Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-04-05 / 283. szám

1999. december 4-5., szombat-vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 7 Kulisszatitkok három évtized múltán Huszárik filmjéről Hogyan készült a Szindbád? A címben szereplő kérdés mostanában különösen egy fiatal budapesti rende- zó't, Viczkó Tibort foglalkoztatja leginkább. Az 1971-ben készült alkotás ki­érdemli a legkültőibb magyar film jelzőjét. (A másik a Csontváry — azt is Huszárik forgatta.) V iczkó Tibor dokumentumfilmjében megszólalnak az al­kotók, közreműködők. A bemutató előtt a dokumentumanyag rendezőjével, a Szindbád díszlettervezőjével, Vayer Tamással és a filmbeli virágáruslányt játszó Muszte Anna színművésznővel beszélgettünk. egészben. Menet közben lettek alkotó­társak és barátok, Huszárik a Csontváryt ntár Latinovilsra találta ki. — Divat, hogy filmek készülnek a magyar film múltjáról, történetéről... — Nézze, a közönség egy film meg­tekintése után elsősorban a színészekre darabig. Végül javasoltam, hogy el­mondom a szöveget először úgy, ahogy ő akarja, azután meg ahogyan én. Hangról hangra úgy jött ki, ahogy én akartam. Erre csendesen megje­gyezte: miből lesz a cserebogár... Azt hiszem, többre értékélte, ha szembe­A Szindbád című filmről, mely több külföldi fesztiválon is részt vett, nem csak a magyar, hanem a német, a bel­ga, az angol és a francia lapok is elis­merően nyilatkoztak. Huszárik alkotá­sa a hetvenes években a legtöbbet ját­szott magyar film volt a televízióban. Évente kétszer is bemutatták, a közép- iskolásoknak szóló Filmesztétika adá­sok tervéből nem lehetett kihagyni. Ami a film egyik híres kockáját illeti, Latinovits Zoltán az éttermi jeleneté­vel még egy szakácskönyv címlapjára is felkerült. Teljes siker. Mindezzel együtt (vagy e nélkül) Huszárik Zoltán megkeseredett, a hatalom által önmeg­valósításában gátolt emberként halt meg második és egyben utolsó, immá­ron Latinovitsra tervezett játékfilmje, a Csontváry elkészülte után. Viczkó 'libonal és Vayer Tamással a Szindbád egyik emlékezetes helyszí­nén, Budapesten a Hungária kávéház- ban beszélgettünk. Vayer Tamás — aki gyakran dolgozik színházaknak is ■— több mint száz magyar film díszletter­vezője, ennek ellenére a tévénézők leg­inkább a Linda sorozatból emlékezhet­nek rá, a morózus főfelügyelőt játszotta a tévéfilmben. A békéscsabai közönség a Jézusfaragó ember című Nyítő Jó- zsef-darabban láthatta a díszleteit. — Mitől lett a Szindbád ilyen, ami­lyen? — Jó volt a „csillagok” állása — kezdi a beszélgetést Vayer Tamás. — Hiszen olyan művészek dolgoztak együtt, mint Huszárik Zoltán, Sára Sándor, Latinovits Zoltán, Dajka Mar­git, Rultkai Éva. Ez meg­határozta a forgatás at­moszféráját. Díszletter­vezőnek lenni ott nagyon szép feladat volt. — A munkát nem aka­dályozta senki? Nyugod­tan tudtak dolgozni? — A film jelentős ré­szét nem Magyarorszá­gon, hanem a Felvidéken vettük fel, egy évvel a 68-as bevonulás után. Érthetően nem kedvelték ott akkor a magyarokat. Előfordult például, hogy egyszer csak nem volt te­herautónk, meg a lámpá­ink is eltűntek. Selmec­bányán pedig khúgták a létrát az egyik festő alól. Később rendeződött a dolog, de tény, hogy igen kritikus történelmi pilla­natban dolgoztunk, —Amikor a Hungária kávéházban forgattak, az épület éppen