Békés Megyei Hírlap, 2000. május (55. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-13-14 / 111. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Sáros Kati egyénisége Cinóber nagyi az unokájával autózik Meghagyott szövegek Tallózás népszerű művészeink üzenetrögzítőjén Kosztolányi „szájsebe” Kínok tövisében — nagy emberek, hétköznapi kórok Somló csapatban érzi jól magát Van-e kis hazánkban ember, ki nem ismeri e nevet? Bizony nincs. Jellegzetes oroszlánsörény, pajesz és állandó jókedv jellemzi az első hazai szuper- groupnak kikiáltott LGT basszusgitáros szaxisát. A 424-es csatahajó tavalyi feltámadása és az LGT régi-új koncertlemezének megjelenése után néhány héttel beszélgettünk vele múltról, zenéről, barátságról, utazásról és családról. (Bocsátasson meg tegező viszonyunk, de a Somlót lehetetlen magázni). — A Boogie Woogie a zongorán című dalodban a nehéz gyermekkor borzalmait ecsetelgetted. Tényleg ilyen szörnyű volt? — Olyan értelemben volt szörnyű, hogy klasszikus zenét tanultam, és állandóan gyakorolnom kellett. Sokszor fájt a szívem, hogy amíg a többiek lenn rúgták a téren a labdát, vagy elmentek szánkózni, korizni, nekem otthon kellett ülnöm és húzni-vonni a hegedűt. Aztán fellázadtam, egy idő után egyszer csak azt mondtam: széttöröm a hegedűt és leteszem. De 13 évig nagyjából azért nyomtam. „Csak” ennyire volt nehéz a gyerekkor. — Aztán rátaláltál a zongorára, illetve egy nagy zongoristára, aki a későbbiekben inspirált. — Te, hát a Ray Charles mind a mai napig hat rám, s amíg élni fogok, hatni fog. Benne a fantasztikus kisugárzása, az egész személyisége fogott meg. Szerintem ő az alapköve az egész beat zenének. Olyan elementáris kisugárzással rendelkezett — talán a vaksága miatt —, hogy a zene egyszerűen csak áradt ebből az emberből, s árad még mindig. O nem tud megöregedni, lemezei pedig haladnak a korral, egyszerűen iránymutatóak. A Live Aid koncerten ahogyan elénekelte azt az egy kis mondatát olyan volt, mint mikor az egyetemen a dékán vagy a docens megmutatja, elmagyarázza miről is van szó. Az ő zenéje szerintem örök marad. — Ha már szóba hoztad az iskolát, hogyan keveredtél — ahogy szoktad volt emlegetni — a ,,Bohócipari Technikumba’’? — Lényeg az, hogy a zene révén. Apám bátyámból és belőlem is koncertzenészt szeretett volna faragni, természetesen komolyzenészt. A bátyám aztán nagyon komoly szintre vitte a harmonika tudását, csak később kiderült, ez „avitt” hangszer, nem illeszkedik bele a mai kozmopolita világba. Én is így jártam a hegedűvel, ezért felvettem mellé a klarinétot és a szaxofont. Az Artistaképzőbe pedig apám egyik barátja révén kerültem, aki ott volt zenetanár. Állati jó fej volt az öreg. Mivel akkor sem nagyon fűlt a fogam a gyakorláshoz, hanem inkább a Beatles és társai zenéit kultiváltam, kitalálta az öreg, hogy akkor ezekre a nótákra skálázzam, improvizáljak. Nagyon rugalmas volt, hajlandó volt velem rockot játszani, csak arra kért, hogy azt is úgy játsszam — ha már játszom —, hogy minden a helyén legyen. — Ezért választottad a könnyűzenét, és előbb a Kex, majd a Non Stop zenekarba, végül pedig az Omegába kerültél. Hogyan kötöttél ki végül az LGT-nél? — Amikor az Omegából kiszálltam, akkor elmentem artistának. A