Békés Megyei Hírlap, 2000. augusztus (55. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-05-06 / 182. szám
2000. augusztus 5-6., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Armstrong hetvenéves „Houston, itt a Nyugalom Tengere bázis. A Sas leszállt” Pribojszky Zsófia elismerései Aranyérmet kapott a békéscsabai festőművész Nagy Imre, a földosztó „Minden cövek egy koporsószeg a nagybirtok ravatalán” Aki mindenhol magyar maradt Doboz központjába, a régi katolikus parókiára költözött. Felújíttatta a község egyik legrégebbi épületét: abban szép, egyszerű bútorokkal berendezett lakrészt alakítottak ki részére, a ház másik felében pedig az alkalmanként idelátogató békéscsabai plébánosnak és a dobozi vendégeknek rendeztek be imatermet. A faluban töltött gyermekkor óta eltelt oly sok év után hazatérő grófnő új otthonában fogadott bennünket. Jeanne-Marie Wenckheim (teljes nevéhez a Dickens is hozzá tartozik, de Magyarországon csak a régi családnevét használja) még a diktafon bekapcsolása után is kérdez. Faggatja az újságírót, annak korai éveiről, melyek szintén egy Wenckheim-kastély „tövében”, Szabadkígyóson teltek el. Pedig nem ezért, hanem a hazatelepülő asszony válaszaiért jöttünk Dobozra, hogy megtudjuk, milyen tervekkel érkezett haza a főrendi leszármazott, aki „belakta” a fél világot. — Hö nem haragszik, szeretnénk megkérdezni... — ... engem az érdekel egy kicsit, az emberek hogyan vélekednek a Wenckheim családról. Nekem egyáltalán nem mindegy: itt éltünk, a nagypapám és a család sok jót tett... Most, hogy itt vagyok, sokat beszélgetek az emberekkel, megállunk az utcán, elkezdenek mesélni: ez volt, az volt. Szeretnek erről beszélni. Sokan azt mondták nekem: „Emlékszik? Mi együtt játszottunk!” Ez annyira szép dolog, igazán úgy érzem ilyenkor, hogy hazajöttem — utóvégre az ember mindig haza vágyik. Láttam az amerikaiakat, akik azért látogattak Angliába, mert tudni akarták, honnan jöttek. Tudja én is így vagyok ezzel, több mint 50 éve annak, hogy elmentem, mégis bárhol megkérdezték a származásomat, mindig azt mondtam: magyar vagyok. Nagy büszkeség tölt el emiatt. Sok magyar él a világban, és fel lehet nézni rájuk, mert nagy részük a semmivel érkezett nyugatra — mint az én családom is —, mégis boldogultak. — Tényleg teljesen magyarnak tartja magát? Hiszen a család Ausztriából származik és a testvére ma is ott él. Osztrák öntudata nincs? — Nincs semmi, csak magyar. Valóban vannak olyan Wenckheimek — a testvérem, Engelbert is ilyen, ő Bécs- ben él — akik osztráknak érzik magukat, de az én lelki beállítottságom, temperamentumom olyan mint a paprika. Mondok egy példát. Angliában, ha szóba került valamilyen társalgás során a férjem, gyakran így azonosították: „Á igen, tudom, Christopher Dickens! A felesége azt hiszem magyar, nemde?” Úgyhogy az én nemzetiségem mindig a magyar maradt. — Nehéz volt elviselni, hogy itt kellett hagyniuk az országot? — Nagyon nehéz volt. A papám mindig itt élt, itt volt mindene, itt gazdálkodott. Kevés értéket tudtunk elvinni, azt is csak Bécsig, ott aztán egy amerikai bomba a holmink nagy részét elpusztította. Hamarosan meghaltak a szüléink is — édesanyám 1947-ben, édesapám 1949-ben —, 14 éves koromra árva maradtam. Mindenünket elveszítettük a bátyámmal: hazánkat, szüleinket. Végül apám osztrák barátai segítettek rajtunk, akik Dobozra jártak