Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-31-2000-01-02 / 305. szám
1999. december 31.—2000. január 2., péntek—vasárnap Szilveszter iii Egy ifjú kollégának sokat kell tanulnia az idősebb, tapasztaltabb munkatársaktól mindenütt a világon. így van ez az újságíró szakmában is. Rangidős, jól ismert újságírók, szerkesztők egy-egy érdekes történetének hallgatása közben vontam le egy sor alaptanulságot. Mindezeknek talán nemcsak az újságíró-palánták vehetik hasznát... Béla Vali munkatársunk az okkultizmusról és az újságíró kóros hiszékenységéről mesélt egy sztorit. Történetek, amik nem kerültek be a lapba (vagy nem így...) SZILVESZTORI KOKTÉL — Év vége felé történt, nem bírtam a kíváncsiságommal és elmentem egy jósnőhöz. Sok nagyszerű hír után faarccal tájékoztatott az asszony: „Maga nem éri meg a jövő évet!” — Először nem kaptam levegőt, azután egy keveset (éppen hogy megmaradjak), majd lassan napirendre tértem az ügy fölött sok teendőm közepette. Szilveszter beköszöntével azonban nyomasztó érzés kerített hatalmába, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy már csak óráim vannak hátra. Szokás nálunk, hogy férjemmel szépen felöltözve köszöntjük az új esztendőt: ha otthon vagyunk is, az uram frakkba öltözik, én estélyibe — így pezsgőzünk. Ezen a szilveszteren az elegáns párom mellett nem voltam képes kitenni maga- mért. Életerő híján nem' tudtam kibújni az otthon- kámból sem. Csak néztem magam elé, a férjem pedig egy- re ugratott a hiszékenységem miatt.1 Egyszer csak ütött. az óra. Éjfél. elsejét és Január írtunk 1997-et. Sotöbbet nem mentem jósnőhöz... *** Magyari Barna, szeghalmi tudósítónk a sajtó pontatlanságának veszélyeiről győzött meg egy életre. — Kocsmában hallottam az e tekintetben mérvadó történetet Szeghalmon. Valamikor a harmincas években, a Friss Újság keresztrejtvényében a szerelem nyilasára volt kíváncsi a lap, négy betűt adva meg a szóra. Hogy a jóakaratú szerkesztő né- zett-e el egy ékezetet vagy a nyomda álmos szedője, ma már kideríthetetlen, de az újságban a szerelem nyílása jelent meg, négybetűnyi helyen kérve a választ (arról nem szól a fáma, hogy a szóban az „i” betű rövid maradt-e). Érkezett is a sok megfejtés. Az olvasók erkölcsi érzékük legyűrése után, s valószínűleg az értékes nyeremény igézetében csak úgy ontották a sok „P..A”-t a szerkesztőségbe. Egyetlenegy levélke lógott ki a sorból, furcsa írással. Egy férfi küldte: felháborodását fejezte ki a fejtörő témájával kapcsolatban, de azért beküldte a megfejtést, ami az ő olvasatában „S.GG volt. ***• Nyemcsok László, békéscsabai városi szerkesztő „emberünk” (védjegyes szavajárása) a kapcsolatrendszer fontosságáról szólott örökérvényű szavakat. — Valami esemény után, amiről írnom kellett, Such Tamás fotóriporter kollégával betértünk az egyik városi étterembe egy i„üdítőre”. Megtudtuk a pincérektől, hogy a közeli lakótelep szemeteskonténerében egy ember él. Gyerünk, fotós is van velem, megnézzük! Nem jött be a dolog, így hát letörten mentünk vissza az étterembe még egy „kólára”, hogy egy kicsit vigasztalódjunk az üdítő za- matától. A feleségemmel este véletlenül éppen abba az étterembe mentünk vacsorázni, eszembe jutottak a délelőtti események. Újra szerencsét próbáltam, felemelve a konténer tetejét meglepetten vettem észre: ezúttal sikerrel jártam. Óvatosan visszaeresztettem a szemetes tetejét, majd egy kis futás és csikorgó gumikkal bevett kanyar után (az asszony vezetett, én ugyanis az eseménytől és a „kólától” túl izgatott voltam) a szerkesztőségből felhívtam este tizenegykor a fotóriportert: „Gyere, Tamás! Megvan az emberünk!”. A kolléga ideg- rendszerét eleve az időpont megviselte már, de kétségei voltak az akció sikerét illetően is: „Azt hiszed, tudsz beszélni vele?! Jól elküld majd minket a francba!”. Azért jött. A helyszínen egy kis szólongatás után emelkedett a tető, a felbukkanó alak újabb meglepetéssel szolgált: ,,Há' b... meg, te vagy az?!” (ez volt a fent említett örökérvényű rész — a szerk.) — szólalt meg bennem a döbbenet, amikor egy régi ismerőst véltem felismerni a konténerlakóban. Fotóriporterünk tátott szájjal figyelte a történteket, miközben a konténerből félig kilógó „emberünk” hasonló derűvel üdvözölt. Mindjárt került egy kis „kóla” is a beszélgetéshez, lett jókedv, mulatság, cikk is, kép is — minden ment, mint a karikacsapás. Jól jegyezze meg kolléga! A társadalomtudósok- szerint a mai világban az érvényesülés legfontosabb forrása a kapcsolati tőke! *** Such Tamás fotóriporter a napilap időszerűségéről világított meg részleteket. — Nem mindegy, mikor robbantasz! Ha van a tarsolyodban valami „marós” téma, ki kell fR várni a megfelelő pillanatot, amikor a legnagyobbat szól. Itt van például egy rutinos kolléga. Olyan önmérsékletre volt képes, hogy kilenc évig várt, mi re úgy érezte, most már tényleg itt van az ideje, hogy nyilvánosságra hozzon egy népzenésszel készített interjút. Elzavart Gyulára. „Azonnal hozz egy képet a népzenészről, meg kell jelentetni az anyagot!” Nem tudtam, mi az apropója 9 év után, de nem is derült ki: három éve történt mindez, és a művész közérdeklődésre számot tartó szavait még mindig nem olvashattuk az újság hasábjain. A képek is elvesztek azóta... *** Bede Zsóka napi szerkesztő a figyelem fontosságáról példálózott: — Az embernek százfelé kell figyelnie, hogy meg tudja oldani a rengeteg feladatot, ami rázúdul a szerkesztői munka során. Különösen nehéz a dolga annak, aki saját cikket is ír a szerkesztésen kívül. Segíti a munkámat, ha kis cetlikre felírom, kiket kell még a nap folyamán felhívnom... Hogy mégsem mindig jön be a módszer, arra álljon itt egy példa: — Rengeteg dolog összejött arra a napra. A cetlijeim hegyekben álltak az asztalon: gyógyszertár, ÁNTSZ, családtagok... Nem is emlékjjp szem már, ki minden- ^ ^ ki várt a sorára a vonalak másik végén. Épp egy lakossági kérésnek igyekeztem utánajárni, egy hölgy irrigátort (beöntő készülék — a szerk.) keresett. Próbáltam segíteni, de mint mondtam, ezer ügy járt közben a fejemben. A témában valószínűleg illetékes intézményt, a gyógyszertárat akartam felhívni, de z ÁNTSZ- !nél is volt valami kérdezni valóm, ezért egy (szellemi) rövidzárlat következtében a tiszti- orvosi szolgálathoz telefonáltam és kértem a tiszti főorvos asszonyt. Amikor a doktornő bejelentkezett, szépen bemutatkoztam, és mint akinek mi sem természetesebb, határozottan kértem a segítségét az irri- gátor-ügyben (az ÁNTSZ- nek semmi köze az ilyen dolgokhoz). Először döbbent csend támadt a telefonban, aztán beszélgetőtársam lassan kifejtette, hogy sokféle támogatást kértek már tőle, mozgáskorlátozottaknak gépkocsit, rokkan tnyugdíj- ügyintézést, elégedetlen beteg személyes támogatást, no de beöntő szerkentyűt?!... Nos, ilyen lehet amikor méhkaptár egy újságíró feje. Szerencsére telefonpartneremnek van humora és hatalmas kacagással búcsúzott tőlem. Megkapta-e végül az olvasó a béltisztító berendezését, arra már nem emlékszem. *** Kiss A. János felelős szerkesztő arról mesélt, hogy — tapasztalatai szerint — mi be kerül a hírnév. — Az olvasók az újságírókkal egyetemben hajlamosak azt ^ késve indultam, Lakitelek előtt ez kétezer forint állami hozzájárulásomba került. Még mindig száguldás, immár az autópályán, ami további törvényszerű kiadás. Úti célom környékén csak a parkolóórák árnyékában lehetett megállni. Bedobtam egy kisebb vagyont a pléhpász- torba, persze csak arra a röpke órára, mely alatt — ugye — elintézzük a dolgot. A szerkesztő még nem érkezett meg a munkahelyére... Aztán jött, de addigra további két alkalommal kellett lemennem megújítani a „parkolási szerződést”, mert a titkárnő előzékenyen közölte, hogy az autóelszállítók egész nap lesben állnak a sarkon. A szerkesztővel tényleg gyorsan dűlőre jutottunk, otthagytam a számlát, indulhattam haza. Immár kényelmesen, hiszen hová rohannék? Lakitelek előtt kilométereken át hetvennel cammogott előttem egy kocsi, ennyire azért nem ér rá, aki a világ végére tart. A szembeforgalom miatt megelőzni csak úgy lehetett, ha legalább kilencvennel haladtam. Mire észreveszem, hogy a reggel éhgyomorra „elfogyasztott” rendőröket kint felejtették az út szélén, már kénytelen voltam befejezni az előzést. A tarifa napközben nem változott... Teltek, múltak a hónapok, a nyári számla ellenértéke sürgetésre sem akart jönni. Angyalian csak annyit mondtak: legyek megértő, hiszen közismert, nincsenek könnyű anyagi helyzethinni, hogy akinek az írása országos médiumban jelenik meg: az már valami. Az ilyen újságíró meg valaki. A dolognak persze ára van, a vidéki újságírók hada igazolhatja, hogy a pesti lapok, rádiók, tévék bizony éveken át alamizsnát fizettek a megyékből küldött anyagokért — már ha fizettek egyáltalán. Azóta nem megyünk lépre. Csak időnként Budapestre. Azt mondja az illetékes fővárosi szerkesztő: a munka részleteit megbeszélendő menjek nyugodtan kocsival, előzetesen bőven fizetnek any- nyit, amennyiből futja az útra. Eleve így kalkulálják a honoráriumot. Nyár volt, kánikula, ben. Egyszer talán majd fizetnek is. Most, az év végén kénytelen vagyok kasszát csinálni. Adtam egy számlát húszezerről. Volt kétszer kétezer forint közlekedési szabálysértési bírságom. Az autópályadíj oda-vissza kétezer-négyszáz forint. A benzinköltség durván ötezer. Mindenféle országos és helyi adóm, társadalombiztosítási költségem is kitesz úgy tízezret, s ez máris húszezernél több. Azaz, ennyi kiadással szemben a bevételem semmi. Persze tudom, a hírnév megfizethetetlen... Aki a történeteket összeszedte: Vandlik János Egy gatyaszaggató munkanap az élményvásáron, hátulnézetből Hosszű KÉSEK délutánja fenékszúrással Én elmentem a vásárba fél pénzzel — dúdolgatom a dalt, miután megveszem 1980-ért a vonatjegyet a csabai állomáson Kőbánya-felsőig, oda-vissza. F. I. kollégám egyik kezében a meleg lángost, a másikban a jegyét szorongatja. Tépjek belőle — mondja —, de nem tudom, melyikre gondol. Felkászálódunk az InterCity- re, a helyünket keressük. Elfoglalták. Kollégám torkán akad a lángos, mégis mi vonulunk vissza. Az első leülés joga szent. Bevetjük magunkat az első szabad kupéba, Gyomáig csak kihúzzuk itt jelszóval. Azért még egyszer szemügyre vesszük a jegyeket. Kiderül: a visszafelé szólóval próbálkoztunk, de azért igazán fenntarthatták volna nekünk odafelé is. Röpít az InterCity, kétsömyi idő alatt Deák Bili Gyula szülőhazájában Kőbányán, a Budapesti Nemzetközi Vásár szomszédságában vagyunk. Újságíró-igazolványunkkal simán bejutunk a főbejáraton a 650-es napijegy helyett. A sajtóközpontban katalógust kapunk, szintén „ingyér”, újabb 900 forintos spórolás. Az első büfénél minden odalesz. Két hot-dog, két üveges ásványvíz, összesen 1600-ért. Kollégámat egy csinos hölgy nyugtatgatja: jöjjön velem, megtisztul. Legalábbis a szemüvege. A szer hat, munkatársam lát, így ő kalauzol. Szükség is van rá, hiszen 819 kiállító között kell megtalálni a nyolc megyeit. Közben arra eszmélünk, hogy annyi katalógus került észrevétlenül a hónunk alá, hogy azokból egy téli idényt biztosan átfűthetnénk. Csörög a csicsergőtelefon,. L. P. fotós kollégánk „más vágányon” befutott a BNV-re. Tudakolja, hol vagyunk. A válasz a pavilonra nézve: 17—18/5. L. P. nem jön zavarba: tíz perc múlva ott vagyok. Nincs. Tipikus vak vezet világtalant szindróma, de tíz telefonos helyzetjelentés révén egymásra találunk. A hármas együttlét örömét nem sokáig élvezzük, mert F. I.-nek nyoma vész a szarvasi fémipariak lámpaerdejében. L. P.-vel egymásra nézünk, és ugyanott jár az eszünk. Az asz- szonyoknak valami vásárfia. Próbálnak ránk sózni szoláriumot, visszautasítunk bio hálószobabútort, sikerül kiszabadulnunk egy hőtárolós gázbojlert forgalmazó csápjaiból. És akkor megpillantjuk a nagy Őt. Bekötött ujjakkal darabol fagyott húst, morzsamentesen szel kenyeret, tapadásmentesen vág sajtot, és még a deszka sem tud ellenállni neki. Beruházunk. 4500-ért vagy tíz kés lapul a nejlonszatyorban. Van, amelyik dobozba zárva, a többi a maga éles valóságában. Pár méterrel odébb 450-ért rábukkanunk egy olyan szerkezetre, mellyel az üdítősflakon is szódásüvegként működtethető. Hasznos, mert nem megy ki a szénsav. Praktikus, mert nem kell mindig csavargatni, csak nyomni. Rátalálunk F. I.-re is, aki lámpa helyett egy sült kolbász- szál „világít”. Ezer volt krumpli nélkül, mondja. Szeleteljük? — kérdezzük tőle felajánlva új késkészletünket. Én mutatnám is neki, de ehhez le kell tenni a prospektusokat. Közben kiesik a zsebemből a kismagnó, hajolok le, F. I. is. Az egyik kés utat vág magának a vékony táskából, és kollégám fájdalmasan feljajdít: a fenekem. Én ugyan- így: jaj, a késem. L. P. röhög: és a nadrág semmi? Vagyis ráeszmélünk, jó éles a kés, könnyen átszabta F. I. nadrágját. Fenékbe szúrt munkatársam tömören összegzi a nadrág elmúlását: hatezer volt, szabó varrta. Ezek után nincs már pofám kérni a kolbászából. Fájdalomdíjként L. P. megszavaz F. I.-nek egy sört és három kést. F. I. próbálkozik: nem lehetne három sör és egy kés? Végül megúszom egy pohárral, mert megy a vonat. F. I. három prospektussal takarja el nadrágja vágott „sebét”, egyiken a szlogen „A szebb környezetért”, a másikon „A minőség forradalma”, a harmadikon „I. osztályú áru”. Hazaérünk. Az asszony tárt karokkal vár, de már óvatosabb vagyok a kések miatt. Pakolom ki, a tízből nyolcnak még nem vált el a vágórésze a nyéltől. A műanyagszerkezetet szerelem fel az üdítős flakonra, nem működik. Az asszony vigasztal: a csabai piacon veszünk majd 100-ért üzemképeset. Másnap reggel. Megjön F. I., új nadrágban. Befut ,L. P„ neki három kése és szintén a műanyagszerkezete mondta be az unalmast. Leülök a számítógéphez és pötyögtetem a cikk címét: Élményvásár a fogyasztási javak teljes körével. Nyemcsok László