többiekkel már az elején megbeszéltük, ha befejezem az Artistaképzőt, akkor elmegyek világgá, mert erre voltam felkészítve. A zene akkor csak amolyan Tart pour Tart dolog volt az életemben. Az Omega akkor kezdett magyar nyelvű dalokat, önálló zenéket, önálló slágereket imi, s így felment a sikerázsiójuk. Én mindezt kintről, külföldről hallottam, de nagyon örültem neki. Jóban maradtunk végig, leveleztünk, s ha néha hazajöttem, akkor mindig elmentem a koncertjeikre, sőt ilyenkor fel is léptem velük. 1973-ban, mikor végleg hazajöttem, a Frenreisz Karesz épp kilépett a zenekarból, s a Presser Pici kérdezte, van-e kedvem az egészhez. Volt, így kerültem az LGT-be. — Az itthon maradottak biztos irigyeltek Téged, hogy abban az időben utazhattál. Hogyan élted meg ezt a privilégiumot? — Állati nehéz volt abban útlevélhez jutni, de a munkám szerencsére ugródeszka volt ehhez. Gyerekkori mániám volt, hogy szerettem volna világot látni. Mindig is ki akartam deríteni, hogy a Föld gömbö- lyű-e, vagy kocka alakú. Ebből a szempontból szerencsém volt. Jöttiink-mentünk Dél-Amerika, a Közel-Kelet, Ciprus, Egyiptom, Anglia között, ahova majd’ minden évben visszatértünk. Akkor Anglia volt a zene központja, dúlt a Power Flower, a hippikorszak, Beatles, Rolling Stones, Who... Egyszerűen nekem is sok volt, amit odakinn láttam, tapasztaltam. Mint egy külszolgálatos információs központ , úgy működtem abban az időben, hisz az itthoniakat is megpróbáltam minderről tudósítani. — Utazgattatok az LGT-vel is. Sőt, a történeteteket dalba öntő A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián című dalotokban még egy balesetről is beszámoltok: ,.Varsóban elveszett a Somló". Ekkora utazási múlttal ez hogy történhetett meg? — Minden országnak megvan a maga jellegzetes hangulata, karaktere, de ez nem mindig esik egybe a mindenki által látogatott helyekkel. Én mindig Minden országnak megvan a magajellegzetes hangulata, karaktere, de ez nem mindig esik egybe a mindenki által látogatott helyekkel. Én mindig azt a kuriózumot kerestem, azt az egyediséget, ami csak az ódon utcácskák kapualjaiból sugárzik, s az ablakok mögött bújik meg. ■■ /'■ "%%(?■ MSS!,yr'§i \ gü",HHÉ> ' Ü § J' .. ggggggäí i 1 ü iii 1UI Ilii azt a kuriózumot kerestem, azt az egyediséget, ami csak az ódon utcácskák kapualjaiból sugárzik, s az ablakok mögött bújik meg. — 1986-ban újra nyakadba szedted a lábad, s meg sem álltái Dániáig. Ott is maradtál hat évig. — Ez azért kény- szerűség volt, hiszen a zenekar csillaga leáldozóban volt, meg anyagilag sem álltam túl fényesen. Úgyhogy kimentem vendéglátózni. Kilencvenket- tőben aztán a Pici hívására jöttem haza. — Egy szer azt nie. A Rózsi például ilyen multi talentum. Én nem merek zenekart szervezni, nem merem vállalni a felelősséget, hogy más egzisztenciális lehetőségei felett koordináljak, meg nem is vagyok ehhez elég energikus. —Lassan a gyerekeid is a pályára lépnek. 