átépítés alatt állt. — Az ott játszódó je­lenetet a szép csavart oszlopoknál vet­tük fel. Különféle vendégfalakkal, le­választással oldottuk meg, hogy min­den hitelesnek látszódjék. A film har- mincnégy-harminchat enteriőr helyszí­néből mindössze egy a valódi, a többi műtermi. Viczkó Tibor, a készülő dokumen­tumfilm rendezője már gyerekkorában eljegyezte magát a filmmel. Többet ló­gott a székesfehérvári moziban, mint az iskolában. A szülei szobafestőnek szánták, de ő inkább a filmgyárban lett világosító. Végigjárta a filmes szakma létrafokait. A hetvenes évek végétől Huszárik Zoltán stábjának és legszű­kebb környezetének volt a tagja. A mester fogadott fiaként szerette. — A kedvező kritikák ellenére Zoli gyakran panaszkodott nekem arról, hogy a szakmában felemás érzéseket váltott ki a film. Elismerték a film érté­keit, de irigyelték is tőle bizonyos ren­dezők: miért épp ő csinálta meg? Csak meg kell nézni a kor játékfilmjeit, már csak kordokumentumként használha­tók. Ezzel szemben a Szindbád olyan, mint a jó bor, az évek múlásával egyre nemesebb. — Milyen titkokra derült fény az el­készített interjúk során? — Például arra, hogy a filmet Huszárik Zoltán Darvas Ivánra találta ki, de a színész a betegsége és külföldi elfoglaltsága miatt nem tudta vállalni a szerepet. Latinovits Zoltánt a filmgyár vezetői javasolták. A két Zoltán na­gyon nehezen csiszolódott össze. Latinovits ugyanis nem bízott az Viczkó Tibor a Szindbád stábja előtt kívánja le­róni tiszteletét FOTÓ: SUCH TAMÁS Vayer Tamás szerint Huszárik Zoltán, Sára Sándor, Ixitinovits Zoltán, Daj­ka Margit, Ruttkai Éva jelenléte meghatározta a forgatás atmoszféráját emlékszik. Pedig a filmekben épp olyan fontos szerepe van a gyártásvezetőnek, a díszlettervezőnek vagy a jelmezterve­zőnek. Az alkotóstáb nélkül -— lévén ez társas műfaj — nincs alkotás. Muszte Annát, a békéscsabai Jókai Színház művésznőjét a színház társal­gójában kérdeztük. — Önnek főiskolásként ez volt az el­ső filmje. Hogy sikerült bekerülnie a neves szereplőgárdába? — Első éves voltam. Huszárik Zol­tán látott egy darabban, és meghívott a virágáruslány szerepére. —A virágáruslánynak van egy híres jelenete, amelyet éppen a Hungária kávéházban vettek fel. Szindbád táncra kéri. Hogy emlékszik vissza Latinovits Zoltánra? — Amikor először találkoztam vele, magányosan ült az asztalnál. Csokilikőrt ivott. Magához intett: „Jöjjön ide, főiskolás" mondta, mert így hívott a forgatás egész ideje alatt. Amikor leültem hozzá az asztal­hoz, végigkérdezte a jelenetünket, mindkettőnk dialógusát elmondatta ve­lem. Amikor Huszárik kezdte volna magyarázni a jelenetünket, Latinovits rászólt, hogy a „főiskolással” ő már mindent megbeszélt, csak akkor szól­jon, ha nincs megelégedve a jelenettel. Latinovits Zoltánnal nem volt konf­liktusom a forgatás alatt, ám amikor az utószinkront csináltuk, egy pillanatra megfagyott körülöttünk a levegő. Az egyik mondatomon elkezdett vitatkoz­ni, hogy az nem jól jön ki. Mondtam neki, hogy hosszabb a mondat. Nem hosszabb, válaszolta ő. De hosszabb, erősködtem én. így vitatkoztunk egy szálltak vele, mint amikor ostoba mó­don meghunyászkodtak előtte. — A filmben — és ez fontos epizód —a virágáruslány öngyilkos lesz. Több emeletnyi magasságból leveti magát. — Igen. Biztosítóköteleket kötöttek