárgyszerű beszélgetés szövege — mely az Eső című folyóirat már említett emlékszámában olvasható — teljesebbé teheti a Simonyi-életmű megismerését. Árpási Zoltán Simonyi Imre még ellenségei szerint is jelenség volt fotó: martin Gábor RENAULT Mégane RENAULT MESZLÉNYI 5600 Békéscsaba, Kazinczy u. 1-3. Tel/fax: (66)445 133 Mégane Berliné. Egyedülálló biztonsági alapfelszereltség: ABS, vezető- és utasoldali légzsák, oldallégzsákok elöl, SRP biztonsági rendszer, szervokormány, elektronikus fékeró szabályozó és ködfényszóró. Várjuk márkakereskedésünkben! Most 0°/0-OS kamattal Renault Mégane **£ 'k'k'kÚ Körös Qi Kit. Új cím: Békéscsaba, Gyulai út 94—96. Tel (66) 528-060. Faxf (66) 528-062. Ha egyszer beül, többé nem akar kiszállni! Nissan Micra, Almera, Primera típusra a kötelező és casco biztosítást a kedves vásárló ajándékba kapja.* A részletekről érdeklődjön márkakereskedésünkön! * 1 évig. Levesszük az Ön válláról a biztosítások terhét!