vadászni. Amikor a papa beteg lett, őket kérte meg, hogy vigyázzanak ránk. Jó emberek voltak, támogattak minket. A testvérem Bécsben maradt, de én tovább szerettem volna menni. —Afrika, Franciaország, majd Skócia következett ha jól tudjuk... — Igen, 18 éves koromban Algériába mentem, a nagymamámhoz... — O hogyan került Eszak-Afrikába? — A fia, Krisztián Nizzában élt, megnősült, majd az akkor Franciaországhoz tartozó Algírba került és vitte magával Wenckheim Dénesnét, a nagymamámat. Én meglátogattam őt Afrikában, és ott is maradtam egy évre. Onnan Párizsba mentem, légi kísérőként szerettem volna elhelyezkedni, de nem tudtam angolul, így került képbe Nagy Britannia. Idős, skót házaspár vett pártfogásába északon, kaptam hivatalos brit útlevelet is. De nem bírtam magammal, ismét útra keltem, a cél Kanada volt. Igazából az Egyesült Államokban akartam letelepedni, de amikor sorba álltam vízumért—még Párizsban — azt mondták, hogy túl sok már a magyar az USA-ban, nem kellek! Kanadában még befogadtak. Két hotelben dolgoztam, nagyon szerettem ott lenni, bár nagyon hideg hely — mindig fáztam! — Mit csinált a hotelben? — Jól ment a sorom: az előcsarnokban árultam egy kis butikban, újságot, ajándékot... — Tudták a munkaadói, hogy ön egy vérbeli grófnő? — Nem, de egyszer odajött valaki hírlapot venni és azt mondta: „Maga nem kanadai”. Azt válaszoltam: „Valóban”. „Hát akkor honnét jött?” Elárultam, hogy magyar vagyok, mire ő: „Én is! Mi a neve?” Amikor elmondtam, hogy Wenckheimnek hívnak, megdöbbent. Kiderült, beszélgetőpartneremhez rokoni szálak fűznek, de mivel a barátnője kíséretében vendégeskedett a hotelben, én meg ugye a pult mögött, azonnal kikötötte: „Erről nem beszélünk többet!”. Ismét Skócia következett, mint fiatal korom új otthona, majd egy másik rokontól kapott meghívás eredményeként Argentínába utaztam egy évre. Nagyon szép volt. Ezután Londonban dolgoztam, ahol már egyre inkább úgy éreztem: férjhez kellene mennem. Akkor azt gondoltam, ha harminc éves koromig nem házasodom meg, Indiába megyek dolgozni — mert az életben valamit csinálni kell, segíteni másokon. Miért élünk? A pénzért, mindig csak a pénzre gondolni, ennyi lenne az egész? Nem hiszem. — Aztán mégis inkább üzletasszony lett. — Az már jóval később történt. Én örököltem, a féljem rám hagyta felmenője, Charles Dickens író székét és asztalát, amelyen dolgozott. Vállalkozásunk, amely már jó ideje a regényíró nevét viselő alapítványként működik ezeknek a bútorolaiak a másolásával, és értékesítésével indult. Amerikában jól ment az üzlet, mert a Karácsonyi ének című könyve miatt Dickens rendkívül népszerű a tengerentúlon. Később több alapítvánnyal kezdtem foglalkozni, mintegy harmincat szerveztünk a Dickens név köré. Gyerekekkel, betegekkel és alkoholistákkal foglalkoznak, segítenek rajtuk. Ma már Catherine, a lányom intézi az ügyeket: ő mégiscsak Dickens és tud beszélni a család nevében.