Békés Megyei Hírlap, 2000. szpetember (55. évfolyam, 205-230. szám)

2000-09-02-03 / 206. szám

2000. szeptember 2-3., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 7 _________AZ EZREDFORDULÓ CSAKNEM SZÁZÉVES AMERIKAI KATONAI JELENLÉTNEK VETETT VÉGET_________ Már nyolc hónapja Panamáé a világ egyik legforgalmasabb vízi útja Az ezredvég nemcsak a Távol-Keleten hozott változásokat; a Csendes-óce­ánt és az Atlanti-óceánt összekötő Panama-csatorna, amely a szuezi mellett a világ egyik legforgalmasabb vízi útja, az év elején a Panamai Köztársaság tulajdonába került. Hossza 82 kilométer, szélessége 150—350 méter, átlagos mélysége el­éri a 13 métert. Hat hajózsilip találha­tó rajta. A zsilipek működésére még ma is a zseniális egyszerűség jellemző. A révkalauz odavontat­ja a hajót az első kapu­hoz, onnan mechaniku­san bevontatják az első kamrába. A kapuk her­metikusan bezárulnak,a vizet felduzzasztják a második kamra szintjé­re. Ekkor kinyitják a másik kamra kapuit, és a művelet megismétlő­dik. S ugyanez még egyszer, a harmadik szintre. A hajókat 26 méterrel emelik meg vagy eresztik le, hogy elérjék a másik óceán szintjét. A csatorna építése rekordokat döntött. A kikotort föld mennyisé­ge elég lett volna a kínai nagyfal megépítéséhez. A zsilipkamrák 304 méter hosszú, 13 méter mély, cementből készült teknők, kapu­ik acéllemezekből vannak. Súlyuk egyenként 700 tonna. A gigantikus ka­pukat sohasem kellett kicserélni. 1500 motor hajtja a szivattyúkat és működ­teti a kapukat. Csatorna-statisztika Az 1914-es megnyitása óta mintegy 819 000 hajó haladt át a csatornán. Évente körülbelül 13 000—14 000 hajó szeli át a vizét. Évente mintegy 190 millió tonna áru kel át rajta. Évente mintegy 470 millió dollár át­kelési díjat fizetnek ki. Várakozás nélkül 8—10 óra alatt le­het végighajózni. A várakozások miatt a tényleges hajó­zási idő körülbelül 24 óra. A Panamai-szorost 1885-ben átsze­lő vasút építése hatezer munkás életé­be került. A munkásokat vérhas, kole­ra, himlő és trópusi betegségek tize­delték. Ebben az időben egy Boston­ból induló hajónak például meg kellett kerülnie a Hom-fokot, ha az Államok nyugati partvidékére akart eljutni. A panamai vasút megépítése ezért törté­nelmi fordulatot jelentett a közleke­désben. A csatorna elkészülte lehetővé tette, hogy a New York—San Francis­co vízi útvonal az addig 20 917 kilo­méterről a felére, 11 272 kilométerre csökkenjen. Az Egyesült Államok létfontossá­gúnak tartotta a Panamát kettészelő ví­zi utat. Mindent elkövetett azért, hogy elérje a környező terület függetlensé­gét (akkoriban Kolumbia tartománya volt). Ez 1903-ban sikerült. A fiatal Panamai Köztársasággal kötött szerző­déssel Washington minden jogot meg­szerzett az új csatorna építéséhez és annak későbbi ellenőrzéséhez. A 82 kilométeres csatorna építése 400 mil­lió dollárba került, 45 000 munkás dol­gozott rajta. Nem a jenkik voltak azonban az el­sők, akik szerették volna a két óceán közti utat lerövidíteni. I. Károly spa­nyol király már 1534-ben elrendelte dél-amerikai alattvalóinak, hogy vé­gezzenek méréseket. Mivel egy ilyen terv akkoriban megvalósíthatatlan volt, kénytelen volt beérni egy száraz­földi kövezett úttal, mely a Panamai­szoroson keresztül vezetett az őserdő­ben, s amelyen ló- és öszvérfogatok szállították a pemi arany tonnáit. A drága terhet aztán az At­lanti-óceán partján ha­józták be, és Spanyolor­szágba vitték. Lesseps Ferdinand és az Óceán- hajózási Társaság képvi­selői 1881-ben érkeztek Panamába. Földmérők, térképészek, kubikosok kísérték őket, dinamittal, kotrógépekkel, kőtörők­kel, térképekkel, baro­méterekkel és iránytűk­kel megrakott hajók. A világ 97 országából ver­buvált több tízezer mun­kást a tisztességes kere­set vonzotta a kalandos