Békés Megyei Hírlap, 2000. február (55. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-05-06 / 30. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Aradszkyt „behálózták” Az énekesnek hatvanon túl már csak a meccs szent Kortárs magyar írók „A költészet mindig a mandarinok privilégiuma volt’ 6 Ondris, a kiválasztott „Bizonyos szituációkat máshogy kellett megélnem, mint ahogy megélném” Hol van a sok sírkereszt? „A magyar királyi honvédség jelképesnek induló, majd veszteségteljes hadműveletekbe is torkolló részvétele a keleti hadszíntéren 1941. június 27-én kezdődött. Első magyar hősi halottai a légierő két tisztje, Bányai László főhadnagy és Sallai István zászlós voltak. Aztán következtek a többi tízezrek. Az ukrajnai, illetve oroszországi hadműveleti területre kiszállított 207 ezer fős 2. hadsereg — benne 17 ezer munkaszolgálatos — súlyos veszteségeire vonatkozó konkrét, minden részletre kiterjedő adatok a mai napig nem állnak rendelkezésre” — írja Bús János és Szabó Péter a Béke poraikra című, tényeivel, adataival is szívszorító dokumentum-könyvben. A kötetet lapozva tisztább lehet a kép azok számára, akik tudni szeretnék: hová lettek a katonák? Hol van a sok sírkereszt? BÉKE PORAIKRA Dokumentum-emlékkönyv a U világháborúban a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákról és munkaszoigótatosokröls ^Higáítj el immár erők békességben Warc-os útjafrikriak íóroch Álmodd <3 sxdoacfeóg áWnáí W hősöfítl magáits? &$$$**<& A kötetben lévő 28 ezer katonáról bizonyított, hogy hősi halott és hogy el is temették A doni áttörés — 1943. január 12-14. — évfordulója után beszélgettünk a két hadtörténésszel. Dr. Bús János, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum osztályvezetője, valamint dr. Szabó Péter tudományos főmunkatárs arra vállalkozott, hogy dokumentum-emlékkönyvet készít a második világháborúban, a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákról és munka- szolgálatosokról. — Mi vezérelte önöket, hogy több, mint fél évszázad múltán emlékezzenek és emlékeztessenek a halott katonákra? — A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárában 1998 tavaszán páratlan értékű — dokumentumok, veszteségi anyagok közötti — összefüggésekre derült fény. Ez lehetővé tette, hogy a keleti hadszíntéren létesített magyar katonatemetőkről viszonylag tiszta képet lássunk. Azt gondoltuk, hogy olyan emléket kellene állítani, amire külföldön sincs példa. A harcok során készített veszteséglisták mellett összegyűjtöttük a temetők leírását és vázlatát, a statisztikákat és a személyes emlékeket. — Pontosabban: milyen dokumentumokra derült fény? — Közel 900 temetőről készült helyszínrajz. Ezek a kataszter-lapok nagy hatással voltak ránk. A teljességet látva merült fel a könyv gondolata is. Amásodik forrás az a több, mint 26 ezer boríték volt, amely veszteségi okmánygyűjtő néven becses relikviákat, azonosító jegyeket, tábori lapokat, fényképeket, noteszlapokat őriz. Némelyiken az egykori tulajdonos vérnyoma is látszik. A harmadik forrást a veszteség körülményeit taglaló kartonok jelentik. — Tudható-e, hogy a 900 egykori temetőtérkép alapján hány magyar katonasírt lehetne megtalálni? — Arról tudunk, hogy a mai Lengyelország területén vannak katonasírok. A temetőket azonnal eltüntették, amikor átvonult a front. — A még emlékező hozzátartozóknak mit mondanak ezek a térképvázlatok? — Minden temetőnél