-j- Tervez-e Magyarországon hasonlót? ’— Gondolom idővel itt is megszervezhetnénk egy Dickens alapítványt. Kezdenem kellene valamihez, amiből fenn lehetne tartani az alapítványt, mert kérni nem akarok. Nagyon nehéz az idősebbek sorsa. A fiatalokon már látom, hogy tettre készek de akik felett eljárt az idő, azok nehezen élik meg a változásokat. Vigyázni kell az öregekre! Ezért nagyon szeretnék itt Dobozon például egy szeretetotthont létrehozni. — Miből építené fel, miből működtetné? — Még nem tudom, de bízom Istenben. Elsősorban azonban az emberekre szeretnék hatni, meg kell győzni őket: a magyarok soha nem állnak meg, mindig jutnak valahová. Bízni kell, hinni benne és akkor menni fog! Ezért jöttem haza, megpróbálom felvenni a ritmust, a következő lépcsőben pedig serkenteni az embereket — ez lassú folyamat, de én nem sürgetek senkit és semmit. Fontos dolog, az élettől nem csak elfogadni kell tudni, de visszaadni is szükségszerű. Vandlik János ,,Az én lelki beállítottságom, temperamentumom olyan mint a paprika” D-FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET IB ——— Szeretem Orbán Viktort! Vasárnap jön a miniszterelnök! Hozzánk. Ide a megyébe, Elekre, a németek világtalálkozójára, ahol millenniumi zászlót ad át. Orbán Viktor Békéscsaba felől, a 44-esen közelíti meg a várost. A Gyula határában kialakított körforgalmú csomópontnál jobbra fordul, rákanyarodik a várost elkerülő új útra, aztán az eleki leágazásnál megint jobbra tart. Ez holtbiztos. Azt is mondhatnám: tuti. Csak a hülye nem tudja, meg az, aki nem ezen az úton közlekedik. Mert aki erre jár, tanúsíthatja, bizony hogy erre jön a kormányfő. Úgy glancolják a Békéscsaba— Elek távot, hogy csuda. Kezdődött azzal, hogy a hét elején az út mentén levágták az itt-ott hasig érő füvet. A gépekkel néhol még az árok oldalára is lemerészkedtek. Aztán jött az aszfaltfoltozó gép, bekátyúzta a finom kis mélyedéseket. A korábban magas fű által jótékonyan eltakart tengernyi szemét ugyan ott maradt az árokban, már gondoltam is, elhalasztják a nagy látogatást, de tegnap reggel nekiállt a brazil gépsor, gyűjtötte a szemetet, s lapáttal egyengette az aszfaltút peremét (ha az a mafla sofőr ne adj' isten lehajtana az útról, ne zökkenjen akkorát a kerék). Olyat láttunk az elmúlt napokban Csaba és Gyula, Gyula és Elek között, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa. Még azt sem várták meg, hogy az újonnan kialakított körforgalmú csomóponton kizöldelljen a fű, gyeptéglát hoztak, hadd higgye a kormányfő, magától kinőtt... Mi több, tegnap virág is került a csomópont közepébe. (Gondolom, ha elmegy a miniszterelnök és hervad a virág, újat ültetnek.) Okos dolog ez a nagytakarítás a negyvennégyes mentén. Hadd lássa a miniszterelnök, takaros ez a megye, figyelnek a szépre. Ha szegények is vagyunk, de igényesek. Új útra, gyorsforgalmira ugyan nem telik, a karbantartásra legalább futja. Csöppnyi cinizmus nélkül mondom, ilyen utakat csak a Lajtán túl látni. Egészen más kedvvel autóztam itt az elmúlt napokban, mint korábban. S közben rájöttem, tulajdonképpen szeretem Orbán Viktort. Csak egy bajom van vele: ritkán jár Békés megyébe. S hajön is, mindig a negyvennégyesen. Legközelebb mehetne a 47-esen, a Kondoros—Nagyszénás vagy a Békéscsaba—Tótkomlós közötti úton. Sőt, utazhatna egész évben. Mindennap valahová. Autóval. Itt-ott megállna, kezet fogna az emberekkel, megnézné mit csinálnak, hol laknak, hogy élnek. Higgyék el, egy éven belül olyan gyönyörű lenne ez az ország, hogy rá se ismernénk! Arpási Zoltán ...utazhatna egész évben. Medgyesegyháza, 1927. Mozgószínház. Pontosabban — a cserepeken olvasható szöveg szerint — EDISON MOZGÓ, ma úgy mondanánk: mozi. A mozgószínház megszűnt, helyére üzlet és lakás került. A mozi viszont még „él”, de már nem EDISON — ;v,