vállalkozásra. Az Antil­lák szigetvilágának sze­gényein, a közép-ameri­kai indiánokon kívül éppúgy akadtak spanyolok, görögök, olaszok, írek, sőt kínaiak, akár az európai igazságszol­gáltatás elől menekülő bűnözők és ka­landorok. Az éghajlatot és a körülmé­nyeket azonban kevesen bírták elvisel­ni. Sokukkal a moszkitók, a mérges kí­gyók, a tüdőgyulladás, a beriberi vagy a napszúrás végzett, vagy egyszerűen a nitroglicerin váratlan robbanásai. A franciák nyolcesztendős ténykedése alatt 60 000 ember dolgozott a csator­na építésén, közülük 20 ezren elpusz­tultak. A francia társaság 1889-ben csődbe ment. Ekkor az amerikaiak 40 millió dollárért megvásárolták a mara­dék vagyonát és gépeit. A csatorna építését az amerikaiak 1901 és 1914 között végezték el, ám a kereskedelmi hajóknak csak 1920-ban nyitották meg a vízi utat. A csatorna mentén nyolc kilométer szélességben bérelt területen amerikai haditechnika és támaszpontok jelezték: állam szüle­tett az államban. A katonák és család­juk számára kényelmes lakásokat, golfklubokat, fürdőmedencéket, bevá­sárlóközpontokat, iskolákat, mozikat, vendéglőket építettek. A század törté­nelmében fontos szerepet játszott a le­gendás mű. A II. világháború alatt 70 000 amerikai katonát indítottak innen Európa felé, s ugyancsak itt képezték ki a zöldsapkásokat is. 1977-ben Carter elnök és Omar Torijjos tábornok szerződést írt alá, hogy 1999. december 31-én az USA a csatornát átadja Panamának. Az ez­redforduló tehát százesztendős ameri­kai katonai jelenlétnek vetett véget Panamában. Ä panamaiak hosszan ké­szülődtek az átvételre. Ma a csatorna kiszolgáló személyzetét 7500 ember alkotja, ezek kilencven százaléka pa­namai. A csatorna az év 365 napjának mind a huszonnégy órájában nyitva van. Nyolcvanéves fennállása alatt mindössze egyszer volt lezárva egy földcsuszamlás miatt, még 1915-ben. A csatorna atlanti olda­lán fekszik a nyugati vi­lág legfontosabb vám­mentes övezete, a Zóna Libre de Colón, amely évente 12 milliárd dollá­ros forgalmat bonyolít le. Az egykori amerikai katonai támaszpont 20 000 diákot befogadó Művelődés Városává alakult át, a zöldba- rettesek kiképzőköz­pontja pedig idegenfor­galmi iskolának adja át a helyét. Panama továbbra is a világ jelentős keres­kedelmi és pénzügyi központja szeretne ma­radni. Á tucatnyi hazai mellett 104 külföldi bank van jelen itt. A pa­namai nemzeti összter­mék tizennyolc százalé­kát éppen a bankszektor és a csatorna termeli ki. Az utóbbi csak az üzemeltetéssel 470 millió dol­lárt keres az államnak évente. A csa­torna korszerűsítését is tervezik. Az átkelés sokáig tart, a hajók várakozási ideje hosszú. Néhány év alatt egymil- liárd dollárt fognak befektetni a csa­torna szélesítésére, a kamrák moderni­zálására, új tankhajók vásárlására. Már az idén húsz százalékkal szeret­nék növelni az áteresztő képességet. A hongkongi Hutchinson Port Holdings társaság a csatorna két végén fekvő Balboa és Cristobal kikötőket 130 millió dolláros befektetéssel felújítja. A panamai kor­mány a felújítá­sok mellett a hajózási díjat is szeretné meg­emelni, ám eh­hez (a szerző­dés szerint) az USA hozzájá­rulása is szük­séges. Mivel azonban to­vábbra is az Ál­lamok bonyolít­ja le a legna­gyobb forgal­mat, többek közt azzal, hogy kőolajat és gabonát szál­lít a keleti part­vidékről Ázsiába, a drágítással aligha ért egyet. Panama azonban a turiszti­kát is szeretné fellendíteni. A tervek szerint évente 250 nagy kirándulóhajó fog átkelni a csatornán, 200 000 utas­sal a fedélzetükön. (Forrás: Geo, Madrid) A hegyek között itt-ott felbukkan egy óceánjáró AZ UTAZÓ SZEMÉVEL Különös a látvány. Szelíd hegyek sorakoznak egymás mellett, s a hegyek között itt-ott felbukkan egy óceánjáró: személyhajó vagy teherszállító. Né­melyik