feltüntettük, hogy mennyi az ott eltemetettek száma, hány éves korban haltak meg, mi volt a rendfokozatuk és a halál okát is megadtuk. Talán megnyugvást jelent, ha végre megtudhatják, hogy hol temették el a szeretteiket. Ez pontosan kiderülhet a könyv 435 lapján ábécé szerint felsorolt 28 ezer halottról, hiszen a nevük után feltüntettük az édesanya nevét, az utolsó rendfokozatot, a halál okát, helyét és idejét. Megadtuk az eltemetés helyét is. Ahol lehetett a sírjel számát is jelöltük. Az azonosítást segíti az alakulat száma is. — Mi magyarázza a 28 ezres halotti listát, amikor önök is írják, hogy csupán a doni áttörés után közölt veszteségkimutatások szerint 43 ezer volt a ■ hősi halottak száma? — A kötetben lévő 28 ezer katonáról bizonyítottan tudjuk, hogy hősi halott és hogy el is temették. A teljes veszteség ennél valóban sokkal nagyobb volt. Több tízezer honvédről azonban csak az eltűnés helyét lehet megállapítani. Ezeket nem vettük fel, mert a további sorsuk ismeretlen. — Hogyan bizonyították, hogy ki volt a hősi halott és ki volt az áldozat? — Két tanú kellett, akik elesni látták. Egyébként a keleti hadszíntéren a veszteség 50 százaléka eltűntként van nyilvántartva. — Önök azt írják, hogy az azonosításoknál kiderült: a halott katonákat már kifosztották. — Igen, erre számos utalást találtunk. De nemcsak a kifosztásokra. Egyes partizán alakulatok „megszégyenítették” az elesetteket. Az azonosítók arról tudhatták, hogy magyar katona holttestét találták meg, hogy a halott mindkét szemét valakik kiszúrták. A német halottakat elégették. — A közel ötven évi hallgatásból olykor kihallatszott, hogy a akkori hatalom még a végtisztesség,: sem ad- -ta meg a fronton meghalt katonáknak. Voltaképpen hogyan temették el az elesetteket? — Eleinte a temetéseknek nem volt felelőse. 1942-től azonban alosztályonként kijelölték a hadisír nyilvántartó tiszteket. Kötelességük volt a hősi halottak azonosítása és tisztességes eltemetése. Előfordult, hogy a harcok elvonultával exhumálták a halottakat és gyűjtőtemetőkbe vitték. A temetés helye mindig a harcoktól függött. A legnagyobb temetők a hídfőcsaták helyszínén voltak. Bolgyirevka (612 sírdomb), Korotojak (412), Sztárij Oszkol (212), Uriv (155) emlékeztet erre, hogy csak néhány temetőt idézzünk. — S akiknek csak tömegsír jutott? — Fejfával jelezték a helyet és sírjelszámot adtak. — Némelyik térképvázlat meglepően pontos. Az oszkinói hősi temető rajzolója például az égtájak mellett azt is megadta, hogy az úttól hány lépésre vannak a sírok, amelyeken az azonosítási szám is jól olvasható. Mi lehetett az indok? — Talán arra számítottak, hogy lesz majd egy békésebb idő is, amikor haza lehet hozni a halottakat. — Volt ilyenre példa? — Két vezérkari tisztet hoztak haza, 1944-ben. Képzeljük el, hogy megy egy katonavonat kifelé, a másikon meg koporsók utaznak visszafelé! Lélektani akadálya is volt a hősi halottak hazaszállításának. — Szándékukban áll folytatni ezt a példa nélküli „emlékműállítást?” — Igen. A második köteten dolgozunk, ez a történelmi Magyarország határain belül elesettekre emlékezik. — Mikorra tervezik a kötet kiadását?