3 fiad közül kettő a Körcsarnokbeli 50. születésnapi bulidon is fellépett. Szeretnéd, ha továbbvinnék a stafétát? — Nem, nem. Azt szeretném, hogy tanuljanak, végezzék el a sulit, „Mindig is ki akartam deríteni, hogy a Föld gömbölyű-e, vagy kocka alakú” nyilatkoztod, hogy neked mindig a zenekari formáció jelentette a legtöbbet. Elképzelhető, hogy valaha saját zenekar alapításába fogsz ? — Én mindig csapatban éreztem jól magam. Szerintem zenekarilag sokkal erősebb produktumot lehet létrehozni, mint egyénileg. Ahhoz, hogy valaki egyénileg valami nagyot csináljon, ahhoz elementáris tehetséggel kell születmenjenek egyetemre, legyenek orvosok, mert szerintem ez a legszebb hivatás. Persze mindez rájuk van bízva. Ha mégis zenélni akarnak, annyi előnyöm van, hogy fel tudom vázolni nekik a pálya buktatóit. Azt szeretném náluk elérni, hogy legyen egy komoly értékítéletük, tudják mi a jó, mi a rossz zene, s ezen keresztül az életben is tudjanak különbséget tenni a jó és rossz dolgok között. Majsa Tibor IfllIHiN Ml FOLYIK ITT? Alighanem Tevan Andor, Kner Imre és Izidor most forognak a sírjukban. Meg a többiek, nyomdászok, tipográfusok, a betű szerelmesei, akik hozzászoktak ahhoz, hogy Békéscsaba az ország meghatározó nyomdaipari fellegvára. Egy műhely, amely gondolkodásban, minőségben, teremtő hagyományban mérce volt — meghatározó mérce — nem csak a Kárpát-medencében, de sok tekintetben a határokon is túl. Azért e keserű hang, nagy nyomdaalapítók és nyomdászdinasztiák idézése, mert fekete felhők gyülekeznek a békéscsabai Kner Nyomda felett. A cég szétszedéséről, Kecskemét alá rendeléséről, tömeges elbocsátásokról terjengenek hírek. Az igazgató egyelőre cáfol, bízzunk benne, okkal. Ettől függetlenül indokoltak a könnyek, mert megint célba vettek egy megyei üzemet. Valahol, valakikben — nyilván tulajdonosokban — felvetődött a gondolat, gazdaságos- sági meg egyéb okokra hivatkozva, hogy minek itt egy nyomda. Messze van. Hiába a múlt, a hagyomány, a korábbi fejlesztések, a korszerű üzemrészek, a távolságot nem lehet legyőzni. Nem sírnék, nem panaszkodnék, ha a Kner Nyomda lenne az egyetlen e vidéken, amelyet a bezárás vagy szétdarabolás veszélye fenyeget, bár Tevanék, Knerék, Dobayék, Réthy Lipóték emléke azért itt sajogna akkor is a bal oldalon, ahol a szív dobog. De a Kner Nyomda feletti viharfelhőket megelőzte a BCB drámája, a konzervgyár padlóra küldése, a nagy megyei kereskedelmi cégek vergődése és sok minden más, aminek a végeredménye az, hogy fogy a munkahely, s mind kilá- tástalanabbak az életlehetőségek a megyében. Újra és újra, egyre többekben vetődik fel a kérdés, érdemes-e maradni, s ha igen, meddig? Érdemes-e feláldozni kinek-kinek nyúlfarknyi életét, dacból, kitartásból, reményekből épített légvárakért? Olvasom a lapokban, hogy a BMW-gyár Magyarországra igyekszik. Valószínű, Tatabányára települ, de az is lehet, hogy Budapestre, az Ikarushoz. Békés megye még véletlenül se került szóba. Messze van, egyébként sem értenek a kérgeskezűek az autógyártáshoz. Meg hát ki tudja, merre van Békés. Lassan minden, ami ezt a megyét jelentette, jelképezte, elfogy. Mint a hajnali köd, felszívódik. Elviszik, eladják, felszámolják, lenyúlják. Mi folyik itt? És meddig? Vagy csukjuk be a boltot, húzzuk le a redőnyt? írjuk ki: az utolsó, aki elmegy innen, oltsa le a villanyt? Árpási Zoltán ..érdemes-e maradni, s ha igen, meddig? Békés, 1909. Egy igazán érdekes lap, amely a római katolikus templomról, a Ligetről és a Körös-partról készített felvétel mellett őrzi az időközben lebontott híd képét is