konténerrel tele, másikon az utasok százai integetnek lelkesen. Ha­jó a hegyek között? Kicsit fura látvány. Merthogy a hegyek között húzódik a Panama-csatorna. Az ember azt gondolná, hogy a csatorna zsilipéinél lázas sürgés-forgás folyik. Ehelyett nyugodt, csöndes, szinte álmosítóan lassú munkát tapasztal­ni. Beúszik a hajó a zsilip egyik oldalán, bezárják a zsilipkaput és a kamrát elkezdik feltölteni vízzel. A hajó a mélységből lassan a felszínre emelkedik, aztán kinyílik a másik kapu és elindul tovább a vízi jármű egyik óceánról a másikra. Miközben a zsilipben úszik, illetve ott áll, a jobb- és a bal oldalán összesen hat mozdony tartja kötélen, hogy ne ütközzön a falnak és ne is úsz- szon el. Minden mozdulat lassú, kimért és sokszorosan begyakorlott. Aztán a hajó mögül eltűnnek a hegyek és marad körülötte a végtelen víz. (Részlet a Göncz Árpáddal a világban című könyvből) Ajánló Videofilm-sikerlista 1. Pitch Black -— 22 évente sötétség 2. Amerikai szépség 3. Tarzan 4. A bennfentes 5. Sivatagi cápák 6. Ártatlan bűnöző 7. Sárkányszív 2. 8. Zuhanás 9. Harcosok klubja 10. Mocskos zsaruk +1. Halálsoron (Fanfár Videotéka) Filmajánló Szívembe zárva A szerelmi szálak ezúttal egy szervátültetés apropójából fonód­nak hőseink köré. Bob (David Duchovny — X-akták) annak elle­nére habarodik bele felesége el­vesztése után egy évvel Grace-be (Minnie Driver), hogy nem sejti, tragikus körülmények között el­hunyt előző kedvese szíve dobog a lány mellkasában. Könyv Igazoló jelentés Legalább két okunk van arra, hogy el­olvassuk és figyelmükbe ajánljuk Fa­ragó Vilmos tavaly megjelent, de a ha­zai könyvterjesztés állapota miatt csak most megtalált könyvét. A kisebb ok, hogy a szerző földink, innen szárma­zott el Újkígyósról, s lett a hajdan leg­rangosabb magyar irodalmi hetilap, az ÉS (Élet és Irodalom) munkatársa, vé­gül főszerkesztő-helyettese, egy évti­zede nyugdíjasa. A nagyobb és fonto­sabb ok, hogy Faragó Vilmos kiváló újságíró, remek publicista, a magyar sajtónyelv egyik legnagyobb mestere, írásait felüdülés olvasni, kötetbe sze­dett gondolatai végigvezetnek ben­nünket a mögöttünk hagyott évtize­den. A cím — Igazoló jelentés — akár jelkép is lehet. Jelképe az itt játszott jó-rossz szerepünknek, amelyet egy talpig becsületes, emberileg és politi­kailag egyenes szellem, Faragó Vil­mos gondolataival, következtetéseivel egybe vetve tesztelhetünk. A végered­mény sokakat meglephet: azoknak is igazuk lehet, akiket hitükért kisem- miztek, elzavartak, megköveztek. Mint annak idején Faragó Vilmost. iilli Kolduskenyéren A nagyváros egyik szörnyszülött épü­letének védett zugában húzódik meg az öregasszony. Vár valakit? Minden bizonnyal. Hozzátartozója — lánya, unokája, valakije — nyilván felszaladt a postára, vagy valamelyik üzletbe; az ő lába már nem bírja a lépcsőzést. Vár. Lábat váltva ácsorog, szinte hozzási­mulva az egyik butik falához. Nincs útjában senkinek, Isten őriz, hogy aka­dályozza a jövés-menést. Nem is zavar senkit, észre sem veszik. Magam is csak egyetlen pillantásra méltatom. Öregasszony, tisztes öltözékben; az ar­ca nyugodt, tekintete nem repdes, nem nézi meg a mellette elhaladó embere­ket sem, és nem tekintget a lépcsősor magasába. Vár, de nem türelmetlen. Nyilván megszokta a várakozást. Félóra múlva jövök le a könyvesbolt­ból — az öregasszony még mindig vár. És másnap — a postára menet — ugyan­ott találom. És újabb napok után megint, aztán hetek múlva is. Végre észreve- szem, hogy a néni lábánál egy kis mű­anyag tálka van; mintha csak véletlenül került volna oda... De nem, nagyon is az öregasszonyhoz tartozik. Mert ő koldus. Az a bizonyos szégyen­lős koldus. Kéregető, rimánkodó, könyörgő hangját senki sem hal­lotta. Képtelen volna ilyesmire. A