-— Attól függ, milyen támogatást kap a kiadó. Szándékunkban áll elkészíteni a harmadik kötetet is, ez a nyugati hadszíntereken elesett magyar katonákkal foglalkozik majd. — Végül egy személyes kérdés. Jelentkezett e valaki, aki az önök 28 ezres listájában bukkant rá a saját halottjára? — Igen, egy férfi megható levélben írta meg, hogy az édesanyjával együtt éveken át várta haza az apját. Most tudta meg, hogy hol kellene a sírját keresni. Király Ernő AZ ÁLDOZATOK EMLÉKE „Több mint ötven esztendő adósságának teszünk eleget a Don-kanyarban lezajlott kegyetlen csata legalább 120 ezer elesett hősét képviselő, egyetlen névtelen áldozatának végső nyugovóra helyezésével. Szívemből remélem, hogy az ismeretlen magyar katona újratemetése a nemzet egységét képviseli, s begyógyítja a háborús sebeket.” (Göncz Árpád köztársasági elnök szavai 1999. novemberében Pákozdon, azon a kegyeleti ünnepségen, amelyen végső nyughelyére helyezték a Don-kanyarban elesett ismeretlen magyar katona földi maradványait.) KlSZTRÁJKOLT VASÚT Alighanem ez volt az utolsó vasutassztrájk. A kifulladásig folyó tárgyalásokból és macska-egér harcból minden bizonnyal a felek levonják a következtetéseket. Legfőképpen azok, akik a vasutasok érdekeire hivatkozva a tartós sztrájkfenyegetés eszközéhez nyúltak. Amikor majd alszanak néhányat a sztrájkgőzös napokra és kimennek az utcára, talán lesz kellően hideg a fejük ahhoz, hogy kasszát csináljanak, mit hozott és mit vitt el a január a vasutasok és a vasút portájáról. Egyik oldalon áll a bérkövetelés, és a kollektív szerződéssel kapcsolatos óhajok köre, a másik oldalon meg egy erkölcsi és anyagi romhalmaz, aminek újjáépítéséhez egyre fogy a remény. Ki vitatná, hogy az állomások elhanyagoltak, a vonatok koszosak, a vagonpark gyalázatos, hogy egyes vonalakon és vonatokon jóérzésű ember (hogy a nőkről ne is beszéljünk) nem utazik, mert nem csak a zsebében kuncogó forintját és szerény kis csomagját, hanem az életét is félti — okkal. Az ablakban — ez még mindig a szakszervezeti követelésekkel szembeni oldal — ott a szárnyvonalak megszüntetésének réme, s ha van hely Magyarországon, ahol ettől igazán tartani kell, akkor ez Békés. Végül itt az európai csatlakozás közeli időpontja, amikor majd privatizálják a „Fiúk, fosszátok ki a vasutat...” vasutat, a magyart, s nem nehéz megjósolni, hogy a fővonalakat felvásárolják a nyugati nagy és gazdag vasúti társaságok, amelyek természetszerűleg hozzák a munkaszervezésüket, vele a mostaninál jóval kevesebb munkahelyet. Majdhogynem úgy néz ki, mintha nyugatról pénzelnék a szakszervezeteket, s mondanák: „Fiúk, fosszátok ki a vasutat, éljetek fel minden pénzt, hadd jussunk hozzá a vonalakhoz minél olcsóbban, bagóért!” A világos gondolkodásúaknak nem nehéz észrevenniük, hogy a vasutasok sokkal többet veszítenek, mint amennyit nyerhetnek, mert a mozdonyok leállításával, a szemaforok pirosra váltásával kisztrájkolják maguk alól a munkahelyüket. Ezt a sztrájkot látszólag a vasutasok érdekében hirdették meg, a valóságban azonban a kárukra. A privatizált vállalatoknál dolgozók többsége az elmúlt évtizedben ha keserűen is, de megtanulta, hogy a béremelés nem jár automatikusan, s bért fejleszteni csak valós teljesítmény után lehet. Úgy tetszik, vannak az országban helyek, ahol még szembe menetelhetnek a gazdálkodás alapvető szabályaival, s a leépülést választhatják a fejlődés helyett. A kérdés csupán az, meddig lehet ezt megtenni? Árpási Zoltán Gyula, 1911. A Kossuth Lajos utca. így nézett ki közel kilencven évvel ezelőtt. Ahogy kibogarásztuk, éppen az útépítés és talán a mai vízügyi épület előtti tér rendezésének időszakában
