Békés Megyei Hírlap, 2000. március (55. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-11-12 / 60. szám
2000. március I 1-12.. szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Csala Zsuzsa és Júlia Kis híján sztahanovista lett az Egyesült Izzóban • • Kincses kincse A díva maga mossa az ablakot Előkerült Palik László Damon Hill miatt nem hibázik többet Örök ellenzékben a csabai szamizdatos A békéscsabai Csernus Pál neve jó tíz evvel ezelőtt úgy került a köztudatba, hogy lakáskörülményeinek rendezésére ülósztrájkba kezdett a városi tanács épülete eló'tt Az ülősztrájkból két nap után éhségsztrájk lett. Öt évvel később pedig azért maradt a neve a köztudatban, mert magánújságokat adott ki. Lakása azóta van, az újságait viszont annak rendje és módja szerint betiltották... — Mikor került a másik, a szembenálló oldalra? Mi volt az, ami szembefordította a fennálló rendszerrel? Hány éves volt akkor? — Az én ellenzékiségem kezdetben ösztönös anarchizmusnak mondható. Húszéves voltam 1968-ban, s az akkori csehszlovákiai bevonulás és az abban való magyar részvétel az én tetszésemet sem nyerte el. Ennek nyilvános helyen hangot is adtam. Erre valaki beköpött. Ettől számíthatom a békéscsabai politikai osztály üldözését és a megyeszékhelyről való kitiltásomat. — Mit dolgozott akkoriban? — Éppen esti tagozaton elvégeztem a középiskolát. A szüleim játékáru-ké- szítő kisiparosok voltak. Hogy később én is bekapcsolódhassak a család munkájába, inaskodtam egy műanyag-feldolgozó kisiparosnál. — Miből érezhette az ember, hogy a rendőrség figyeli? — Ezt ők előre megmondták. Az embert igazoltatás során — bárhova ment is szórakozni, moziba, bálba vagy presszóba — kiemelték a tömegből, és jobb esetben hazaküldték. Otthoni összejöveteleinkről is rendszeresen készült jelentés. Valakit beépítettek közénk. Akkoriban nem tudtunk róla. Az illető egyébként kezdő újságíró volt. Leadta a jelentéseit. Utána mindenfélével megvádoltak bennünket. Afféle koncepciós perek voltak ezek, melyek során különféle köztörvényes bűncselekményeket igyekeztek ránk kenni. — Például miket? — Nemi erőszakot. Beépült a társaságunkban egy könnyűvérű hölgy, bizonyos K. Erzsi is. Provokálni kezdte a fiúkat. Utána elment a rendőrségre jelenteni, hogy megerőszakoltuk. Pedig nem kellett. Magától vetkőzött... — A valóságban mi folyt ezeken az összejöveteleken ? — Verseket olvastunk, de magunk is foglalkoztunk rímfaragással. Ma már ártatlannak tűnő dolgokat műveltünk. — Milyen büntetést kapott érte? — Hát jó néhány fogamat kiverték a rendőrök. Hullottak is a fogaim, mint '56-ban a (vörös) csillagok... Egy barátom, aki vezéregyénisége volt a csoportunknak, olyan veréseket kapott, hogy agyműtétet, hasfali műtétet kellett végrehajtani rajta, hogy túlélje az egészet. A nevét nem akarom mondani, mert nem beszéltem vele előzetesen erről az interjúról. — Azt leszámítva, hogy néha megverték, miként teltek az Ön számára a hetvenes évek? — A szüleim halála után megörököltem a játékkészítő kisipari műhelyt. Dolgoztam a szakmában, de ne gondolja, hogy nyomtalanul múltak el számomra azok a hatvanas évek. Arról gondoskodtak az elvtársak. Még 1969-ben kitiltottak Békéscsabáról, ezt el is felejtettem mondani az előbb. Nagyanyám telekge- rendási tanyájára száműztek. Közölték velem, ha nem költözök ki, és tovább mérgezem a társadalmat, előbb utóbb beköltöztetnek magukhoz. — Mikortól érezte, hogy leszálltak magáról? — Ez nem olyan egyszerű kérdés, mert aki akkor besúgó volt, az máig az maradt. Aki politikai fekete bárány volt, arról meg ez maradt köztudomású. Az ilyen dolgok nem felejtődnek el, hiszen élnek a kortársak. Tudom a besúgóról, hogy besúgó volt, és ő is tudja rólam, hogy ellenzéki voltam. De nem akarom belelovalni magam a válaszba. Ön gondolom arra kíváncsi, mikor enyhült körülöttem a szorítás. Hát a nyolcvanas években már nem figyeltek rám annyira. Inkább én szenvedtem valamiféle üldözési mániában. Tudja, a reflexeket nehéz átszoktatni. — Itt a megyében azzal a bizonyos éhségsztrájkkal lett híres, még 1989- ben. — Én inkább hírhedtnek nevezném magam. Akkor hivatalosan még mindig Telekgerendáson laktam, de valójában hajléktalan voltam, mert a tanya annyira tönkrement, hogy lakhatatlanná vált. Súlyos tüdőbeteg lettem. A rendes súlyom felére fogytam le. Az, hogy kiültem a békéscsabai városi tanács épülete elé spontán ötlet következménye volt. Az egyik ügyintéző, akin múlott volna, hogy lakást kaphassak, a lekezelő modorával nagyon fölidegesített. Hogy éhségsztrájkoltam az annak a két újságírónak köszönhető — a nevükre már nem emlékszem —, akik megkérdezték: most akkor fogok- e éhségsztrájkolni? Én meg rávágtam, hogy igen. így hatásosabb volt. Visszatekintve, jó bulinak tűnik az egész. Sokan körülvettek, mindig volt társaságom, egyáltalán nem unatkoztam. Szinte kivétel nélkül mindenki rokonszenvezett velem. Helyi nevezetességgé váltam, afféle peiformance- jelleget kapott a dolog. Égyheti üldö- gélés után végül kaptam egy lepusztult önkormányzati lakást Mezőmegyeren. Öt évig laktam ott. 1995-ben költöztem be Békéscsabára a Vécsey utcába. Azóta ott élek. — Ezután jelentek meg a szamizdat jellegű kiadványai a 'csabai flaszteren. — Az elsőnek Revolver volt a neve. Három próbaszámot élt meg. Utána jelent meg az Ellen Mér(l)eg tíz száma. Amikor a tizenegyedikkel kész lettem — magam írtam, magam intéztem körülötte mindent, magam is terjesztettem, azaz árultam —, a békéscsabai önkormányzat zárt ülésen betiltotta az árusítását. — Tagja valamilyen pártnak? — Semmilyennek. 1991-ben ugyan megalapítottuk Csabán a Szociáldemokrata Pártot, de amikor láttam, Szórakozás tizenötezerért Azt mondja az éltes táncosnő, bele az egyik Nagy Magyar Televízió kamerájába, hogy ha megnyílik a pesti Moulin Rouge, nem lesz gond a telt házzal. Mivelhogy negyedévente mindenki össze tud kaparni tizenötezer forintot a belépőre. Na, ekkor rohant ki a gyerek a szobából, s kérdezte, hallom-e mit mondott ez a nő? Mondom, nem hallom, de biztosan tudja mit beszél, bejárta a világot, a legmagasabb körökben mozgott, talán egy báró vagy gróf is elvette a végén. Az pedig köztudott — tanította Simonyi mester egykor Gyulán, a 48-as utcában —, hogy a magyar arisztokrácia tagjai soha nem nézték le a kisembert, mindenkinek megadták a neki járó méltóságot. Nyilván ezúttal is erről lehet szó, a művésznő is méltóságot adott nekünk, amikor sejtetni engedte, hogy biztosan mindenkinek akad a ládafiában, a szalmazsákban, a cserépkályha kihűlt tűzterében egy kis eldugott pénze. Csak ki kell kukázni onnan, s kipengetni a szentistvánt meg a Széchenyit és már lehet is nézni a kánkánt egy pohár francia pezsgő mellett a pesti Moulin Rouge-ban. Félreértés ne essék, nincs bajom a felső tízezer szokásaival, s a Moulin Rouge-zsal sem, kell az ilyen, ettől Budapest Budapest, üljön be aki akar, költse a pénzét, ha annyi van neki. Csak attól megy fel a pumpa (lesz tele a hócipőm, durran el a fejem), ha valaki a maga anyagi lehetőségeit egy országra igyekszik rávethetni, mert e pillanattól kezdve mondatainak hitele elszáll, s mellbeverő kinyilatkoztatása után jóérzésű ember ha tehetné, se menne be a „kocsmájába”. Különben elképzelem, amint a pesti flaszteren a Flaszter című lapot az autósoknak ajánlgató hajléktalan így kacsint be a kocsi ablakán: „Nagytiszteletű uram, kérem vegyen tőlem egy újságot, mert épp a Moulin Rouge-ba szóló belépőmre gyűjtöm a pénzt.” Mivelhogy a hajléktalan is ebben az országban él, aki ugyebár — a művésznő szerint — nem létezik, hogy ne tudna összekaparni negyedévente 15 ezret. Közismert tény, hogy az ország ketté szakadt vagy inkább három részre. A tehetős Százezerre, a nincstelen millióra és — kettő között — a napi megélhetésért küzdő több millióra. A legfölül lévőknek nem tudomást venni az alul lévőkről több, mint bűn. Semmihez se mérhető cinizmus, a kisember lesajnálása, kirekesztése. A Lajtán túl a tehetősek adakozók. Tudják honnan jöttek és mivel tartoznak másoknak. Magyarországon is vannak ilyenek. Bizonyos, hogy az éltes táncosnő nem tartozik közéjük. Arpási Zoltán Semmihez se mérhető cinizmus... Szerkesztőségünkben járva csak a lépcsőre volt hajlandó leülni. Csernus Pál szerint nagyon kéne egy újság, mely mindent meg mer írni D-FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER vezi. Az én fogalmaim szerint a szamizdathoz diktatúra kell, önkény, elnyomás. No és szitaháló, meg ablakkeret. De hát ma már mindenki szabadon élhet. — Nézze, nagyon kellene itt egy szamizdat. Nagyon is érdemes lenne sorra venni milyen maffiák vannak csak itt 'csabán! Az itteni lapok mindenről hallgatnak, nem meri megírni egyik sem az igazat. Például ott van a... Pánics Szabó Ferenc Orosháza, 1900. A Mikolay-park (1910-től: Mikolay-kert) pavilonja. Földszintjén zöldvendéglő, emeleti részén pedig teniszszakosztály működött. Az ötvenes években lebontották. Nagy kár érte hogy felhígul a tagság, és a régi nómenklatúra hatalomátmentő szervezetévé változik, akkor kiléptem. Valamikor a MIÉP-pel rokonszenveztem, de ma már azzal sem. — Miért nem? — Nem ellenszenves, de az az érzésem, hogy itt Magyarországon képtelen megszületni egy párt, amelyik demokráciát akar. — Noha betiltották, mégis készíti lapja új számát. És szamizdatnak net