kezét se nyújtja alamizsnáért. Hanem a tálka azért ott van a lábánál... Van benne pénz egyáltalán? Nem merek beletekinteni, s nem nyúlok a zsebembe se; ez a furcsa szemérem engem is elfogódottá tesz. Mindeddig — noha a kenyerem ja­vát megettem — fogalmam sem volt, miként válik valaki koldussá. Mikor kezdi, hogyan és hol kezdi. S most íme egy példa. Az öregasszony megállt az épület egyik zugában, mintha csak várna valakit... Aztán telnek a napok, s a kamyújtásra lévő butikos egyszer csak kijelenti: a mi koldusunk. Gyerekkoromban nekünk is voltak koldusaink. Háromra emlékszem. A vakra, aki Braille-írásos nagy könyvből olvasott fel szent szövegeket, aztán Ör- zsére, a habókos kövér nőre. O nem tu­dott olvasni, de enni annál inkább. Le­ült a lépcsőre, aztán ott helyben min­dent elfogyasztott, amit nagyanyám adott neki. Majd ment tovább — köszö­nés és hálálkodás nélkül. A gyerekek -— tisztes távolból — követték, csúfol­ták. Én nemigen mertem, meg nem is akartam. Különben is csak Gyuri bácsit vártam, és szerettem a koldussá lett öreg prímást... Mindig a Lavotta szerel­mét játszotta viharvert hegedűjén — so­ha nem mulasztván el a mű bekonferá- lását. Ferencjóska, keménykalap, csí­kos nadrág. Ezt a szalonias öltözéket csak a garaboly (más vidéken garabo) rontotta. A füles piaci kosárra azonban szüksége volt a kivénhedt prímásnak, merthogy természetbeni juttatásokat is elfogadott. Micsoda olcsó romantika! — fintorog most az olvasó. Úgyhogy nem is próbálom igazán felidézni Gyu­ri bácsi mesebeli figuráját, aki pedig egykoron itt járt közöttünk a földön. Maradjunk a száraz tényéknél. Kétség­telen, hogy a falu népe nem érzelgett, mi­kor koldust látott, de nem is ebrudalták ki a kéregétől Ki-ki adott neki vala­mit — tehetsége szerint. Talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy amolyan patriarchális viszonyban voltak, voltunk a koldusokkal. Eltűrte a kéregetőket a főszolgabíró; következés­képp a csendőrök sem zaklatták őket. Mindazonáltal hamar megutáltam az alamizsnálkodást. Az adakozás elaltatja a lelkiismeretet. Ami pedig a kérést il­leti: „Nekem a kérés nagy szégyen” — vallom Nagy Lászlóval. (Szégyen még a pályázatnak nevezett kuncsorgás is.) Magam is szégyenlős koldus vagyok... Az iménti öregasszony reggel elfog­lalja helyét, s csak késő este tér haza. Pár falatra mindig összegyűl a pénz, nyáron árnyékban van, télen, ha fázik, felmegy a postára melegedni. Ennek ellenére ő még nem hajlékta­lan! Hihetőleg nem is lesz azzá. Hogy el tudják-e majd temettetni? Erre nem gondol. (A mi városunkban több tucat urnát talált a rendszerváltás első pol­gármestere temetetlenül — az elha­gyottan meghalt emberek hamvaival.) Az elmúlt tíz évben nem javult a hely­zet, sőt... Ebben a kis országban egy kis­város létszámát meghaladó hajléktalan él. Nem kevesebb, mint 25-30 ezer ember. Ne kérdezzük ki a bűnös, de ne is hallgassunk, és ne is halogassunk. Egész télen hajléktalanok aludtak a lépcsőházunkban. Szőnyegdarabokon, lábtörlőkön. Csak Bumi kutyánk nem tudott velük megbékélni — kiugatott a meleg lakásból. Dehát ő oktalan állat. Mi viszont lelkes lények vagyunk. Hoztunk már jogszabályokat a kuká­zók, a hajléktalanok, a koldusok ellen. És büntetjük a prostituáltakat is. Egy fiatalember (nem képzett szoci­ális munkás, csak szerény alkalmazott valami menhelyen) szavai ragadtak meg bennem. Ezt mondta: Persze, hogy tolvajok, markecolók, alkoholis­ták, de akkor sem fagyhatnak meg... Akkor sem fagyhatnak meg, mert emberek, s mert mi is emberek vagyunk — mondom én. Dehát már rég elmúltak a fagyok — meleg nyár van. Most más gondunk van, mint a koldusok és a haj­léktalanok. Azt hiszem, mindig más gondunk van... Gyarmati Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents