Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-24-26 / 300. szám
32 Karácsony 1999. december 24—26., péntek—vasárnap Agr y. A MAGYAR BAJNOK CSENDESEN SZERET ÖRÜLNI ÉS ÜNNEPELNI Szentesi Szabolcs szentestéi Szentesi Szabolcs sokszoros magyar bajnok hátúszó, a Békéscsabai Belvárosi DSK versenyzője, Budavári István edző tanítványa, aki idestova másfél évtizede rója a hosszakat nap mint nap valamelyik csabai uszodában. A huszadik karácsonya előtt néhány nappal beszélgettünk az ünnepekről, a sportról, a családról, a barátnőről... — Melyik a legemlékezetesebb karácsonyod? — Nincs külön kedvenc karácsonyom, mind ünnepélyes és meghitt volt eddig. Rossz pedig egy sem. — Hogyan szoktátok tölteni az ünnepeket? — A szentestét mindig szűk családi körben, szüleimmel és Attila bátyámmal, aki két és fél évvel idősebb nálam. — O nem sportol? — Nem. Felnőtt ember, már dolgozik. Bútorasztalos a helyi Forgácslap Bt.-nél. — A tágabb család? — Szüleim testvéreivel mindig öszszejövünk az ünnepek alatt. Most is várjuk apu testvérét és szüleit. Ilyenkor, ahogy a legtöbb helyen szokás, finom ebédekkel múlatjuk az ünnepeket. — ...és a barátnőd? — Természetesen vele is találkozom, s együtt töltjük a karácsony egy részét. — Régóta ismeritek egymást? — Másfél éve. Még tavaly egy májusi napon figyeltem fel rá az uszodában. Akkor nem mertem még megszólítani. Rá egy hétre éppen nem volt versenyünk, ezért megengedhettem magamnak, hogy elmenjek egy diszkóba. Ott már nem fogtam vissza magam, odamentem hozzá. Ez május 16-án volt. Szilviának hívják. — Jól megjegyezted a dátumot. Mit csinál egyébként? — Gödöllőre jár az agrártudományi egyetemre. Agrár-marketing szakra. Nemsokára diplomázik. — Az ajándékokat beszerezted már? — Igen. De nem akarom elárulni, hogy mit, mert a lap előbb jelenik meg, mint ahogy eljön a szenteste. — Nagyon várod? — Természetesen, hiszen ez egy szép ünnep. — Gyermekkorodban is így volt? — Mindig nagyon vártuk a gyertya- gyújtást a bátyámmal együtt. Sokszor türelmetlenek voltunk, azt szerettük volna, ha már délben megtörténik az ajándékozás. Ilyenkor apuék a kezünkbe nyomtak egy gyertyát vagy csillagszórót, hogy azzal játsszunk, valami lekösse a figyelmünket. — Ha éppen nem úszol, mivel töltőd az idődet? — Tanulással. De van két hobbim is. A zene és a rajzolás. — Milyen zenét szeretsz? — Mindenevő vagyok, egyedül a rapzenét és a népzenét nem szeretem. Az utóbbit becsülöm, de nem az én műfajom. Ha otthon vagyok, mindig szól a rádió vagy a magnó. — Van kedvenc is? — Igazán nincs. A Metallicától a Hevia-ig mindent meghallgatok, sőt a klasszikusok felhangzásakor sem tekerem el a rádiót. A bátyám nemrégen vett egy discmant, azon osztozunk, persze az övé az elsőbbség. — ...és a rajzolás? — Régi hobbim. Amikor megismertem a barátnőmet, nem sokkal utána vettem egy rajzlapokból álló harminclapos spirálfüzetet. Amikor időm engedi és ötletem, kedvem is van, nekiülök egy-egy rajz megalkotásának. Az a tervem, hogy ezt Szilviának adom, ha egyszer betelik. Kimondottan neki készítem. — Csendes időtöltésnek tűnik... — Jól felold, ha rajzolok. Egy-egy lap elkészítéséhez pedig három-négy óra is kell. — Az úszáshoz is türelem, kitartás kell. Hogyan lettél úszó? — A József Attila Általános Iskolában tanultam, s mint minden elsős gyereket, minket is áthordtak a szomszédos Szabó Pál téri iskolába úszásoktatásra, ami a testnevelés óra keretén belül zajlott. Ott Zahorán Kálmánná és Perdi Tamás kezei alatt tanultam meg a sportág alapjait. Aztán egyszer eljött Kovács Ottó edző, amolyan kiválasztást tartott. Emlékszem, kellett úsznunk mellen és gyorson. Kicsi voltam még, de valami olyan rémlik, hogy azt mondta, maradjak, illetve járjak rendszeresen edzésekre, szívesen veszi, ha az egyik kezdő csoportban folytatnám, így kerültem Gita néni és Edit néni keze alá, majd egy idő után Fodor Ági vett kezelésbe. Amikor már elértem bizonyos eredményeket, akkor kerültem Kovács Ottóhoz. Miként az iskolaváltás, Kovács Ottó távozása után nekem is nehéz volt a váltás. Budavári István keze alá kerültem, aki ma is az edzőm. Az az igazság, minden edzővel szerettem dolgozni. Annál is inkább, mert mindig szerettem úszni, engem sohasem kellett nógatni. — Tudod, mi szeretnél lenni? — Még nem. — Szereted, ha a szüleid vagy a barátnőd ott van a medence mellett, amikor úszol? — Fiatal koromban nem örültem annak, ha szüleim a lelátón ültek a versenyem alatt. Feszélyezett. Ma viszont igénylem, örülök neki, de sajnos, ritkán van mód rá. — Hogyan ünnepeltétek az első magyar bajnoki címedet? — Nem volt dáridó. Nem vagyunk olyanok, akik ezt nagy dobra verjük. Jobb s/c:elünk csendesen örülni. Az egész család mentalitása ilyen. így lesz ez karácsonykor is. Csendesen ünnepiünk. Jávor Péter A rajzlapfüzet nyolcadik oldala, vízzel, delfinnel, Nappal, amely Papp Szilviának készül __________________________________________AZ ATLÉTA MESTEREDZŐ KARÁCSONYA__________________________________________ A z IDÉN MÁR AZ UNOKÁVAL EGYÜTT DÍSZÍTI A FÁT Ebben az évben kapott mesteredzői címet több évtizedes, a sportág fejlesztése érdekében kifejtett munkájáért Tóth Sándor, a Békéscsabai Atlétikai Club ügyvezető elnöke és vezető edzője, aki 1987 óta a magyar női gyaloglóválogatott szakmai vezetője is. A csárdaszállási származású atlétaszakember 1981 óta irányítja vezető edzőként a viharsarki klubot, amely az elmúlt évek során eredményei alapján az ország legjobb tíz szakosztálya közé került. Az ünnepek előtt felelevenítettük az egykori karácsonyokat, és mérlegre tettük az eddig végzett munkát az ügyvezetővel. — Mikor kerültél kapcsolatba a sporttal? Ki szeretette meg veled a testmozgást? — Évtizedekkel ezelőtt, mint szinte minden fiatalember, én is fociztam. Többek között játszottam a Csárda- szállás, a Köröstarcsa és a Mezőberény csapatában is. Schupkégel Adám, a csárdaszállási mezőgazdasági szövetkezet főkönyvelője volt az, aki megszerettette velem a sportot. Évtizedekkel ezelőtt még rendszeresek voltak a falusi szpartakiádok, s én ezeken mindig elindultam a futószámokban. — Hogyan lettél atléta? — Középiskolás koromban Békésre jártam iskolába. A megyei középiskolás atlétikai versenyeken Radnai József volt az indító, s ő szinte minden viadalon szólt nekem „Öcsi, mikor jössz már hozzánk futni?” Aztán egyszer csak megjelentem a Békéscsabai Előrénél, ahol leigazoltak, s tulajdonképpen így kezdődött a pályafutásom. Marik Lászlóné lett az edzőm, Korcsok Jani volt az állandó edzőpartnerem. Jani szerettette meg velem a futást, ő mindig vidáman rótta a távot, s a hosszú kilométerek megtétele után is voltak olyan bemondásai, amik felvidították a társakat, és ez erőt adott a folytatáshoz. — Mikor hagytad abba az aktív versenyzést? — Az idén voltam negyvenhét éves és még mindig futok, hiszen aki egyszer megszereti ezt az életformát, az nem tudja abbahagyni. Hivatalosan négy esztendővel ezelőtt, 1995-ben a budapesti maratonin álltam rajthoz utoljára, ám még nem mondtam le arról, hogy a megfelelő felkészülés után a jövőben egyszer ismét elinduljak a fővárosban a több ezer résztvevőt megmozgató, rendkívül hangulatos maratonin. — Hogyan kerültél az edzői pályára? Kit tekintesz a példaképednek? — Azzal kezdeném, hogy sportolói pályafutásom első percétől kezdve tudatosan készültem az edzői pályára. A versenyeken, edzéseken figyeltem a szakemberek munkáját. Hogy ki volt az első példaképem? Abel János, aki a köröstarcsai labdarúgóknál volt az edzőm és megszállottan dolgozott velünk azért, hogy minél eredményesebben szerepeljünk a mérkőzéseken. Már fiatalon megtanultam: csak akkor érhetünk el komoly eredményt, ha teljes odaadással, becsületesen dolgozunk a hétköznapokon. Én csak a munkában hiszek. Égyébként már igen fiatalon, 1977-ben társadalmi edző lettem az Előrénél, s gyerekekkel kezdtem el foglalkozni. Még ma is szívesen emlékszem vissza első tanítványaimra, akik közül Medovarszki Éva és a későbbi ifjúsági válogatott labdarúgó, Marik Laci — akinek sajnos, egy súlyos térdsérülés megakadályozta a további karrierjét — vitte a legtöbbre. — Mikor és hogyan kerültél az Előre-atléták vezető edzői posztjára? — Kényszerhelyzet alakult ki a szakosztálynál és 1981-ben, nagyon fiatalon, mindössze huszonkilenc évesen vettem át a vezető edzői posztot. Rendkívül nagy kihívást jelentett számomra ez a feladat, hiszen ebben az időszakban jártam a Testnevelési Főiskolára, a szakedzőire, ami ugyancsak egész embert kívánt, miként a szakosztály szakmai munkájának összefogása is. Közben el kellett készítenem a diploma- munkámat is, ami sok felmérést igényelt, hiszen élettani témában írtam. A Tóth Sándor fotó: such tamás sportkórház szakemberei minden segítséget megadtak, s rendszeresen lejártak Békéscsabára az atléták adatainak mérésére. Abban az időben az Előre atlétái az országos szakosztályi rangsorban a harmincegyedikek voltak. Fontos feladatként jelölték meg az egységes kiemelt klub vezetői, hogy erről a pozícióról előrelépjünk. Hat évvel később, 1987-ben lettünk A kategóriások, és ekkor már az országos rangsorban a tizenegyedik helyet foglaltuk el. — Ki volt az első ismert tanítványod? Kikkel foglalkoztál még az elmúlt évek során? — A gyalogló Ily és Ildikó volt az első olyan tanítványom, aki eljutott a felnőtt válogatottba. Ildi mellett újabb gyalogló kiválóság bontogatta szárnyait a Viharsarokban, Rosza Mari, aki aztán az évek kemény, tervszerű munkájának köszönhetően tavaly augusztusban eljutott a budapesti felnőtt Európa- bajnokságon 10 km-en a negyedik helyig, 42:59-es idővel. Korábban az Eu- rópa-bajnokság előtt Dudincében az Európa Kupán remek teljesítménnyel ezüstérmet nyert. Az elért eredményeket értékelték a szövetség vezetői is, hiszen 1998-ban az „Év női atlétája” címet nyerte el a kiváló gyalogló. Később hozzánk igazolt Mari férje, Urbanik Sanyi is Tatabányáról, akinek a felkészülését szintén én irányítom. A rutinos sportember tavaly a budapesti kontinensviadalon ismét bizonyított, 20 km- en ötödikként érkezett a célba 1:21:12- es idővel. A hosszútávfutók közül, éveken át edzője voltam a többszörös Bécs—Budapest szupermaratoni győztes Bogár Jánosnak. A rendkívül sokoldalú — gyaloglóként válogatott volt és hosszútávfutóként is remekelt az idén —, tehetséges fiatal, Vozár Attila szakmai munkáját is én irányítom. A felsorolás nem lehet teljes, hiszen nagyon sok atléta megfordult a kezem alatt az elmúlt években, s a fentiekben csak a legjelentősebb eredményeket elérő sportembereket említettem meg. — Mikor kerültél a női gyalogló válogatott élére, s milyen sikereket értetek el? — Már tizenkét éve, 1987 óta én irányítom a női szakág munkáját. Azóta valamennyi Világ- és Európa Kupán ott voltunk, és csapatban többször lettünk negyedikek és ötödikek. Az elért eredmények értékét növeli, hogy a volt szovjet utódállamokban magas szintű munka folyik, s így megnőtt a konkurensek száma ezeken a nemzetközi viadalokon. Egyéniben a Rosza által elért tavalyi Ek-ezüstöt emelném ki. — Számítottál-e arra, hogy ebben az évben mesteredzői címet kapsz? Mikor tudtad meg, hogy átveheted ezt a magas elismerést? — Nem számítottam erre a jelentős kitüntetésre, amely tudom, nem elsősorban nekem szól, hanem a klubban évek óta folyó szakmai munkát, a versenyzők nemzetközi szinten is elért eredményeit ismeri el. Amikor a klubelnökkel, Végh Lászlóval utaztunk a fővárosba az elismerés átvételére, még akkor sem tudtam, hogy miért is hívtak. Nagyon örültem a címnek, ami úgy érzem, az eddiginél is több és jobb munkára ösztönöz. — Milyen tervekkel vágsz neki az új évezrednek? Mi várható a Békéscsabai AC sportolóitól 2000-ben? — Jövőre olimpiát rendeznek a távoli Ausztráliában, s mi több versenyzőnkkel a világ sportolóinak nagy seregszemléjére készülünk. Úgy érzem, tanítványaim közül az Urbanik házaspárnak — akiknek ez lehet az utolsó olimpiájuk — jó esélye van arra, hogy ott legyenek Sydney-ben és szépen búcsúzzanak. Egyébként Sanyinak ez lesz a negyedik, Marinak a harmadik olimpiája. Jómagam 1992-ben Barcelonában magánemberként vettem részt a nyári játékokon, míg 1996-ban Atlantában a magyar delegáció tagjaként segítettem a gyaloglók munkáját. Ha sikerülne kijutnom Sydney-be, nekem is a harmadik olimpiám lenne. Megítélésem szerint, a két gyalogló mellett még a 4x400-as váltóban Kun Alicének és Szél Tibornak van esélye arra a klubból, hogy kiharcolja az olimpiai szereplés jogát. Az új esztendőben a korábbi sikeres szakmai munka folytatását, az utánpótlás-nevelés fejlesztését, újabb tehetségek feltűnését várom a csabai klubban. Remélem, együttműködő partnereink a jövőben is mellettünk állnak. Nagy érdeklődéssel várom, hogy a most megalakult triatlon szakosztályunk milyen úton indul majd el az új évben. — Milyenek voltak gyermekkorodban a karácsonyok és milyen lesz az évezred utolsó ünnepe az újdonsült mesteredző számára? — Négyen vagyunk testvérek. Otthon, Csárdaszálláson gyerekkoromban édesanyánk mindig megteremtette számunkra, hogy szép legyen az ünnep. Bár abban az időben nehezen éltünk, valamilyen ajándék mindig került a fenyőfa alá, s a szeretet fénye ragyogta be a szobát. Úgy gondolom, a mostani karácsonyom legnagyobb ajándéka az lesz számomra, ha a kilenchónapos kis unokám eljön hozzám. Verasztó Lajos _____________________________________JSmm a S zentesi Szabolcs: „Mindig szerettem úszni, engem sohasem kellett nógatni” FOTÓ: SUCH TAMÁS