a derekamra. Egy egész délután elment vele. Jó párszor le kellett ugranom, mi­re sikerült a felvétel. — Egy másik jelenetben sem volt könnyű dolga... — Legalább hat órát a hóban kellett feküdnöm. Raktak alánt pokrócot, de az is átnedvesedett. — A felvételeken Ön ruhátlanul lát?, ható. — Az nem én voltam, a dublőröm vetkőzött le. Nem csak a szemérmesség miatt nem vállaltam; apám kikaparta volna a szememet, ha megteszem. — Elsősként még nem játszhatott volna játékfilmben. — Kis híján fegyelmit kaptam érte. Engedélyt kellett volna kémem. Az mentett meg Várkonyi Zoltán előtt, hogy erről nem volt tudomásom. A bemutatóra is úgy szöktem el. Épp előadásom volt, a szünetben lógtam el, jelmezben mentem át a Puskin moziba. Élmény volt a vetítés után együtt meg­hajolni Ruttkai Évával, Dajka Margittal. — Ahogy tudom, a végén kínosan érezte magát. — Igen, mert nem számítottak rám, így egyedül nekem nem jutott virág. Huszárik feltalálta magát és átadta a neki járó hatalmas csokrot. Nagyon szép emlék ez a film ne­kem. Annak is ürülök, hogy a doku­mentumfilm alkotói megkerestek. Pánics Szabó Ferenc Kutya a címlapon, tabló a címla­pon. A hasznos állattal semmi ba­jom — szívesen kezet fognék vele. A kártékony embert letörölném a címlapról. Mert azokra a 8—9 éves- gyerekekre gondolok, akik már böngészik az újságokat, s aki én is voltam hajdan. Mit láttam az akkori (negyvenes évek eleje) Magyar Nők Lapja címoldalán? Leginkább von­zó arisztokrata hölgyeket, na meg Istvánkát — a kormányzó unokáját —, akit ,,a nemzet szernefényének” aposztrofált a lap. Mikor aztán vége lett a háborúnak, s kezdődött az új­jáépítés, akkor hídverők, bányá­szok, fejőnők és traktoros lányok kerültek a címlapokra. Hogy Hekus Dünci — a korszak rablógyilkosa — címlapra került-e vagy sem, azt sajnos, nem tudom. De aligha. Vi­szont a „faszogányos” Döncit — aki jobb kötökben is otthonosan mozgott, s némely művésznők még az ágyukat is megosztották vele ál­lítólag —, szóval Döncit felmagasz­talták. Azaz kötélen végezte, amit meg is érdemelt. Nagy húzásairól, szökéséről (törött láb­bal menekült) persze hírt adtak a lapok, s akkor is fellángolt a közönségben bizo­nyos betyárromantika, de hát a rabló akkor még rabló volt, a rendőr meg rend­őr. Bár eléggé zavaros időket él­tünk, a szerepek nemigen cserélőd­tek fel. Most meg azt mondja valaki a whiskys utolsó rablásakor: Mi az a 47 millió az olajszőkítésekből nyert milliárdokhoz mérve? Igen, igen, most élhetjük át a brechti szöveg igazságát: Mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest? De azért az a 47 millió mégiscsak egy tisztességes kisrendőr jó ötven évi jövedelme (senki nem szolgál ennyi ideig, ugyebár), s fél század alatt keres ennyit sok más hazai polgár is. Arról már nem is beszélve, hogy a rablott, illetve így vagy úgy le­nyúlt összegekből (mellesleg a mi pénzünkről van szó) hány kórházi osztály, szociális szállás, napközi épülhetne. Olvasom, hogy több tíz­ezer gyerek nem táplálkozik rend­szeresen. Magyarán: éhezik. Nem Etiópiában, nem Indiában Vagy va­lamelyik afrikai országban, hanem itthon. Vagyis: a mind kevesebb magyar gyerek közül egyre többen éheznek. Azt meg információ nél­kül is tudhatjuk, hogy jön a tél, s az idén is több tucat hajléktalan fog megfagyni, hacsak — valami termé­szeti csoda folytán — nem változik mediterránra a klímánk. A kis zsi- ványok mindig szá­moltak a téllel, igye­keztek a hideg napok­ra a börtönök védett­ségébe kerülni. Ma ez sem olyan könnyű. Mire kitűzik a tárgya­lást, s megkezdheti valaki a bünte­tését, bizony kitavaszodik. Úgy­hogy talán sokan irigylik Ambrus Attilát, aki kényelmes cellájában, olvasmányainak és emlékiratainak szentelheti idejét, miközben télisza­lámit és vitamindús gyümölcsleve- ket speizol magának. Ha pedig sze­mélyiségi jogai netán csorbát szen­vednének, azonnal fellép az ügy­védje. De hát így van rendjén, hi­szen jogállamban, demokráciában élünk. Ki van a címlapon? Ajánló CÜ-SIKLH LISTA 1. Jazz + Az: Egynek jó 2. Eric Clapton: The Best Of Eric Clapton 3. Bon bon: The Name Is Bon... 4. Szandi: Kedvenc dalaim 5. Zorán: Az ablak mellett 6. Dawson’s Creek (filmzene) 7. Five: Invincible 8. Queen: Greatest Hits 3. 9. Sterbinszky: The House Sound Of Dance Tuning Disco 10. Sterbinszky: The Trance Sound Of Dance Tuning Disco (Musicland Hanglemezbolt) Eric Clapton: The Best Of Eric Clapton A többszörös Grammy-dijas Eric Clepton év végén megjelenő válo­gatás albuma igazán fogyasztóbarát: a tizenhárom régebbi sikerszám mellé, még két újdonság is az új al­bumon található. A Blue Eyes Blue- t az Oltári nő, a Get I Lost című szá­mot pedig a Történet rólunk című mozifilmekben hallhatják. Könyv Egy gésa emlékirata Csijo kilenc évesen kerül a japán ha­lászfaluból a számára teljesen idegen nagyvárosba, ahol évekkel később Nitta Szajuri néven gésaként válik is­mertté. Nővé érését, a gésák művésze­tét, a második világháború előtti és utáni japán társadalmi élet szigorú sza­bályait követhetjük végig az önéletraj­zi írásban. Olyan kultúrába pillantha­tunk be, melyben a szerelem csupán il­lúzió, s ahol a gésa életben maradásá­nak egyetlen lehetősége az, ha gondos­kodóra, gazdag pártfogóra talál. Ver­sengéssel, olykor aljas csellel, máskor ravaszsággal próbálják a gésák kialakí­tani maguknak vendégkörüket, s meg­szerezni azon jómódú férfiak társasá­gát, akiket majd szórakoztatnak, s tu­dásukkal elbűvölnek. Hogyan sikerül a fiatal Szajurinak helyt állnia, megfelel­nie egy csöppet sem barátságos világ­ban, s miként válik a kor egyik legelis­mertebb gésájává, erre kaphatnak vá­laszt, ha elolvassák a lejegyzett emlé­kezést. A történet egyedi varázsa a hí­res rendező, Steven Spielberg lelkét is megérintette, s a megfilmesített válto­zat a jövő év egyik szenzációjának ígérkezik. B. P. A. Tudom, milyen volt a diktatúra — mikor például kulákokat vertek agyon jogkövetkezmények nélkül, a kihallgatási fázisban —eszemben sincs hát tiltakozni. Csak éppen az nem tetszik, hogy egy rabló nagyobb publicitást kap, mint az ISMERET­LEN MAGYAR KATONA (nekem egyik nagybátyám, másoknak fia, férje, apja), akinek csontjai végre hazai földben nyugodhatnak. És bo­lyongó szelleme is megnyugodhat, mert — tisztességét, becsületét visz- szaadva — befogadta, immár befo­gadhatta a nemzet. Jó lenne, ha a képeslapokat bön­gészők — a nyiladozó elméjű gyere­kek éppen úgy, mint félrenevelt szü­leik, s az emlékeikből élő öregek — olykor valódi hősöket is láthatnának a címlapon. Ez talán még a derék Mancs fotográfiájának közlésénél is fontosabb volna... Gyarmati Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents